Botz Domonkos: Gyöngy a sárban

– Apa, apa, kincset találtam! – lelkendezett a hét éves Zolika és csenevész lábacskái már vitték volna az éjjeliszekrényéhez, hogy kicsomagolja azt a féltve őrzött, rongyba rejtett titkot, ám kezdeti lelkesedését apja szavai lehűtötték.

– Jó, majd ha hazaértem elmondod, vagy megmutatod – mondta, és azzal hátat fordítva mindennek, elindult a kocsmába a szokásos esti fröccsét meginni, mert csak ott esett jól neki.

A söntésbe belépve egyenesen a pulthoz ment, két nagyfröccsöt rendelt és már onnan harsogta barátjának a jó hírt, talán csak hogy mások is meghallják. – Lalika, … Lalika, kincset talált a fiam!

Lalika arcára ekkorra már kiült a sokadik fröccs utáni köd, réveteg tekintettel bámult bele a semmibe. Az ötvenes évekből származó kék svájci sapkáját szokása szerint mélyen a homlokába húzta, ettől kicsit vitorlába álltak a fülei és komikus külsőt kölcsönöztek neki.

– Hallottam ám, amit mondtál, már a kincsről. Aztán miféle dolog az, sokat ér-e, vagy csak valami kacat? – kérdezte kíváncsi tekintettel, miközben tágra meredt, vérágas szemei felett megsokasodtak a ráncok, mozgásba lendültek a mitesszerek, a szénportól eltömődött pórusok.

– Ki tudja, még magam sem láttam.

– Nem is láttad? Akkor meg honnan tudod, hogy kincs? – dünnyögte.

– A fiam mondta. Mindig is kincsek után kutatott. Azt hiszem, most tényleg talált valamit, mert nagyon fel volt villanyozva.

– Lehet hogy egy korsónyi aranypénzt, esetleg valami drágakövekkel kirakott ékszert talált? Vagy mi más lehetne? És ha így lenne, akkor máris gazdagok vagyunk! – kiáltott fel Lalika.

A királyi többes nem kerülte el Jóska figyelmét. – Mi az, hogy vagyunk? Az a fiamé, ő találta.

A hallottak felkeltették a szomszédos asztalnál ülők érdeklődését is.

– Te Jóska, csak komolyabban kellene ezt venni, ki tudja, mit találhatott a fiad – fordult hozzá falubélije, a hentes. – Mert még az is lehet, hogy be kellene szolgáltatni azt a valamit.

Az elhangzott mondat nem volt Jóska ínyére való, bosszantotta is, és már megbánta a közlékenységét, de már nem volt visszaút. Ezek után a korábbi érdektelenség helyét kezdte átvenni a kíváncsiság.

– Már igazán nem akarok tolakodni, de mi lenne, ha megnéznénk azt a valamit, aztán eldöntjük, mit lehetne kezdeni vele – folytatta eszmefuttatását a hentes.

– Rendben – vágta rá Jóska megadóan, bár nem igazán értette, miért ők akarják eldönteni, hogy mi legyen a kinccsel. – Menjünk, nézzük meg. A vendégeim vagytok egy páleszre.

Aztán szedelőzködni kezdtek a népek, és lassan megindult az asztaltársaság a szakadó esőben. A falu főutcája melletti vízelvezetőben sötéten hömpölygött a víz, melynek felszínén időnként meg-megcsillant a betonoszlopokra szerelt lámpák sárgás fénye.

A házra ekkorra már rátelepedett a csend, a kihűlt, fatüzeléses konyhai sparhelten még ott volt az ebéd maradékát tartalmazó lábos.

– Na, Zolika, hozd ide azt a „kincset” – mondta az apja, de hanghordozása és arckifejezése semmi érzelmet nem tükrözött és ez nem kerülte el a gyerek figyelmét.

Közben a kocsma törzsközönsége már ott szorongott a parányi konyhában a viaszosvászonnal borított ebédlőasztal körül, melyet átlengett az ivó teljes italkészletének bűzös kipárolgása.

Zolika visszatért kezében egy fehér vászonba csomagolt valamivel. Elhalt a zsongás és minden szempár a kis tasakra szegeződött. A gyerek óvatos mozdulattal, izgalomtól kipirosodott arccal bontotta ki a csomagot, melynek közepén egy kissé lapos, gyermektenyér méretű, időnként szivárványszínekben játszó kagyló mutatta meg magát, közepén egy félborsónyi kitüremkedéssel.

– Igazgyöngy – mondta Zolika komoly arccal és korosztályára jellemző áhítattal, miközben megpróbálta leolvasni az emberek arcáról a hatást.

– Bolond vagy te gyerek, ez nem igazgyöngy, csak egy ócska kagylódarab. Nem szégyelled magad? Ezért bolondítottál ide minket? Aztán hol találtad? – dörrent rá az apja.

– A folyó sodorta a partra.

– A folyó. Elment az eszed! Hülyét csináltál mindenkiből.

Az asztal körül álló emberek arca láthatóan csalódást tükrözött.

Apja tenyerébe vette a „kincset”, egy darabig szenvtelen közönnyel nézte, aztán ki tudja miért, egy indulatos mozdulattal a konyhaablakon át kihajította az udvarra.

– Menj, szólj anyádnak, hozzon egy üveg pálinkát, te meg menj, feküdj le, ma már nem akarlak látni!

Zolika némán figyelte a számára durva és semmivel sem magyarázható mozdulatot, miközben apja szavai nem jutottak el a füléhez. Sápadt arcocskája nem árult el érzelmeket. Az ablakhoz lépett és csak nézte, amint a még mindig szakadó esőtől egyre jobban dagadó sárban lassan kezd alámerülni féltve őrzött kincse, a gyöngye és vele együtt talán, immár visszavonhatatlanul valami más is.