Csernák Árpád: Tüzes vas

Krisztus Urunk születése után az 1023. esztendőben, a legforróbb nyári napokban indult Gellért püspök Bakonybélbe, hogy hátralevő éveit re­meteségben töltve, életét tel­jesen Istennek szentelhesse, és a kolostor csendjében elmélkedjen, írjon, szent könyveket másoljon.

    Imre herceg, aki nyolc­éves kora óta Gellért tanít­ványa volt, nehezen vette tudomásul ezt a döntést. Nem tudta elképzelni az éle­tét az ő szellemi támogatása nélkül; mint önálló férfi, a nyugati gyepűk őrzője. Ol­dalán ott díszelgett az apja által felkötött kard, de arról csak tanítómestere tudott, hogy a bőrzeke alatt, a csu­pasz testén ciliciumot visel, s hogy a sudár, inas testben inkább papi lélek lakozik, semmint királykodó.

    Hetek óta csak erről be­szélgettek, s amikor nyilván­valóvá vált, hogy a mester döntése végleges, és eljött az indulás napja, Imre csak azt kérte, hogy legalább egy darabig hadd kísérje el.

    Kevés szolgával vágtak, neki a hosszú útnak, s ami­kor elhagyták Veszprém várát, lovaikat száron vezet­ve, gyalog mentek egymás mellett, azzal a szándékkal, hogy beszélgessenek, de in­kább csak hallgattak, s töb­bet néztek a szikkadt, poros földre, maguk elé, mint egy­másra. A lovak patáinak tompa pöffenésein kívül semmit sem lehetett hallani. Aztán hirtelen vélőt rázó üvöltések, vad, állati hörgé­sek törték darabokra a csen­det.

     

    A derékig földben álló, erődszerű kis templom mel­lett három csenevész akác állt. A pribékek letépték a lány ingét, és a lányt a kö­zépső fához kötözték. Az egyik alacsony, köpcös ­pribék tüzet rakott. A másik bement a templomba. Nem­sokára egy jókora kulccsal tért vissza, a tűz mellé tele­pedett és tüzesíteni kezdte a kulcsot. Ez a pribék öreg volt. A köpcös nagy darab szalonnát szúrt nyársra és a tűzbe tartotta. A harmadik, a legfiatalabb, az egyik fá­nak támaszkodva hol társai­ra, hol a lányra nézett. Nagy állkapcsát összeszorította, alacsony homlokát ráncolta. A lány lehajtott fejjel állt. Egyetlen vastag copfba font sűrű, sötét haja ott nyugo­dott szép hátán.

    - Nem kéne az alsót is levenni róla? - kérdezte a köpcös.

    - Az nem tartozik a büntetéshez - felelt az öreg.

    - Ha megtudja a király, ad a pofádnak - állapította meg az alacsony homlokú. A köpcös meg sem hallotta.

    - Miért? Nem volna az neki se rossz… A lányok szeretik magukat mutogatni - mondta vigyorogva. Az öreg elgondolkozott ezen:

    - Van benne valami … Aztán nekünk is lehet egy kis örömünk. Mindig csak a tüzes vasak, meg az égett hús szaga!

    - Én már megszoktam ­mondta a köpcös és a csöpö­gő szalonnát a kenyér fölé tartotta.

    - Nekem meg hányinge­rem van - morgott a nagy­állkapcsú -, és hozzá még ez a te állandó szalonnasüté­sed. Nem elég az emberi hús szaga, még mellé ez! ­A tűzhöz lépett, és kirúgta a nyársat a köpcös kezéből. Az egy szempillantás alatt felugrott és kést rántott.

    - Ne ugrálj - folytatta nyugodtan az ősember kül­sejű -, tudod: "Ki kardot ránt, az kard által vész el!"

    - Ez bicska - mondta a köpcös.

    - Az mindegy. - A köpcös eltette a kést, fölvette a nyársat és folytatta a szalon­nasütést.

    - Ezért még számolunk ­mondta.

    - Mindig ez! - méltatlan­kodott az öreg. - Szemet sze­mért! Fogat fogért! Mindig csak a kés, a vér, a gyilok.

    - Te talán más vagy?! - ­förmedt rá a kövér - Te is ezt csinálod!

    - Valamiből élni kell ­mondta az öreg. A fogóval kiemelte a kulcsot a parázs­ból, egészen közel, tartotta az arcához, szakértelemmel vizsgálgatta, aztán vissza­dobta a tűzbe. Néhány per­cig csend lett. Langyos szel­lő borzolta végig a fákat. A fiatal pribék visszament eredeti helyére, a lányt néz­te.

    - Szép háta van - mondta az öreg.

    - Hát még a mellye! - ­kontrázott vigyorogva a köpcös.

    - És a homloka - mondta az öreg.

    - Mér? Mi van a homlo­kán? - kérdezte bambán a hájas.

    - Semmi - felelte az öreg -, csak így szól a parancs: homlokára, mellére, hátára.

    - Valamit nem értek - ­szólalt meg a nagy állkap­csú.

    - No?

    - Ugye, mi most már körösztények vagyunk?

    - Ühüm.

    - Krisztus katonái.

    - Én ehhez nem értek! - mondta pattogva a kövér.

    - Csak a hátára kéne - indítványozta az öreg.

    - Nem lehet! - aggodalmaskodott az kövér.

    - De félted azt a szar kis életedet! - mondta az ősember.

    - Szar, szar, de csak egy van bélőle. Pulyám viszont van négy is - érvelt tovább a hájas.

    - Én csak a hátára vagyok hajlandó - mondta az öreg. - Majd én sütöm a mellyét! - röhögött a kövér - ­Én szeretem a mellyehúsát sütve is.

    - Barom - állapította meg az ősember.

    - Miért? Te talán különb vagy? Te nem ugyanazt csi­nálod? Az már mindegy, hogy hányingerrel vagy rö­högve! - förmedt rá a kövér.

    Hosszabb csend után ismét a fiatalember szólalt meg:

    - Mit csinált ez a lány?

    - Nem ránk tartozik - fe­lelte az öreg.

    - Boszorkány - mondta a kövér - na gyerünk! Intéz­zük el! Unom. - Elvette a tü­zes kulcsot a tétovázó öregtől és a lányhoz lépett, körbejárta.

    - Hát mást is tudnék ve­led csinálni, te kis boszor­kány, de arra azt mondják parazitálás vagy mi, és az bűn! Egy körösztyén ember pedig nem parazitálkodhat!

    - Ne pofázz! - ordított rá az ősember. A hájas hirtelen a lány hátára nyomta a tü­zes kulcsot. A lány felsikol­tott. Sikolya tiszta volt és szépen csengő, mint a ma­dár füttye.

    - Csak nem fájt? - kérdez­te a kövér. - Boszorkány­kodni, bűbájoskodni igen, de a fájdalmat nem bírjuk el! Gondolj arra, hogy mért kapod, úgy jobban elviseled...

    Az ősember külsejű nem bírta tovább. Lassan közele­dett. A kövér észrevette ezt, és a fiatal pribék felé hajítot­ta a tüzes kulcsot, de az ügyesen félreugrott. A kö­vér most a fogóval támadott. Szétnyílt az ősember hatal­mas állkapcsa: üvöltve ve­tette magát a fogót tartó kar­ra és hátracsavarta. A kövér egy ideig tűrte a fájdalmat, aztán - ahogy recsegtek csontjai - artikulálatlan üvöltés tört elő pufók arcából.

    - Csak nem fáj?! - kérdez­te lihegve az ősember. ­Gondolj arra, hogy miért ka­pod, úgy jobban elviseled!

     

    A dombtetőn hallgatagon bandukolt egymás mellett az ifjú herceg és tanítómestere. Felfigyeltek a völgyből érkező különös hangokra: elindultak abba az irányba. Amikor a helyszínre érkeztek, a kövér pribék vinnyogva fetrengett a földön az izomkolosszus markában.

    - Mit műveltek?! - kérdezte a mester. - A fiatal pribék elengedte a köpcöst.

    - Egy boszorkányt kell megégetnünk és … - kezdte lihegve, nyögve a kövér, mi­közben föltápászkodott.

    - Takarodjatok innét! - ­mondta visszafogott indulat­tal a mester.

    - De hát a király … - pró­bálkozott dadogva a kövér. - Tűnjetek el!

    A három pribék értetlenül egymásra nézett, aztán las­san eloldalogtak. Az idős mester fölvette a lány ingét a földről és a sebes hátra te­rítette. Eloldozta a kötelet. A lány gyorsan az ingébe bújt, közben lopva az ide­genre nézett.

    - Nagyon fáj? - kérdezte Gellért.

    - Majd anyám tesz rá ezerjófüvet.

    - Miért büntetnek?

    - Isten büntet és biztosan megérdemlem - felelte a lány.

    - Mit követtél el?

    - Ismerem a füvek tit­kát … anyámtól tanultam …

    - Isten ezért biztosan nem büntetne - mondta a mester.

    - Minden Istentől való - ­felelt a lány.

    Gellért levette a nyaká­ban függő, kövekkel kira­kott keresztet és szertartásos mozdulattal a lány nya­kába akasztotta. A lány te­nyerébe vette és nézte.

    - Hogy hívnak? - kérdez­te a mester.

    - Boglárka - felelt a lány. - Boglárka, siess haza anyádhoz: gyógyítsa meg a sebedet!

    A kislány ott toporgott még egy darabig, hol a ke­resztre, hol az idős ember arcába nézett, aztán lassan hátrált, megfordult és futni kezdett keresztül a réten.

    A templom lőrésnyi abla­kában feltűnt egy sovány, fekete arc, aztán előbújt a pap.

    - A kulcs! A kulcs! Hol van a kulcs? A templom kul­csa? - kérdezgette motyogva és fürkészően nézett körül. A herceg fölvette a kulcsot és odaadta. A pap átvette, de mindjárt el is ejtette.

    - Juj ! Ez még meleg! ­mondta sziszegve, aztán le­hajolt, csuhája szegélyével megfogta a kulcsot és eltűnt a vakolatlan kövek között.

     

    Imre látta, hogy mestere nehezen tud úrrá lenni indu­latain. Feszülten nézett a pap után. Belülről - tőle szo­katlan - szenvedély fűtötte. Aztán egyszerre megeredt a nyelve. Ahogy beszélt, arca mind inkább elszíneződött:

    - Papok és világiak el fog­ják szakítani az országot Krisztustól! Az én munká­mat és igehirdetésemet is meg fogják vetni, és az Isten igéjét nem fogják befogadni. A papságot megveszik … Sokan hiú dicsőségvágyból, az emberek dicséretét fog­ják hajhászni … Állhatatlan­ságuk és kevélységük miatt szóbeszéd és nevetség tár­gya lesznek a népnél … !

    Eddig egyre fokozódó szenvedéllyel beszélt, itt hir­telen elhallgatott, tekintete elkomorult, mintha fekete madarat látna, és arra gon­dolt: Engem pedig meg­gyilkolnak.

    Imrére nézett. Meglátva annak sápadt gyermekarcát, nem tudta kimondani. Köze­lebb lépett hozzá, megeny­hülve folytatta:

    - Tizenhat éves vagy. Amit tőlem tanulhattál, azt már megtanultad. Majd Is­ten mutatja az utat, amelyen végig kell menned. Erős lé­lekre lesz szükséged.

    - Apám… tudod… azt akarja, én legyek a király. És, belátom, az ország érdeke is ezt kívánja, de ha er­re gondolok… úgy érzem, nem lesz hozzá erőm… Fé­lek. A régi törvények szerint Vászoly nagybátyám követ­kezne a trónon, és ő alkalmasabb is lenne erre… azt hiszem…

    - Vászoly derék magyar ember, de félpogány… és ezt a nemzetet csak a hit tarthatja egyben, különben széthullik, megsemmisül. Apád jól tudja: nem min­dent tesz helyesen, de ő a jö­vőre gondol: tudja, egy ilyen keményfejű népet csak ke­ményen lehet vezetni. Gon­dolj Koppányra, Gyulára… De apád reméli: Isten meg­bocsátja bűneit… És én is ezt remélem… Ami pedig a veled kapcsolatos szándékát illeti: egy fiú természetesen apjának is tartozik engedel­mességgel, de te már elsősorban Istennek. Sajnos a mi látó­ink magukban morognak. Parancs és kérdezés nélkül mukkanni sem mernek… Te ne így cselekedj! Jobb háborkodni, mintsem az igazságot hallgatás alá rejt­ve eltapodni… Az üstökös csillag az Egyházban azt a harcost jelenti, aki az igaz­ság miatt senkitől sem fél. Semmi sem esztelenebb, mint az ördögöt elébe he­lyezni Istennek, a földi dol­gokat a lelki dolgoknak… ­Itt Imre közbevágott:

    - Egy király sokszor kény­telen előnyben részesíteni a földi dolgokat. Te mondtad az imént: apám kénytelen sokszor olyat cselekedni, amit nem tart helyesnek, mert egy ilyen keményfejű népet, csak keményen lehet vezetni. Ha én Krisztus taní­tásait akarom követni, azok szerint kívánok élni: nem le­hetek jó király, ha király le­szek: lábbal fogom tiporni Krisztus szavait… Mi le­gyek: rossz király vagy jó keresztény'?

    - Elsősorban mindig Isten parancsát kövesd! És Isten, ­ahogy Jézus Urunk tanította, benned van… Tulajdon­képpen senki sem király, hacsak nem maga is az Isten szolgája… És a papok ho­gyan élnek? A folytonos va­dászatok. a perlekedések, a garázdálkodások, az elnyo­mások és az ágyasok seregei eleget mondanak… De most már indulnunk kéne. Lássan ránk esteledik…

    - Elmégy?

    - El kell mennem. Ez az én utam, és a te utad megint más. Hasonló, de nem lehet ugyanaz. Erős férfi vagy. Szembe kell nézned… tu­dom ez a legnehezebb: szembe kell nézned önma­gaddal. Hiszem, hogy lesz hozzá erőd. Isten veled!

    Hozzá lépett, megáldotta, aztán magához vonta tanítványát, mint gyermekét.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 12 19 jankocsm archiregnum1209 sztkorona MINI szentmihálynap kerecsen2018 Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf