Radnai István: Halott vagy posztmodern
Rosszhírű környéken volt dolgom.
A keskeny hátsólépcsőn feljutottam a telefonon kapott utasítás szerint. Becsöngetek. Egy elcigarettázott hang kiszól. Mondom a nevemet.
- A könyveket is elviszi?
- Nekem könyvszekrény vagy könyvespolc kell!
- Ha nem veszi meg a könyveket, nem adom.
Ezzel, mint, aki bejezte az audienciát, eltűnt a katedrálüveg mögül. Az üveget rács védte. Mocskos régi ajtó. Most egészajtós rácsot csináltatnak az öregek, csak éppen kijutni nem tudnak baj esetén. A hang tulajdonosa biztosan nem rejteget milliókat a párnacihában.
Eszembe jutott egy szó - gyilokjáró! Mintha középkori sikátorokban járnék, ahol a hóbortos ékszerész, visszalopja ötvös-remekeit, amelyeket hercegek vagy grófok, netán királyok szeretői számára készített, mert beleszeretett a munkáiba.
Lejutottam, mintha csigalépcsőn járnék, szédültem. Az utcán sem kaptam levegőt, éppen kirakták a kukákat. Az egyik kuka nyitva, a tetején dinnyehéj. Biztosan import, mint a chilei cseresznye.
Másnap felhívott furcsa vendéglátóm és azt kérdezte:
- Nem is érdekli a portéka? Meg se nézi?
Az irodalmi stílusa elárulta, valami öreg könyvmoly vagy elkallódott irodalmár lehet. Valami félreismert tehetség.
Ezúttal nevet is mondott. Rám jött a köhögés a hallatán. Nem mintha Kochnak hívták volna. Az iskolából ismert Szakács Elemér volt. Még csak nem is Róbert!
Egy darabig indexen volt, de a hatalom jobbnak látta kiadni a műveit, legitimálták a nagynevű, elhallgató vagy elhallgatott írók. A bojkott résztvevői leginkább a börtön levegőjét szívták, amíg a konszolidáció jeleként amnesztiát nem kaptak. Egyetlen feltétel az volt, hogy frissnek ható, huszadik századi témájú írást adjanak le a sebtiben átkeresztelt lapoknak. A politikából csak a lakásépítés, a lakáskiutalás fiatal házaspárnak lehetett a téma, ötvenhat semmi esetre sem. Bár Déry Tiborék panelekről és toronyházról - a későbbi büszkeség, ma balítélet emlékeiről - még nem írhattak. Pallérról se, csak élmunkás - pardon csak szorgos - kőművesről, kikerülve a malterosládát és a malteroslányt. Felbukkan egy értelmiségi is. Ezúttal nem szabotálja az építkezést. De a hangsúly még a kőművesen, a fókusz a KISZ-tag házaspáron.
Szakács Elemér ekkor már nem írt, talán nem is élt. Az Új idők szerzője, csak lazán kapcsolódott a Nyugat szerzőihez. Ádáz kritika-csaták. Na, pont ez kell. Ellensúlyozni a még élő, de hallgató nyugatosokat.
- Kár, hogy nem viszi a könyveket!
Elhallgatott és én zavarba jöttem a mester kérésétől, hiszen a könyveit antikváriumban is hiába kerestem.
Vissza a gyilokjáróhoz. Felcsaptam a Révait. Megnyugodtam. Semmilyen vár vagy bástya nem volt a közelben, alabárdos őrök viszont jól jöttek volna. Volt a zsebemben némi pénz.
- Elmegyek a mesterhez, ha fogadna mégis - kértem illendően.
Mély hallgatás, szuszogás, köhögés a telefonban. Ide mégis Robert Koch kellene, de legalábbis a budakeszi szanatórium, a Korányi.
Lehet, hogy utolsó kívánságát teljesítem. Egy filosz, akinek könyvei vannak, talán még olvas. Ezt gondolhatta a múlt századot túlélő tekintélyes író, aki kilencven után valami plecsnit kapott. De annyian kaptak posztumusz!
A temetőben mindig megnézem a sírköveket, a feliratokat. Hány síron fakul nemzeti színű szalag és veri fel a gaz.
A mesternek volt egy fia, megkülönböztetésül, szerzőként, egy második keresztnevet vagy utó-utónevet használt.
De nem. Az öreg csontkezével a könyvszekrényre mutatott! Ezek a legféltettebb kincseim. A pókhálók súlya alatt a falakat borító könyvespolcok egy része leszakadt, a könyveket valami láthatatlan erő, a géniusz vagy valami ókori múzsa tartotta helyükön. A ferdeség az egész lakásra jellemző, a képeket a legutóbbi földrengés óta nem igazították helyre. Igaz, le sem porolták!
- Volt egy fiam.
- Őszinte részvétem!
- Volt egy fiam, de posztmodern lett, nem bízom rá ezeket a kincseket - folytatta és beleszívott valami kegyetlenül bűzlő rudacskába.
Honnan vesz, szerez Csongort az öreg, filozofáltam.
Átható tekintettel végigmért, a vesémig látott, nem csak az agyamig.
- Ötvenhatban az ember mindent felvásárolt, amit kapni lehetett. Cukor még volt, liszt már nem. Egy sarokban egy nagy doboz, amire senki sem figyelt fel.
Sóhajtott vagy inkább köhintett.
- Szenvedélyes dohányos vagyok, a füstölés konzervál. (Igazat adtam neki.) Szivarok voltak a dobozban. A katonaviseltek tudták, hogy a fogolytáborokban a napi kenyéradagot cigarettára cserélték.
- Merre?
Majdnem azt kérdeztem, melyik világháborúban, de visszaszívtam.
- A gulágon, fiam.
Ezzel befejezte a beszélgetést.
Az okostelefonon kerestem egy fuvarost, felhívtam mobilon.
- Van itt egy könyvszekrény tele könyvvel, azt kéne elvinni!
Mondtam egy panelcímet és hozzátettem:
- Működik, jó a lift!
Ebben ugyan nem voltam biztos, tegnap is leállította szerelő egy-két órára. Nem is mertem volna lejönni, ha nem vár a könyvszekrény.
Elővettem néhány tíz- és húszezrest és kérdően néztem a mesterre.
- Hagyja csak, fiam!
Később elgondolkozva hozzátette:
- Aki szonetteket ír!
Kezdtem kirakni a poros könyveket a padlóra, némelyiknek a gerince levált. Csupa egészvászon és néhány bőrkötés.
- Tetszik a prózája - szólalt meg kisvártatva és jelezte a maga részéről befejezte a beszélgetést.
Betódult néhány farmeres egyén és egy kövér pasas, atlétában. Úgy emlékeztem, odakint már késő ősz van.
Mérgelődtek, miért nincs dobozban a cucc és elkezdték dobálni kifelé az ablakon a könyveket.
- Kicsit óvatosabban! - szóltam rájuk, de majdnem átdöftek a tekintetükkel.
- Merre van a főlépcső? - kérdezte az öreg.
- Nincs főlépcső, a társbérlő ötvenben lefalazta a gangot! - válaszolta az öreg.
Káromkodások, üvegcsörömpölés. Ez volt a metszett üveg. A könyvszekrény igen szép volt. antik, de meglepően jó állapotban, eddig.
A lift szerencsére működött.
Mint a hínáros vízben kapkodtam a lábamat a könyvek közt, tudtam, hogy a saját könyveim a padlón maradnak. Már kinőtték a szoba sarkát.