Hajdu Imre: H. Anna emlékkönyvébe

Rád gondoltam.

    Feketerigó fakadt dalra a pőre nyírfán, s a trillára megjelentél gondolataimban.

    Arcom – ha netán látta volna valaki – rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékére gyermekkorom legelejéről.

    Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.

    De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem fényesíti orcám. Igaz, bánat, sőt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz már.

    Szóval… csupán eszembe jutottál. Mint időnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élőben láttam futballozni Puskás Öcsit.

    Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is. Inkább tűnődve, csodálkozva. Sőt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság volt-e ez a régmúlt, s bármi, ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?

    Mostanában sok mindenről álmodom. Ébren alszom, nyilván ezért a sok összevisszaság. Egyébként az álmom rövid. A hajnal gyakran ébren ér. S ezután már nem tudok elaludni. Nyitott szemmel bámulom a még sötét mennyezetet, a falakon a tárgyak halván kontúrjait. Fekszem mozdulatlan, s várom a derengést. Lassan jön el, de türelmes vagyok. Vagy inkább beletörődő?

    Egy idő óta már csak várakozom. Passzívan, magamat a sorsnak átengedve. Nem lángolok, nem pörölök. Jöjjön, aminek jönnie kell! Semmi különöset nem várok, nem kívánok. Csalódások így ritkán érnek. Igen, szoktam máskor is gondolni Rád. Leginkább, amikor a létem képeskönyvében lapozgatok. Abban itt is, ott is feltűnsz mellettem. Hol nevetsz, hol szomorú vagy, hol vállamra hajtod a fejed, hol pedig csak nézel csodálkozva nagy, kerekre nyílt szemekkel.

    Nem tagadom, én meg csodálkozva nézem, idézem gondolataimban ezeket a képeket. Rajtuk öt-tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtti önmagamat idegennek látom. Mintha valaki más lenne!

    Pókerarccal szemlélem múltam fotográfiáit. S nem igazán értem, hogy Te hogyan, s főleg miért kerültél oda? Bár – hogy mit keresek én is ott – számomra ez sem teljesen világos. Egyáltalán, én lennék az valójában?

    Kérdéseimre nem tudom a feleletet. Mint ahogy azt sem tudom: mindezeket miért írom le Neked ilyen részletesen?

    Hisz csupán annyit akartam közölni: a nyírfán még nincs levél. A feketerigó ellenben optimista, mert dalol. S én ebben az ellentmondásosságban Rád gondoltam…

    …talán azért, mert próbálom megérteni a megérthetetlent!

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés pannontukorest Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf