Botz Domonkos: Gyöngy a sárban

gyongykagylo– Apa, apa, kincset találtam! – lelkendezett a hét éves Zolika és csenevész lábacskái már vitték volna az éjjeliszekrényéhez, hogy kicsomagolja azt a féltve őrzött, rongyba rejtett titkot, ám kezdeti lelkesedését apja szavai lehűtötték.

– Jó, majd ha hazaértem elmondod, vagy megmutatod – mondta, és azzal hátat fordítva mindennek, elindult a kocsmába a szokásos esti fröccsét meginni, mert csak ott esett jól neki.

A söntésbe belépve egyenesen a pulthoz ment, két nagyfröccsöt rendelt és már onnan harsogta barátjának a jó hírt, talán csak hogy mások is meghallják. – Lalika, … Lalika, kincset talált a fiam!

Lalika arcára ekkorra már kiült a sokadik fröccs utáni köd, réveteg tekintettel bámult bele a semmibe. Az ötvenes évekből származó kék svájci sapkáját szokása szerint mélyen a homlokába húzta, ettől kicsit vitorlába álltak a fülei és komikus külsőt kölcsönöztek neki.

– Hallottam ám, amit mondtál, már a kincsről. Aztán miféle dolog az, sokat ér-e, vagy csak valami kacat? – kérdezte kíváncsi tekintettel, miközben tágra meredt, vérágas szemei felett megsokasodtak a ráncok, mozgásba lendültek a mitesszerek, a szénportól eltömődött pórusok.

– Ki tudja, még magam sem láttam.

– Nem is láttad? Akkor meg honnan tudod, hogy kincs? – dünnyögte.

– A fiam mondta. Mindig is kincsek után kutatott. Azt hiszem, most tényleg talált valamit, mert nagyon fel volt villanyozva.

– Lehet hogy egy korsónyi aranypénzt, esetleg valami drágakövekkel kirakott ékszert talált? Vagy mi más lehetne? És ha így lenne, akkor máris gazdagok vagyunk! – kiáltott fel Lalika.

A királyi többes nem kerülte el Jóska figyelmét. – Mi az, hogy vagyunk? Az a fiamé, ő találta.

A hallottak felkeltették a szomszédos asztalnál ülők érdeklődését is.

– Te Jóska, csak komolyabban kellene ezt venni, ki tudja, mit találhatott a fiad – fordult hozzá falubélije, a hentes. – Mert még az is lehet, hogy be kellene szolgáltatni azt a valamit.

Az elhangzott mondat nem volt Jóska ínyére való, bosszantotta is, és már megbánta a közlékenységét, de már nem volt visszaút. Ezek után a korábbi érdektelenség helyét kezdte átvenni a kíváncsiság.

– Már igazán nem akarok tolakodni, de mi lenne, ha megnéznénk azt a valamit, aztán eldöntjük, mit lehetne kezdeni vele – folytatta eszmefuttatását a hentes.

– Rendben – vágta rá Jóska megadóan, bár nem igazán értette, miért ők akarják eldönteni, hogy mi legyen a kinccsel. – Menjünk, nézzük meg. A vendégeim vagytok egy páleszre.

Aztán szedelőzködni kezdtek a népek, és lassan megindult az asztaltársaság a szakadó esőben. A falu főutcája melletti vízelvezetőben sötéten hömpölygött a víz, melynek felszínén időnként meg-megcsillant a betonoszlopokra szerelt lámpák sárgás fénye.

A házra ekkorra már rátelepedett a csend, a kihűlt, fatüzeléses konyhai sparhelten még ott volt az ebéd maradékát tartalmazó lábos.

– Na, Zolika, hozd ide azt a „kincset” – mondta az apja, de hanghordozása és arckifejezése semmi érzelmet nem tükrözött és ez nem kerülte el a gyerek figyelmét.

Közben a kocsma törzsközönsége már ott szorongott a parányi konyhában a viaszosvászonnal borított ebédlőasztal körül, melyet átlengett az ivó teljes italkészletének bűzös kipárolgása.

Zolika visszatért kezében egy fehér vászonba csomagolt valamivel. Elhalt a zsongás és minden szempár a kis tasakra szegeződött. A gyerek óvatos mozdulattal, izgalomtól kipirosodott arccal bontotta ki a csomagot, melynek közepén egy kissé lapos, gyermektenyér méretű, időnként szivárványszínekben játszó kagyló mutatta meg magát, közepén egy félborsónyi kitüremkedéssel.

– Igazgyöngy – mondta Zolika komoly arccal és korosztályára jellemző áhítattal, miközben megpróbálta leolvasni az emberek arcáról a hatást.

– Bolond vagy te gyerek, ez nem igazgyöngy, csak egy ócska kagylódarab. Nem szégyelled magad? Ezért bolondítottál ide minket? Aztán hol találtad? – dörrent rá az apja.

– A folyó sodorta a partra.

– A folyó. Elment az eszed! Hülyét csináltál mindenkiből.

Az asztal körül álló emberek arca láthatóan csalódást tükrözött.

Apja tenyerébe vette a „kincset”, egy darabig szenvtelen közönnyel nézte, aztán ki tudja miért, egy indulatos mozdulattal a konyhaablakon át kihajította az udvarra.

– Menj, szólj anyádnak, hozzon egy üveg pálinkát, te meg menj, feküdj le, ma már nem akarlak látni!

Zolika némán figyelte a számára durva és semmivel sem magyarázható mozdulatot, miközben apja szavai nem jutottak el a füléhez. Sápadt arcocskája nem árult el érzelmeket. Az ablakhoz lépett és csak nézte, amint a még mindig szakadó esőtől egyre jobban dagadó sárban lassan kezd alámerülni féltve őrzött kincse, a gyöngye és vele együtt talán, immár visszavonhatatlanul valami más is.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf