Csernák Árpád: Tüzes vas

Krisztus Urunk születése után az 1023. esztendőben, a legforróbb nyári napokban indult Gellért püspök Bakonybélbe, hogy hátralevő éveit re­meteségben töltve, életét tel­jesen Istennek szentelhesse, és a kolostor csendjében elmélkedjen, írjon, szent könyveket másoljon.

    Imre herceg, aki nyolc­éves kora óta Gellért tanít­ványa volt, nehezen vette tudomásul ezt a döntést. Nem tudta elképzelni az éle­tét az ő szellemi támogatása nélkül; mint önálló férfi, a nyugati gyepűk őrzője. Ol­dalán ott díszelgett az apja által felkötött kard, de arról csak tanítómestere tudott, hogy a bőrzeke alatt, a csu­pasz testén ciliciumot visel, s hogy a sudár, inas testben inkább papi lélek lakozik, semmint királykodó.

    Hetek óta csak erről be­szélgettek, s amikor nyilván­valóvá vált, hogy a mester döntése végleges, és eljött az indulás napja, Imre csak azt kérte, hogy legalább egy darabig hadd kísérje el.

    Kevés szolgával vágtak, neki a hosszú útnak, s ami­kor elhagyták Veszprém várát, lovaikat száron vezet­ve, gyalog mentek egymás mellett, azzal a szándékkal, hogy beszélgessenek, de in­kább csak hallgattak, s töb­bet néztek a szikkadt, poros földre, maguk elé, mint egy­másra. A lovak patáinak tompa pöffenésein kívül semmit sem lehetett hallani. Aztán hirtelen vélőt rázó üvöltések, vad, állati hörgé­sek törték darabokra a csen­det.

     

    A derékig földben álló, erődszerű kis templom mel­lett három csenevész akác állt. A pribékek letépték a lány ingét, és a lányt a kö­zépső fához kötözték. Az egyik alacsony, köpcös ­pribék tüzet rakott. A másik bement a templomba. Nem­sokára egy jókora kulccsal tért vissza, a tűz mellé tele­pedett és tüzesíteni kezdte a kulcsot. Ez a pribék öreg volt. A köpcös nagy darab szalonnát szúrt nyársra és a tűzbe tartotta. A harmadik, a legfiatalabb, az egyik fá­nak támaszkodva hol társai­ra, hol a lányra nézett. Nagy állkapcsát összeszorította, alacsony homlokát ráncolta. A lány lehajtott fejjel állt. Egyetlen vastag copfba font sűrű, sötét haja ott nyugo­dott szép hátán.

    - Nem kéne az alsót is levenni róla? - kérdezte a köpcös.

    - Az nem tartozik a büntetéshez - felelt az öreg.

    - Ha megtudja a király, ad a pofádnak - állapította meg az alacsony homlokú. A köpcös meg sem hallotta.

    - Miért? Nem volna az neki se rossz… A lányok szeretik magukat mutogatni - mondta vigyorogva. Az öreg elgondolkozott ezen:

    - Van benne valami … Aztán nekünk is lehet egy kis örömünk. Mindig csak a tüzes vasak, meg az égett hús szaga!

    - Én már megszoktam ­mondta a köpcös és a csöpö­gő szalonnát a kenyér fölé tartotta.

    - Nekem meg hányinge­rem van - morgott a nagy­állkapcsú -, és hozzá még ez a te állandó szalonnasüté­sed. Nem elég az emberi hús szaga, még mellé ez! ­A tűzhöz lépett, és kirúgta a nyársat a köpcös kezéből. Az egy szempillantás alatt felugrott és kést rántott.

    - Ne ugrálj - folytatta nyugodtan az ősember kül­sejű -, tudod: "Ki kardot ránt, az kard által vész el!"

    - Ez bicska - mondta a köpcös.

    - Az mindegy. - A köpcös eltette a kést, fölvette a nyársat és folytatta a szalon­nasütést.

    - Ezért még számolunk ­mondta.

    - Mindig ez! - méltatlan­kodott az öreg. - Szemet sze­mért! Fogat fogért! Mindig csak a kés, a vér, a gyilok.

    - Te talán más vagy?! - ­förmedt rá a kövér - Te is ezt csinálod!

    - Valamiből élni kell ­mondta az öreg. A fogóval kiemelte a kulcsot a parázs­ból, egészen közel, tartotta az arcához, szakértelemmel vizsgálgatta, aztán vissza­dobta a tűzbe. Néhány per­cig csend lett. Langyos szel­lő borzolta végig a fákat. A fiatal pribék visszament eredeti helyére, a lányt néz­te.

    - Szép háta van - mondta az öreg.

    - Hát még a mellye! - ­kontrázott vigyorogva a köpcös.

    - És a homloka - mondta az öreg.

    - Mér? Mi van a homlo­kán? - kérdezte bambán a hájas.

    - Semmi - felelte az öreg -, csak így szól a parancs: homlokára, mellére, hátára.

    - Valamit nem értek - ­szólalt meg a nagy állkap­csú.

    - No?

    - Ugye, mi most már körösztények vagyunk?

    - Ühüm.

    - Krisztus katonái.

    - Én ehhez nem értek! - mondta pattogva a kövér.

    - Csak a hátára kéne - indítványozta az öreg.

    - Nem lehet! - aggodalmaskodott az kövér.

    - De félted azt a szar kis életedet! - mondta az ősember.

    - Szar, szar, de csak egy van bélőle. Pulyám viszont van négy is - érvelt tovább a hájas.

    - Én csak a hátára vagyok hajlandó - mondta az öreg. - Majd én sütöm a mellyét! - röhögött a kövér - ­Én szeretem a mellyehúsát sütve is.

    - Barom - állapította meg az ősember.

    - Miért? Te talán különb vagy? Te nem ugyanazt csi­nálod? Az már mindegy, hogy hányingerrel vagy rö­högve! - förmedt rá a kövér.

    Hosszabb csend után ismét a fiatalember szólalt meg:

    - Mit csinált ez a lány?

    - Nem ránk tartozik - fe­lelte az öreg.

    - Boszorkány - mondta a kövér - na gyerünk! Intéz­zük el! Unom. - Elvette a tü­zes kulcsot a tétovázó öregtől és a lányhoz lépett, körbejárta.

    - Hát mást is tudnék ve­led csinálni, te kis boszor­kány, de arra azt mondják parazitálás vagy mi, és az bűn! Egy körösztyén ember pedig nem parazitálkodhat!

    - Ne pofázz! - ordított rá az ősember. A hájas hirtelen a lány hátára nyomta a tü­zes kulcsot. A lány felsikol­tott. Sikolya tiszta volt és szépen csengő, mint a ma­dár füttye.

    - Csak nem fájt? - kérdez­te a kövér. - Boszorkány­kodni, bűbájoskodni igen, de a fájdalmat nem bírjuk el! Gondolj arra, hogy mért kapod, úgy jobban elviseled...

    Az ősember külsejű nem bírta tovább. Lassan közele­dett. A kövér észrevette ezt, és a fiatal pribék felé hajítot­ta a tüzes kulcsot, de az ügyesen félreugrott. A kö­vér most a fogóval támadott. Szétnyílt az ősember hatal­mas állkapcsa: üvöltve ve­tette magát a fogót tartó kar­ra és hátracsavarta. A kövér egy ideig tűrte a fájdalmat, aztán - ahogy recsegtek csontjai - artikulálatlan üvöltés tört elő pufók arcából.

    - Csak nem fáj?! - kérdez­te lihegve az ősember. ­Gondolj arra, hogy miért ka­pod, úgy jobban elviseled!

     

    A dombtetőn hallgatagon bandukolt egymás mellett az ifjú herceg és tanítómestere. Felfigyeltek a völgyből érkező különös hangokra: elindultak abba az irányba. Amikor a helyszínre érkeztek, a kövér pribék vinnyogva fetrengett a földön az izomkolosszus markában.

    - Mit műveltek?! - kérdezte a mester. - A fiatal pribék elengedte a köpcöst.

    - Egy boszorkányt kell megégetnünk és … - kezdte lihegve, nyögve a kövér, mi­közben föltápászkodott.

    - Takarodjatok innét! - ­mondta visszafogott indulat­tal a mester.

    - De hát a király … - pró­bálkozott dadogva a kövér. - Tűnjetek el!

    A három pribék értetlenül egymásra nézett, aztán las­san eloldalogtak. Az idős mester fölvette a lány ingét a földről és a sebes hátra te­rítette. Eloldozta a kötelet. A lány gyorsan az ingébe bújt, közben lopva az ide­genre nézett.

    - Nagyon fáj? - kérdezte Gellért.

    - Majd anyám tesz rá ezerjófüvet.

    - Miért büntetnek?

    - Isten büntet és biztosan megérdemlem - felelte a lány.

    - Mit követtél el?

    - Ismerem a füvek tit­kát … anyámtól tanultam …

    - Isten ezért biztosan nem büntetne - mondta a mester.

    - Minden Istentől való - ­felelt a lány.

    Gellért levette a nyaká­ban függő, kövekkel kira­kott keresztet és szertartásos mozdulattal a lány nya­kába akasztotta. A lány te­nyerébe vette és nézte.

    - Hogy hívnak? - kérdez­te a mester.

    - Boglárka - felelt a lány. - Boglárka, siess haza anyádhoz: gyógyítsa meg a sebedet!

    A kislány ott toporgott még egy darabig, hol a ke­resztre, hol az idős ember arcába nézett, aztán lassan hátrált, megfordult és futni kezdett keresztül a réten.

    A templom lőrésnyi abla­kában feltűnt egy sovány, fekete arc, aztán előbújt a pap.

    - A kulcs! A kulcs! Hol van a kulcs? A templom kul­csa? - kérdezgette motyogva és fürkészően nézett körül. A herceg fölvette a kulcsot és odaadta. A pap átvette, de mindjárt el is ejtette.

    - Juj ! Ez még meleg! ­mondta sziszegve, aztán le­hajolt, csuhája szegélyével megfogta a kulcsot és eltűnt a vakolatlan kövek között.

     

    Imre látta, hogy mestere nehezen tud úrrá lenni indu­latain. Feszülten nézett a pap után. Belülről - tőle szo­katlan - szenvedély fűtötte. Aztán egyszerre megeredt a nyelve. Ahogy beszélt, arca mind inkább elszíneződött:

    - Papok és világiak el fog­ják szakítani az országot Krisztustól! Az én munká­mat és igehirdetésemet is meg fogják vetni, és az Isten igéjét nem fogják befogadni. A papságot megveszik … Sokan hiú dicsőségvágyból, az emberek dicséretét fog­ják hajhászni … Állhatatlan­ságuk és kevélységük miatt szóbeszéd és nevetség tár­gya lesznek a népnél … !

    Eddig egyre fokozódó szenvedéllyel beszélt, itt hir­telen elhallgatott, tekintete elkomorult, mintha fekete madarat látna, és arra gon­dolt: Engem pedig meg­gyilkolnak.

    Imrére nézett. Meglátva annak sápadt gyermekarcát, nem tudta kimondani. Köze­lebb lépett hozzá, megeny­hülve folytatta:

    - Tizenhat éves vagy. Amit tőlem tanulhattál, azt már megtanultad. Majd Is­ten mutatja az utat, amelyen végig kell menned. Erős lé­lekre lesz szükséged.

    - Apám… tudod… azt akarja, én legyek a király. És, belátom, az ország érdeke is ezt kívánja, de ha er­re gondolok… úgy érzem, nem lesz hozzá erőm… Fé­lek. A régi törvények szerint Vászoly nagybátyám követ­kezne a trónon, és ő alkalmasabb is lenne erre… azt hiszem…

    - Vászoly derék magyar ember, de félpogány… és ezt a nemzetet csak a hit tarthatja egyben, különben széthullik, megsemmisül. Apád jól tudja: nem min­dent tesz helyesen, de ő a jö­vőre gondol: tudja, egy ilyen keményfejű népet csak ke­ményen lehet vezetni. Gon­dolj Koppányra, Gyulára… De apád reméli: Isten meg­bocsátja bűneit… És én is ezt remélem… Ami pedig a veled kapcsolatos szándékát illeti: egy fiú természetesen apjának is tartozik engedel­mességgel, de te már elsősorban Istennek. Sajnos a mi látó­ink magukban morognak. Parancs és kérdezés nélkül mukkanni sem mernek… Te ne így cselekedj! Jobb háborkodni, mintsem az igazságot hallgatás alá rejt­ve eltapodni… Az üstökös csillag az Egyházban azt a harcost jelenti, aki az igaz­ság miatt senkitől sem fél. Semmi sem esztelenebb, mint az ördögöt elébe he­lyezni Istennek, a földi dol­gokat a lelki dolgoknak… ­Itt Imre közbevágott:

    - Egy király sokszor kény­telen előnyben részesíteni a földi dolgokat. Te mondtad az imént: apám kénytelen sokszor olyat cselekedni, amit nem tart helyesnek, mert egy ilyen keményfejű népet, csak keményen lehet vezetni. Ha én Krisztus taní­tásait akarom követni, azok szerint kívánok élni: nem le­hetek jó király, ha király le­szek: lábbal fogom tiporni Krisztus szavait… Mi le­gyek: rossz király vagy jó keresztény'?

    - Elsősorban mindig Isten parancsát kövesd! És Isten, ­ahogy Jézus Urunk tanította, benned van… Tulajdon­képpen senki sem király, hacsak nem maga is az Isten szolgája… És a papok ho­gyan élnek? A folytonos va­dászatok. a perlekedések, a garázdálkodások, az elnyo­mások és az ágyasok seregei eleget mondanak… De most már indulnunk kéne. Lássan ránk esteledik…

    - Elmégy?

    - El kell mennem. Ez az én utam, és a te utad megint más. Hasonló, de nem lehet ugyanaz. Erős férfi vagy. Szembe kell nézned… tu­dom ez a legnehezebb: szembe kell nézned önma­gaddal. Hiszem, hogy lesz hozzá erőd. Isten veled!

    Hozzá lépett, megáldotta, aztán magához vonta tanítványát, mint gyermekét.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf