Jankovics Zoltán: Busó – Egy komondor története

    Ház a Bakonyalján

    A Várhegy irányában tiszta volt még az ég, de az északi dombok felett már komor hófellegek ültek. Szürkék voltak és moccanatlanok. A férfi a Bakony vonulatait fürkészte, melyek északra estek a háztól, és amelyekről télidőben gyakran indultak rohamra a falu ellen csontig hatoló fagyos szelek. Most azonban csend volt. Csend és hideg. Elfordult az ablaktól, visszaengedte a függönyt, majd a cserépkályhához lépett. Gyengéd szeretettel simított végig a tejeskávészínű csempéken. Még langyosak voltak, de már nem melegek. Bizony régen volt tegnap reggel - morfondírozott magában -, ideje begyújtani megint. Eltűnt a kamrában, és kisvártatva egy rakat fával tért vissza. Akkurátusan, nagy műgonddal helyezte sorra a jól száradt bükkhasábokat a kályha torkába, kiélvezve minden egyes mozdulatot. Fészket rakott a tűznek. Régi újságpapírral bélelte ki, és fölébe négyzetmáglyát emelt vékonyra hasított gyantás fenyőaprítékból. Sercent a gyufa. A láng erőtlenül pislákolt, már-már kioltotta a kályha huzata. A férfi óvón emelte köré egyik kezét, majd mikor erőre kapott, lassan a tűztérbe kísérte, és a gyújtósból formált kürtőbe ejtette. A nappali csendjét hamarosan vidám pattogás hangja váltotta fel. A férfi a keményfa kuglikat figyelte, próbálva elcsípni a pillanatot, amikor azok lángra kapnak. Kell egy kis levegő nektek is - állapította meg, és a teraszajtóhoz lépett, hogy pár percre kitárja azt.

    A teraszon ott feküdt a komondor. Hatalmas, félelmetes állat. Széles, busa fejét oszlopszerű mellső mancsain nyugtatta, és még ebben a félálom-szerű állapotban is a kaput figyelte, meg az utcát. Ösztönösen választotta ki a lehető legjobb őrhelyet. Itt semmi nem kerülhette el a figyelmét, és a férfihoz is közel lehetett. Minden porcikája és minden mozdulata erőt, magabiztosságot és méltóságot sugárzott. Még így is, hogy nem volt teljes szőrben. Jó ideje rendszeresen nyírták. Erre eleinte az ismétlődő orvosi kezelések miatt volt szükség, azután valahogy szokás lett belőle. Az önkéntesnek is jobban tetszett így. Busó pedig határozottan jobban érezte magát a bekecse nélkül. Energikusabb, mozgékonyabb lett. A nyírások alkalmával éveket fiatalodik - állították róla. Mi tagadás, Busóra rá is fért a fiatalodás. Úgy saccolták, van tán tizenhárom is, noha nem látszott meg rajta a kor. Csak rettenetes agyarait közelebbről szemügyre véve lehetett felfedezni az idő nyomait, vagy akkor, ha rohamra indult. Nem volt már szuperexpressz, csupán csak gőzmozdony. De még mindig ellenállhatatlan és lehengerlő. Jaj volt annak, aki útjába állt. És jaj volt a rossz szándékú embereknek is, akiket Busó tévedhetetlenül ismert fel, általában már a legelső találkozás alkalmával. Sokan voltak. Busó életében elkeserítően sokan. A férfi azonban, aki most a kellemesen meleg nappali ajtajában állva nevén szólította, nem tartozott közéjük. Ő jó ember volt.

    Pontosan egy hete döntött úgy, hogy Busót örökbe fogadja. A fajtamentők weboldalát böngészve bukkant a korosodó kutyára. Azért akadt meg rajta a szeme, mert előtte soha nem látott még komondort rövid szőrrel. Elsőre meghökkentőnek tűnt, aztán minél többször vette szemügyre, annál szebbnek találta. Végül elolvasta a történetét is. Majd egy álmatlan éjszaka következett. Nem hagyták aludni a gondolatai. Reggel pedig közölte a családdal, hogy kutya érkezik a házhoz. A fajtamentők óva intették Busótól a gyerekek miatt: Sokat szenvedett ez az állat! Mogorva és agresszív kutya lett belőle az évek során, akit próbáltak ugyan újra szocializálni, de egyelőre még komoly kockázatot jelent. Valószínűleg hozzá sem lehet majd érni, sok jóra nem számíthatnak tőle. Kedvességre vagy szeretetre semmi esetre sem! Morgásra, harapásokra annál inkább…

    A férfi azonban nem hagyta magát eltántorítani, és Busó hamarosan megérkezett a komondor fajtamentők furgonján, egy elkötelezett önkéntes kíséretében. Az asszony és a gyerekek az ablakból figyelték a fenevad bevonulását. Az önkéntesen is látszott a feszültség, ahogy Busót egy vaskos pórázon az udvarra vezette. A komondor azonban a legcsekélyebb jelét sem mutatta az agressziónak onnantól kezdve, hogy a lábát betette a kapun. A férfi nyugodtan, leengedett kézzel, gondosan kerülve a hirtelen mozdulatokat és a szemkontaktust, a kutya elé lépett. Busó felemelt farokkal, nyilvánvaló domináns testtartást felvéve, szintén tett egy lépést előre, a férfi irányába. Morgás azonban nem fakadt fel az öles bordák közül, és az íny sem húzódott hátra, hogy bemutassa a halálos fegyvereket. Busó megszagolta az orra előtt lógó kezet. Nem ért hozzá, csak megszagolta. Aztán egy árnyalatnyival lejjebb ereszkedett a komondorfarok, és talán történt egy alig érzékelhető csóválás is. Az önkéntes döbbenten állt a póráz másik végén. Ő kutyatámadásra számított, és egy lyukas garast sem tett volna az események ilyetén alakulására.

    - Elengedheti - mondta a férfi.

    Busó pedig - miután lekerült róla a póráz, de még a fojtónyakörv is - úgy foglalta el őrhelyét a teraszon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és soha életében nem is csinált volna semmi mást azon kívül, hogy erre a férfira, erre a családra, és erre a portára vigyázott.

    - Busó, gyere ide! - hívta az ember a kutyát, és kinyújtotta a kezét. A komondor felállt. A férfi most újra alaposan szemügyre vehette. Lenyűgözte a robosztus, atletikus termet, a széles, jól csontozott koponya. A gazdagon izmolt, félelmet ébresztő állkapocs, a derékszögben metszett szénfekete orr. De mindenek felett Busó szemei. Azok a gyönyörű mélybarna szemek, melyekbe olyan érzés volt belenézni, mintha meleg termálforrásba merülne az ember egy teliholdas téli éjszakán, miközben körülötte fagyott a táj, és hatalmas pelyhekben hull a hó. Havazott. Ekkor már valóban havazott. És a szitáló kristályok előterében kirajzolódó csontfehér szőrű pásztorkutya látomásszerű képe egy régi eltemetett emléket idézett fel a férfiban. Egy sok-sok évvel azelőtti emléket, egy kiskutyáét, aki nem volt más, mint az ő első komondora.

     

    A Kicsi

    Kicsi egy tanyán látta meg a napvilágot, valamivel keletebbre onnét, ahol a Maros a Tiszába szögellik. Nyomorúságos alföldi porta volt. A szegénység és a disznószar penetráns bűzét gyakorta szeszszag járta át. Kicsi világa akkor még csak szagokból állt, meg az alom és az anyai test melegéből. Továbbá szinte állandó küzdelemből, amit az emlőkért kellett testvéreivel folytatnia. Tízen voltak. A letőgyelt és csonttá soványodott szukának pedig száraz kenyérhéjból és némi moslékból kellett mindannyiuk számára az éltető tejet előállítania. Kicsi harcias volt és ügyes. Gyarapodott is szépen, amíg egy fertőzés le nem döntötte a lábáról. Onnantól viszont szinte minden táplálékot, amit magához vett azonnal és emésztetlenül ki is adott. Gyengülni kezdett. Így már csak az aszott, sovány csecsekhez tudott hozzáférni, ami tovább rontotta amúgy sem rózsás helyzetét. Mikor a Gazda eljött érte, Kicsi remegő teste láztól égett, férgektől volt puffadt a hasa, csatakos szőrzetében bolhák nyüzsögtek, és már csak órái voltak hátra.

    A Gazda valójában nem is őérte jött. A Gazda egy egészséges, bátor, vidám és gyönyörű komondorkölyökért jött, akiből reményei szerint tanyája rettenthetetlen őrének kellett majd válnia. A munkája hozta az Alföldre. A munkája, ami egyúttal a városhoz és az emberekhez kötötte. Élni viszont távol szeretett volna mindegyiktől, ezért vásárolt portát a Ludas-tó közelében. A homoki tanyavilág nem volt veszélytelen hely ekkoriban. Mintha megállt volna az idő errefelé. Asszony, állat, munkaerő, termény és fegyver cserélt gazdát a bögrecsárdákban néhány liter rossz lőre fejében ezen a vidéken. A dűnék és a ritkás erdők baltás bitangoknak adtak rejteket, kiknek kezéhez gyakorta embervér tapadt. Kemény világ volt ez, mindössze harminc perc zakatolásra, de mégis harminc évre az általunk ismert civilizációtól. A Gazda mégis úgy gondolta, hogy békét és nyugalmat találhat itt. Legelső dolga volt a kutyák beszerzése. Rideg világba rideg eb dukál - gondolta, és letette voksát a komondor mellett. Megfelelő korú kölyök azonban pont nem akadt akkoriban a környéken. Sebaj, kivárom - döntötte el. De hogy addig se maradjon őrizetlenül a tanya, beszerzek valami jó kiállású csahost. Aztán majd ellesznek ketten a komondorral, ha eljön az ideje.

    Így került a házhoz elsőként a japán kutya. Mokány, félelmet nem ismerő fajtából származott, de azért csak növendék volt még. Egy hónap elteltével érkezett mellé a Kicsi. A Gazdának a szomszédos megyébe kellett utaznia érte, de nem bánta. Stabil idegrendszerű, bátor, hatalmas termetű, aktívan őrző szülőktől származó komondor kölyköket ígért a hirdetés. Pontosan olyanokat, amilyeneket ő keresett. Szívesen ment hát. És ha a hirdetőben csalódott is, a kiskutyákban nem kellett neki. Már ki is választotta a neki legjobban tetsző szőrgombócot, mikor megakadt a szeme a félhalott kölykön. Tenyerébe vette, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. Kicsi az állapota folytán csak valahonnét nagyon messziről érzékelte a külvilág ingereit, és azok közül sem mindegyiket. A kéz azonban, amelyik kinyúlt érte, nagyon-nagyon mélyen és visszavonhatatlanul a tudatába vésődött. Ez a kéz gondoskodást, biztonságot és szeretetet jelentett. Kicsi számára ez a kéz maga volt az élet. És micsoda finom szaga volt! Az eső utáni erdők buja televényillata áradt bőrének pórusaiból. A Gazda szótlanul figyelte egy darabig a tenyerében pihegő életet. Aztán - mint már annyiszor életében - az esze helyett a szívére hallgatott.

    Bármennyire idealista volt is, azt azért belátta, hogy Kicsi nem élné túl a hosszú autóutat. Nem hazafelé vette tehát az irányt, hanem egy különös házhoz indult, ami a közeli folyóparton állt. Szolid, egyszerű, tornácos parasztporta volt. Homlokzatát életfa díszítette. A földben gyökerezett és abból is táplálkozott, de indái az ég felé törtek. Itt lakott a Jó Boszorkány. A Jó Boszorkány természetesen polgári névvel is rendelkezett, és foglalkozását tekintve állatorvos volt. Nem is akármilyen! Az Alföld minden szegletéből, de még a szomszédos országokból is csodájára jártak. A halálból is visszahozta az állatokat. És ha mindez nem lett volna elég, a páciensek gazdái úgy érezték egy-egy vizit után, hogy ők is kaptak valamit, ők is jobbak és egészségesebbek annál a valakinél, aki pár perccel korábban a saját bőrükben a Jó Boszorkány rendelőjébe belépett. De beszámoltak olyan esetekről is, amikor hosszú évek óta ismeretlen kórtól szenvedő beteg emberek esetében állított fel pontos diagnózist, csak úgy mellékesen, mondjuk egy kutya oltása közben. Sokan javasolták már neki, hogy inkább emberek orvoslásával kellene foglalkoznia. Ilyenkor a Jó Boszorkány rendre felpillantott ezüst keretes pápaszeme mögül, szerényen elmosolyodott, és még csak megfontolásra sem méltatva a tanácsot, tovább foglalkozott az állataival. Hangját egyesek a gregorián énekekhez, mások buddhista mantrához hasonlították. És ez a mélyen zengő, lágyan rezgő hang azon a délutánon kimondta Kicsi felett az ítéletet:

    - Megmarad.

     

    Pár hét múlva Kicsi makkegészségesen szolgálatba állhatott a férfi ludas-tavi tanyáján. Gyorsan és sokat tanult. Szinte szétvetette a tenni akarás, és a gazda iránt érzett túláradó szeretet. Hatalmas, kerítetlen területet kellett a japán kutyával őriznie. A gazda csupán egyszer, egyetlen egyszer sétált végig a telekhatáron a komondorkölyökkel, és kiadta az ukázt: Őrizd! Onnantól kezdve a kiskutya úgy járőrözött le napjában többször a láthatatlan vonal mentén, mintha az agyában titkos GPS vevők működtek volna, állandó kapcsolatot tartva fenn a bolygó körül keringő távoli műholdakkal. A tanyától négy kilométerre húzódott a vicinális és a homokút, melyeken néhanap elhaladt egy-egy vonat vagy gépkocsi. Ilyenkor Kicsi szétvetett mellső lábakkal, fenyegető pozíciót felvéve szoborrá merevedett a telek határán, épphogy érintve mancsaival a képzeletbeli limest, és veszettül ugatni, morogni kezdte a “betolakodót”, akinek néha még a körvonalait sem lehetett kivenni, pusztán a hangja hallatszott odáig a távolból. Majd, amikor már a vonat zakatolása elhalt, vagy elült a kocsik nyomdokpora is, Kicsi büszkeségtől dagadó mellkassal ügetett vissza a házhoz, hogy begyűjtse a jól megérdemelt fejvakargatást, miután jelentette: Elkergettem Gazdám, ezt is elkergettem! A kis komondor nem volt még négy hónapos sem ekkor…    

–folytatjuk–

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf