Csernák Árpád: A vállalkozó

Mocskos-zöld overallban vágtam neki a napnak. Hideg és ködös volt a hajnal. Beindítottam a motort, kinyitottam a rozsdás vaskaput, csapkodtam a tenyeremet, egy elkoszolódott ronggyal letöröltem a szélvédőt. csak épp annyira. hogy kilássak. Gyorsan és gépiesen mozogtam, hogy ne legyen időm arra gondolni: minek csinálom én ezt? Kidolgoztam annak a technikáját. hogy ne kelljen gondolkodnom. Hogy nehogy eszembe jusson: semmi értelme, nem megyek sehova. Az ember beteg állat: az a betegsége, hogy gondolkodik. Rohadt egy helyzet. Hát ne gondolkozz, ne töprengj, ne keresd a tetteid értelmét: úgy sincs. Vagyis van: az, hogy legyen fedél a fejed fölött és legyen mit zabálnod. De gondolatmenetedben ennél előbbre ne juss! Beültem a szakadt Zsukba és pánikszerűen elhagytam a párás kertet.
    Nem volt mindig így. Kezdetben, amikor filozófusból fuvaros lettem: tetszett a dolog. Legalábbis elhitetettem magammal, hogy jó lesz ez: a vállalkozások idejét éljük, és mit ér egy filozófiai doktorátus ma Magyarországon, amit a hatvanas években szereztünk'? Megmondjam? Inkább nem mondom meg. Mindenesetre fölvettem kölcsönt, vettem egy használt Zsukot, egy szép zöld overallt és kiváltottam az iparengedélyt. Sokáig lendületesen és ,jókedvvel dolgoztam. Mára már csak a lendület maradt, a gépek. a robotok lendülete.
    Elhajtottam a javítóintézet, majd a kutatóintézet, a rendelőintézet, több tanintézet, a nyugdíjintézet, a bábaképző intézet, a csillagvizsgáló intézet. a fiúnevelő intézet, a nemibeteg-gondozó intézet, az óvónőképző intézet és végül a zárt intézet előtt, mint mindennap mindig ugyanazon az útvonalon, míg végül megérkeztem a telepre. Az olajbűzös, olajfoltos betonplaccra. Laci bácsi ott trónolt rozoga székén fenn a rámpán, mintha el sem mozdult volna tegnap óta, megnyomta a gombot. és én a csövet a tartály nyílásába helyeztem. Közben  nem volt kedvem ellene hadakozni  azon töprengtem: minek ennyi intézet'? Mire megyünk velük? Meg arra: Laci bácsi vajon melyik intézetbe való leginkább. Elnéztem kifejezéstelen tompa tekintetét, vörös, hájas arcát, szutykos inge alatt domborodó pocakját. Vajon melyik intézetbe járt? És vajon melyik intézetbe jut? Vagy megússza? És egyenesen otthonról szállítják majd a hullaházba, és onnan a temetőbe? Ha így lesz: milyen jó lesz neki. Mert  ugye  jó az élőknek, de még jobb azoknak, akik már nem élnek, és a legjobb azoknak, akik meg sem születtek... Na tessék! Én beteg állat! Ahelyett, hogy egy pohár sör lebegne a szemem előtt, ilyen marhaságokon jár az eszem.
    Közben megtelt a tartály, beültem a kocsiba és elővettem a cetliket, amire föl voltak írva a címek, hogy hova mennyi olajat kell szállítanom. Az egyik cetlin ez állt: Dzerzsinszkij, A fenébe is, hát hova kerültem? Nagyon ismerős név volt. Honnan kéne ismernem'? Dühített. hogy nem jut eszembe, ahelyett, hogy örültem volna neki. Mindegy. Ez úgysem AZ a Dzerzsinszkij. Valami öreg kripli; nyugdíjas kulipintyó-lakó, aki nem szeret fázni. Nyolcvan liter. Nem is rossz! Egészen nagystílű. Ez egy pénzes ember: a hónap közepén nyolcvan liter olajat kér! Van aki rendszeresen húsz litert rendel, és hőzöng. ! ha nem kapja meg azonnal. Pedig húsz liter miatt nem szívesen megyek el a város szélére. A benzinköltségem . több, mint amennyit egy kanna olajon kereshetek. És ezek az ürgék aztán fillérre kiszámítják az árát. Mindegy. Előbb-utóbb oda is el kell menni.
    Dzerzsinszkij úr nagy komolyan nyitotta a kaput, hozta a pajta kulcsát és próbált diskurálni amíg betöltöttem a nyolcvan liter olajat négy fémkannájába. „Ostorcsapás-tiszta ellenszenv", gondoltam. Nem volt kedvem diskurálni. „Kioltotta az arcát"...”...álmatlan vonathideg...'' ...ezek a szavak tolultak elém, honnan?; talán Gombrovicz... Dzerzsinszkij úr aktuális politikai kérdésekkel próbált lázba hozni, de ezen a reggelen nem volt kedvem diskurálni, és politikai kérdések már régóta nem hoznak lázba. Dzerzsinszkij úr ezt nem tudhatta, viszont valamit sejthetett... valamit képzelt rólam, de csalódást kellett neki okoznom. Mintha egy kő lett volna az agyam helyén. Végre: egy ,jókora kő. Mennyi munkám van ebben! Na, hát mégsem hiábavaló. De ami ennél kevésbé örömteli: úgy éreztem: a mellkasomban is kő van. Azon a helyen ahol a szív..., igen, talán a szívnek kellene ott lenni, vagy valami másnak, kevésbé konkrétnak; amit  talán – emberségnek, megértésnek, türelemnek lehetne nevezni... Na, hát ezek helyén volt az a kő. Epekő, vesekő. lélekkő... "A kőökör a hegyre megy / Utána minden megremeg...”, jutott eszembe, és hogy is van a vége?: „Szívesen lennél kőökör'? He?", igen, valahogy így... Kurtán elröhhentettem magam. Dzerzsinszkij úr fellelkesült, azt hitte: ő mondott valami jópofát, azon vigyorgok. Ezek után bólogattam, kurtán felelgettem, hogy: .,aha'' meg ;,ühüm'', bár dunsztom sem volt, hogy miről van szó. Próbáltam takarékosan bánni gesztusaimmal, minden erőmmel, hiszen még csak most kezdődött a nap, Streptomycin is volt bennem, ez sem segített abban, hogy részt vegyek ilyen ,.munkakörömön kívüli" akciókban. A szemüvegemet is otthon felejtettem, ez is bosszantott. Szóval megvoltak a saját bajaim, nem akartam mások nyavalyáival foglalkozni. Meg aztán: én végül is olajkihordó fuvaros vagyok, nem pedig pszichológus vagy politikai konzulens. Az előéletem pedig nem érdekes, és nem is akartam, hogy kitudódjon. Aki  eleve - nem tudta, annak nem kötöttem az orrára. Hogyne! Hogy aztán el kelljen mesélni az egész életemet. Na nem! Azt már nem ! Én itt  "csak"  egy fuvaros voltam, és nem is akartam más lenni.
    Miután végeztem Dzerzsinszkij úrnál, átvettem a pénzt, adjon istent mondtam és visszakecmeregtem a vezetőülésbe. A motorban valami furcsa kattogást hallottam, de nem sokat törődtem vele: úgysem tudnék rájönni, hogy mi okozza. Annyit értek a motorokhoz, mint a hal a repüléshez. Idegesített a zaj, de nem tudtam tenni ellene.
Nézem a következő cetlit: ejnye!, már megint milyen híres név: Kitaibel. Ez a következő helyszín. Persze ez nem a Pál, hanem László. Aligha rokonok. Bár ki tudja'? Széchenyi leszármazottjai takarítók, csaposok, kereskedők...
    A csöngetésre pizsamás-papucsos fehér bőrű, puhány kamasz fiú bújik elő, ágy- és némi nőstényszaggal, pedig ekkor már kilenc felé járt. Igyekezett: ott toporgott a kamra bejáratánál amíg betöltöttem az olajat, egy abnormálisan magasra helyezett rozsdás hordóba. Hihetetlen, hogy milyen körülmények között, és milyen edényeket tartanak az emberek fűtőolajuk számára, és miféle tyúkszaros pajták. roskatag fészerek, mocskos udvarok, szűk, meredek bejáratok; mit számit, hogy szinte képtelenség hozzáférni a tartályokhoz. Mintha az országban már megvalósult volna az, amire én annyira vágyom, a teljes gondolat nélküliség: megtette hatását az elmúlt negyven év: kialakult az agy nélküliek tartománya. A ványadt fiatalember ott téblábolt, megkérdezte, hogy mit segíthetne, mondtam. hogy semmit, menjen csak vissza, mert megfázik. Szót fogadott és kiküldte rokkant nagyapját  egyik lábát húzta: nemrég szélütés érhette, arca borostás, szeméből „gyanta szivárog és szilvafa enyő" ő nem fecsegett, némán, meredten maga elé nézett, fizetett, aztán visszabotorkált a házba.
    Tovább! Gyerünk tovább! Fogyjon az olaj, teljen az idő. haladjon a munka. De a motorban nem szűnt meg a kattogás. Már-már elandalodtam a volán mögött: megálltam egy kis bisztró előtt és ittam egy kávét. A felszolgáló, kisasszony viszolyogva nézte olajos overallomat és olajos kezemet. Kajánul konstatáltam erőltetett udvariasságát, aztán lehörpintettem a műanyag pohárba öntött fekete löttyöt, mintha gyógyszert vettem volna be.
    Folytattam utamat, Cetlik, új címek, új nevek, új fazonok... farolások, kanyarodások, meredek feljárók, bejárók, szűk kapuk. roskatag pajták, szutykos hordók, romos arcok, guberáló kezek... A bal karom kissé zsibbadt, de ügyet sem vetettem rá. Aztán amikor olyan érzésem támadt, mintha egy mészároskést nyomnának a mellkasomba, szívesen megálltam volna, rá is léptem a fékre, de akkor már késő volt : a kocsi lefordult az útról, ezt még láttam, felfogtam, de másra már nem emlékeztem...
    Egy rendelőintézet előcsarnokában ébredtem. Zavarodottan néztem körül. Mindenütt fehér csempe: fehér csempés falak, fehér csempés padló, fehér műanyag székek, a fehér csempéken fehér köpenyes óriások vonultak számomra érthetetlen összevisszaságban, némán, kopogó-csattogó fehér facipőkben, fehér ajtók nyíltak-csukódtak, a fehér óriások kezében fehér papírlapok: közöttük a fehér bőrű Kitaibel gyerek balettozott., az egyik sarokban Dzerzsinszkij úr és a rokkant Kitaibel nagypapa pirospecsenyét játszott nagy tenyércsattogással, és a terem közepén Laci bácsi trónolt elnyűtt gönceiben és egy gombot nyomogatott... Az előcsarnok fémkeretes ajtaján egy farkaskutya nézett be..., tiszta tekintetében megértés és némi szomorúság...
    Különös balsejtelem telepedett rám, és föltettem magamnak a kérdést: vajon az őrültek tudják, hogy megőrültek?

szozattv


szozat a tiszta hang punkosdi koszonto 2018 Művészeti kapocs plakát szürke BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf