Határ Győző: A torony

    -pillanatfelvétel-

A Lenin körúti ház pincéjében kifogyott a kenyér. Márpedig kenyeret szerezni kell, akárhogy lőnek a körúton, akárhogy pásztázzák a kövezetet a Rákóczi úton, csordában megrekedt sárga villamos-dögök között. Kenyérnek lenni kell.

    Ez a sarok kivált „forgalmas”: az Astoria tetejéről hajnal óta ágyúzzák a New York-palota tornyát. Vagy beszalad az eltévedt golyóba, vagy a leszakadó faldarab üti agyon, akit ilyenkor kivisz a hasa, a dühe – a járókája.

    Margit mama 76 éves. Fürge, mint a tizenhat éves, bátor, mint a Molotov-koktélt hajigáló srácok; de a szíve cserbenhagyja, az izmai nem bírják, a reumája elárulja korát. Nincs más út: a pince. Szerencsére még megvannak a világháborúból ittfelejtett pincei faltörések-átjárások; ha nyolc-tíz házzal odébb kecmergünk, egy Nagyatádi Szabó utcai pinceablakon kibújhatunk, s onnan majd meglátjuk. A Dohány utca sarok, az a veszedelmes, de onnan a pék már csak macskaugrás.

    Hiszen ha az a hátrakecmergés olyan egyszerű volna. A pinceszintek között méteres, másfél méteres különbség, az ember átmászik és a lába a semmibe kalimpál. Tolják-segítik, aláfeszülnek, Margit mama lehuppan, kivan, mint a liba. A nyolcadik ház, a pinceablaknak nekitámasztott széncsúszda, a lábtámasztó lécek – a Nagyatádi Szabó utca. A Beszkárttal szemközt. Nem lehet ráismerni. Feltépett villamossínek, elgörbült vágánytömkeleg, szanaszerte gurult vashordók, kihányt gerendák, leszakadt koronapárkányok. Ilyen akadályokon kell átmászni, hogy eljussunk a macskakövekből rakott barikádig az utca végén s onnan gyors oldalsiklással majd csak átfordulunk és csatlakozunk a sorhoz.

    Jó is, rossz is. A kajla vasakon a néninek olyan artistamutatványt kell véghezvinnie, amit látni se szeretne, mástól se – nemhogy maga csinálja. De a széthányt tartályok, az olajoshordók fedezék is, valahonnan, valakik erre is végiglövik a házsort. Billeg a néni, kapaszkodik, fedez, kalimpál a két szatyor. Végigaraszoljuk a járdát, a Dohány utca sarkán kicsattan a napsütés és a napsütésben kicsattan a torony. Amott a pék, előtte a sor. Más pincék, más éhes hasak – kenyérre várók.

    A torony félhivatalosan a New York-palota tornya, hivatalosan az Újjáépítés Diadala. A nyavalyás Rákosi-rendszer csodája – mert nem volt rendszer még egy a világon, amely köbméterre ilyen kevés lakást termelt volna s ilyen szánalmasan keveset épített. A párt, mint az újjáépítés motorja, a lankadáson kezdte, a Patyomkin-kulisszák tologatásán folytatta s a végén már az üresjáratra is alig futotta erejéből. Egy évtized alatt tíz New York-palotát is felépíthettek volna rendes körülmények között; de hogy a tornyot közvetlenül a forradalom előtti napokban rendbe hozta és a pompás kőékítmény sudaras-fehéren megint ott ragyogott – már az is csodaszámba ment.

    Szerették a tornyot a pestiek, szerették az újjáépített New York-palotát, oszlopaiból-atlaszaiból, kávéházának emeletes-aranyos öbléből bizalmat merítettek. S most ezt a tornyot lőtték a szovjet ütegek az Astoria tetejéről.

    Szürke arcok bámulták; az öregebbje fásultan, a fiatalja gyűlölettel. Hátat fordítva a pékség bejáratának, hátrálva haladt a sor. Mindenki a tornyot nézte – hogy fogy-e, marad-e, s ha marad, mennyi marad belőle.

    Ám a New York-palota vadonatúj tornya szilárdul állt. Olykor fel-felporzott s már-már azt hittük, az üres eget látjuk a helyében, ha a porfelhő elül. De nem: ott állt rendületlenül, újra kibontakozott és csipkéivel harsány-fehéren rárajzolódott az égre. Egy fiatal egyetemistát elöntött a féltékeny düh, átrohant a mozi elé a sarkon és a romkupacra felhágva, mérgében szónokolni kezdett:

-  Ezek! Ezek! Ez hát a baráti segítség! Az a nagy fene büdös határtalan szeretet, a proletárnemzetköziség, ez hát! Ezt teszik velünk!

    A könnyeit nyelve kiabálta, míg körülötte röpködtek a golyók. Micsoda haszontalan halál lesz, eredj onnan, szerencsétlen, nem jössz vissza mindjárt?!

-  Jöjjön onnan! – kajabáltak utána a sorból, kivált az asszonynép, mert majd megszakadt a szíve a szemrevaló szép szál legényért. Az meg, égrevetett képpel, toronyféltő szerelemmel csak mondta-mondta, kiordította tehetetlen keservét, mi meg a sorból hol őt néztük, hogy meddig él, hol a tornyot, hogy meddig áll. Emez élt – amaz állt, éltek-álltak még sokáig.

    Hogy mi volt a bűne a toronynak, „lesipuskás” szabharcosok voltak benne avagy csak lehettek volna – nem tudni. A toronynak pusztulnia kellett. Isten tudja, miféle gigászi vasgerendákon ült, bölöm szekrénytartókon lovagolt valahol a tetőemeleti falazatba befogva: a felfekvések kilazultak, kezdett rengeni. A becsapódások egyre sűrűbbé váltak; a feltisztuló porfelhőből még kibukkant a parádés torony, de hol egy fehér kőgolyóbis hiányzott róla, hol egy dísz obeliszk; egy lövedék megcsorbította ablakos ornamenseit, egy másik a koronapárkányt kezdte ki. Meddig bírja még, órákig? percekig? Meglepetve vettük észre, hogy ránk került a sor, megkaptuk a kenyereket, lopakodva-kúszva – indultunk haza. A tele kenyeres szatyrokat csak úgy mellékesen lógatva eredtem neki, akkor is csak Margit mama nógatására, annyira rajtafelejtettem bámító szemem a tornyon. Az emeleti ablaksornak nekivágódó golyók apró vakolatlavinákat indítottak a fiatalemberre, aki fel se vette, ő csak öklét rázva tovább átkozódott könnyein keresztül, a sorból pedig egyre haragosabban szólongatták, menne vissza, foglalja el a helyét. Mit is részletezzem, nem mondom el a kalandos hazatakarodást szanaszerte gurult vasdongák, kajlán meredező villamossínek között a Nagyatádi Szabó utca felcsikart kövezetén, a hazakeveredést bogárbillegetéssel pincéről pincére a világháborús lyukakon át, a semmibeugró talprahuppanásokat, a felkapaszkodásokat a setét magasba, a vaktába-törtetést ládákon, ágyakon, szenespince-rekeszeken át és a megérkezést a kenyérrel, amelyet Margit mama máris szelt-osztott igazságos-fürge 76 évesen, hogy 16 éves se tette volna különbül. Mert én a látványnak odakövülve – ottmaradtam, s ahogy megrohantak a gondolataim, el nem tudtam szakadni tőle, jóllehet messze jártam.

    Ha a tiszavirág csak egy napig él, elképzelhető-e, hogy minden percében nem hatvan – de hatvanezer másodperc van? Hogy az ő másodperce még így is „hosszabb” és belső ideje más? S nem ilyen tiszavirág-e az ember, amikor ily ritka-rettentő látványok pillanatfelvételét rögzíti agykérgi retináján: az ő „pillanatában” is nem hatszázezer másodperc zsúfolódik-e össze – nem úgy tolulnak-e egymásra benne a mozdulatlanságig lassított felvételek?

    Mit csinál a torony, ha tönkrelövik? Alákalimpál? Összegörbül, összerogy, mint a samunadrágja? kupola módjára beszakad? ripityára robban és eltorlaszol utcát-teret?

    Nem úgy, ha a New York-palota daliás, párizsias-elegáns tornya.

    Ez volt eddig a legnagyobb porfelhő, amelyet belövés körülötte felvert. Mindnyájan vártuk – ők a pékség előtti sorban, én már a sarkon, közvetlen közel –, hogy újra kicsattanjon fehérségével a kék égen és ékszer törékenységével fittyet hányjon az Astoria ütegeinek. Most is ott volt a helyén, most is kicsattant. De nem sokáig.

    A lába már tőből hiányzott.

    Úgy kezdte meg alászállását – tulajdon függélyes vonalában –, mintha sohasem akarna a fenekére érni. Roppant felvonó módjára megsüllyedt és belehüvelyezte magát a palota alsó emelet-üregeibe.

    Az omlás, a robajlás olyan soká tartott, hogy az ember füle szinte belerendezkedett rá s az utána támadt irgalmatlan csendben szinte már hiányzott.

    A falakból kicsapó, égig lövellő porfelleg a környező utcákra is ráereszkedett, s azt hittük, vezúvi hamuesője sosem fog véget érni már. Azóta is, mindmáig hallom anyám szólongatását, gyere már, fiam, hozd azt a kenyeret. Már az én retinámon halálig úgy marad, megmarad az a torony, visszahozhatatlanul, újjáépíthetetlenül; az a felvétel, amint félig még lebegve, úszva, de már lábavesztve, elindul, hogy padlókat átverve, helyet csináljon néhány napos, vadonatúj fehérségének a százados főfalak aknakoporsójában.

    Amikor a vakolathullás megállt, a romtömeg utolsót ereszkedet és a porfelleg leülepedett, a torony helyén üresen tátongott az ég; és a szép szál egyetemista is, a romkupac tetején arcára borulva, annak rendje-módja szerint – halott volt.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf