Bene Zoltán: Kacsacsőrű emlős

kacsacs1 copyBizonyos puchói és csókai Marczibányi Livius, miután visszatért a fények városából a távoli, vad kamcsatkai barbár pusztákra, kiült kastélya napkelet felé néző ablakába és várakozásba fogott. Úgy fogott bele, akárha valamiféle teremtő munkálkodásba kezdene, mint egykoron atyjaura, puchói és csókai Marczibányi Márton úr veselkedett neki elapátlanodott birtokai ügyeinek. Arra sem figyelt föl, miként kuncognak a háta mögött a cselédei, kiknek a barátja, a himlőhelyes képű hajdani firkász, Tollnoki nevezetű, napjában többször is elcitálja, hogy:

    − Uratok Párisban a királynétól az utolsó vendégnőig általános bámulat tárgya lőn, mintegy eleven mintája ama mesével határos képzeletnek, melyek Magyarhonrul, mit a lovagias középkor, a regényes arabféle mesék dúsgazdag tündérhonának tartanak máig is, a nem sokat tudó francia főben mindezidáig uralkodnak. Mindenesetre ekként fogalmaz a Honderű, amit nem forgatnak többen, mint a Csókai Hírnököt forgatnák, ha létezne olyas…

    A cselédek vihorásznak, s nem sikoltanak föl, ha Tollnoki mancsa a tomporukra téved. Marczibányi Livius észre sem veszi, mi folyik a háta mögött, részben a rovására, tekintete a messzeségbe réved. Vár. Napokig, hetekig csak vár. Alig eszik, alig iszik.

    − A tündéreket lesi – súgja a szakácsné lányának fülébe Tollnoki, s közben nem feledi el finoman megharapni az édes kis cimpát. – Állítólag Párisban tündérkirálynak nevezték, lovagok ékének dicsérték, ki egy tagadhatatlanul barbár, kimondottan kietlen, ám mégiscsak mesei világból érkezett.

    − Ahogyan olvasta az úr abban a nyomtatott lapban – lihegte a szakácsné leánya.

    − Ahogyan abban olvastam, úgy bizony! – sóhajtott Tollnoki. Ágyéka együtt mozgott a szakácsné leányának csípejével, szeme mindkettőnek fátyolossá lett, tekintetük bizonytalan, lélegzésük már-már zihálás.

    Marczibányi Livius mindazonáltal rájuk se hederített. Várta, hogy megékezzék a hírnök. Vagy maga a valódi, mesés meseország nőjön ki körülötte a földből, ahogyan az őszi búza kisarjad a rögök közül, midőn elérkezik az ideje. De hiába várt, nem történt semmi. Csak a kopár pusztát látta továbbra is, semmi egyebet. Hiába meresztette a szemét, csak az ökreiket hazafelé hajtó parasztokat, az utak fölvert porát, csak a satnya bokrokat és a fák ágain búslakodó varjakat látta. Csípte a por a bőrét, kidörzsölte a testhajlatait. Marczibányi Livius lassan elkedvetlenedett. Napok múltak, hetek teltek, s Tollnoki arra lett figyelmes, a pazar öltözék összegyűrve lóg az uraság lesoványodott testén.

    − Oly nagyon kívánja, hogy elismerjék – szűrte a fogai közt. – Hogy fölnézzenek rá.

    − Ám oly nagyon mégse, hogy tegyen is érte valamit – toldotta meg szavait a szakácsné kamasz fia. – Tündérországot óhajt maga köré, hogy igazi tündérkirállyá váljék.

    Tollnoki tetőtől talpig végigmérte a kamasz fiút, a legtovább izzó tekinteténél időzött.

    − Meg kéne csapassalak – mondta végül. – De sajnálom fölrepeszteni a gyönge bőröd.

    A szakácsné kamasz fia megvonta a vállát és odébb állt, Tollnoki hosszan bámult utána, s úgy elmélázott közben, szinte észre sem vette, hogy Marczibányi Livius föltápászkodott a karosszékéből. Beesett arcát a barátja felé fordította, szemeiben nedvesség csillogott.

    − Csalódtál vala, Liviusom? – kérdezte Tollnoki.

    − Nem volt miben, Tollnoki, ne beszélj badarságokat! – felelte Marczibányi Livius határozottnak szánt hangon. – Készítsen nekem valaki fürdőt, melegítsen vizet! Mintha Párisban lennék…

    Akkor a szakácsné leánya mehet megmosni a hátad, gondolta Tollnoki keserűen.

    És úgy történt. A szakácsné leánya megmosta az ura hátát, s a lapockái alatt jól fejlett bibircsókokat talált, jobbról egyet meg balról egyet. Elárulta Tollnokinak, mire bukkant azon a finom, tejfehér bőrön, s a himlőhelyes képű egykori firkász íziben elzavarta a szakácsné kamasz fiát a doktorért. A doktor lóhalálában érkezett, kopasz fejéről lesodorta a szél a kalapot. Álmában vizsgálta meg az uraságot, s úgy találta, amik a lapockái alatt láthatók, azok bizony nem bibircsókok, de valamiféle csökevényes kinövés sarjai.

    – Szárnykezdemény – bólintott Tollnoki.

    – Mesebeli lény ez a Livius – tette hozzá kétértelműen somolyogva.

    A doktor rosszallóan hümmögött és alaposan bekente valami büdös kenőccsel Marczibányi Livius hátát. Sokan, sokáig és sokat sündörögtek körülötte, az ifjú uraság azonban nem riadt föl, aludt egyvégtében három nap, három éjjel. A doktor néhány óránként megkente a lapockája tájékát a kenőccsel. Mire fölébredt, el is tűnt onnan minden, ami nem odavaló.

    – Szárnyát szegtük – konstatálta Tollnoki, mire az orvos dühösen horkantott, a markát tartotta a gazdatiszt orra elé, aki éppen akkor tért vissza négynapos birtokbejárásáról, s miután megkapta, ami megillette, elviharzott.

    Marczibányi Livius fölöltözött, megtisztálkodott, felhős homlokát a napsugárba mártotta, majd úgy határozott, visszautazik Párisba. A gazdatiszt bölcsen egyetértett, Tollnoki sápítozva ígérte, hogy vigyáz a házra, amíg távol lesz, nem hagyja, hogy a kamcsatkai barbár puszták betörjenek a környékről a kastély falai közé.

    – Hagyjuk Kamcsatkát – legyintett Marczibányi Livius. – A hosszúujjú Liszt beszél ilyeneket, meg Chopin, a lengyel, mi ne kövessük őket. Végtére mi tudjuk, miről van szó.

    – Kamcsatka messzi van – dörmögte a gazdatiszt. – Nem is értem, miként keveredik ide akárki fejében is.

    Marczibányi Livius megértően elmosolyodott, cinkos pillantást váltott Tollnokival. Gazdatiszt, nem érti a finom árnyalatokat, gondolták.

    – Csomagoljatok – adta ki az utasítást az uraság. Már Párist érezte maga körül, s lelkében újra ébredezett a mesebeli herceg, a tündérkirályfi. Lapockái tájéka viszketni kezdett, legszívesebben az ajtófélfához dörzsölte volna a hátát, mint a parasztok, ám erőt vett magán.

    – Páris – merengett, s visszaandalgott hálószobájába.

    – Páris – morogta a gazdatiszt. – Szegény Márton úr, foroghat a sírjában – de legott elhallgatott, amint Tollnoki szigorú tekintetét megérezte az irháján.

    – Márton úr földhözragadt ember volt – jelentette ki Tollnoki ellentmondást nem tűrve. – Livius magasabb szférákban jár.

    A gazdatiszt tudomásul vette, amit hallott, azzal a birtok ügyei után nézett. Ahogy Márton úrtól tanulta. Tollnoki ablakot nyittatott utána.

    – Lószaga van – szimatolt a levegőbe. A szakácsné leánya fölvihogott a háta mögött.

    Puchói és csókai Marczibányi Livius még aznap ebéd után befogatott és elhajtatott, Tollnoki az udvar közepén állva, orra elé zsebkendőt tartva, kedvtelve nézte a hintaja mögött fölverődő port. Livius barátjának nevezte magát, mégis jobban örült, ha kenyeres pajtása a francia fővárosban időzik, míg ő itthon, ezeken a vad, poros, kietlen tájakon vigyázza érdekeit. Meg a szakácsné lányát. És várja, mikor ad hírt a Honderű Livius újabb párisi sikereiről. Mert Páris népe csodálni fogja a régies ruhákat, a délceg tartást, a finom, ideges mozdulatokat, efelől szemernyi kétsége nem lehet senkinek. Bámulni fogja, szájtátva, lélegzetvisszafojtva. Olyasféleképpen, ahogyan a Terra Australisról érkező morbid állatok kitömött tetemeit, példának okáért az emlőst, aminek orra helyén kacsa csőre éktelenkedik. Kicsit talán hiszi is, hogy léteznek ilyenek. Véresen komolyan azért nem veszi őket.

     

     

     

     

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf