Csernák Árpád: VESZTŐHELY

"Ki és kit ől?
Ember ö! állatot
vagy állat embert?"

(Pilinszky János)

Egy fél emberrõl álmodott az éjjel. Egy fél ember a hamu alatt. Nem, nem is fél; egy darab: fej, nyak, váll, egy kar... a forradalom leverése után rejtette oda tizenhárom évesen. Most elõkerült. Szoborszerû. Samott és salak.

    A külváros egyik öreg házában ült: Kint esett. A padláson edények, mert beázott a tető; de nem érdekelte. Az ablakon át ragyás falat látott, és kis darab, háromszögletű szürke eget. Önkéntes rabságának idejét töltötte. Kávét ivott. EInézte, hogy a szemközti háztető peremvonalával milyen rigorózusan párhuzamos a villámhárító vasrúdja, és (ezzel, ellentétben) ablaka előtt (az egyöntetűen szürke égre rajzolódva) milyen snasszul fityeg a két tévéantenna-zsinór, és azt is rögtön megjegyezte magában, hogy ez a "snassz" szó is milyen snassz.

    Erre gondolt: fegyenctelepek, klinikák lakói vagyunk mindnyájan; néhányan bezárva, néhányan (ideiglenesen) szabadlábra helyezve vagy/és gyógyultnak minősítve.

    Ült a nyirkos falak között, előtte - egy kís asztalkán - a kávés csésze mellett: újságok, tele ólombetűs politikával. Mellébeszélés, mellébeszélés. Folyik az agyzsibbasztás; a trágya aranyra festése. Politika, politika...

    A kormány lakáspolitikája, kultúrpolitika (a katasztrófális kulturálatlanság mellett), étetszínvonalpolitika (a tökéletes színvonaltalanság mellett), külpolitika, belpolitika, politikai élet, politikai pályák (bukások, rehabilitációk), politikai felfogás, politikai tudatosság, politikai döntések; politikai bűntettek, politikai perek, politikai foglyok, politológia, politológusok...

    Pedig ott, a temetésén; Isten - valóban - szeretettel, megbocsájtással nézett le erre a szerencsétlen kis országra; . a levegő is mintha frissebb lett volna, és a Nap is olyan szomorkásan-fényesen nézett ki az érchomályú felhők mögül; néha - enyhén, szelíden - megeredt az eső: mintha sírnának - kissé - az angyalok...; néha enyhe szél támadt: borzolta a fák lombjait, az emberek haját mintha - valóban - ott járna a szentlélek köztük: a holtak és az elevenek között... Úgy érezte szétcsattan a feje.

    Homlokán erősen lüktetett egy ér. Felpattant. Menni! Elmenni, kimenni; mindegy hova, mindegy merre, csak ki: a fák, a madarak közé.:.

    És ahogy kilépett a házból, néhány száz méterre egy bárányt látott. Egyetlen kicsi bárányt a domboldalon. Szinte megtorpant. Eszébe jutott ama bárány: szelídségében, törékenységében uralkodó: „a bárány, aki nem fél, a bárány, kit megöltek, a bárány, aki végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll.”* Csak állt, fejét kissé mégemelve, távolba nézőn.

    A sétáló továbbment, de mintha súlyosabbá vált volna... Léptei lelassultak, fejét lehajtotta: a vízsikálta köveket, agyagos foltokat nézte. A táj: mintha guassal festették volna. Tisztán elkülönültek a színek: az ég acélszürkéje, a horizont vakító cinkfehérje, a fű krómoxid tüzese, benne a bárány titánja és a fák egy irányba hajbókoló, elfeketülő lombjai...

    De nem bánta, hogy elindult. Gyönyörködtette ez a komor szépség, a viharra készülődő lázas természet, és fejében, mintha oldódott volna a feszültség. Ott lépkedett a hajladozó, loboncos fák és bokrok között, néha rácsodálkozott egy-egy mészfehér kő sárból előbukkanó arcára, aztán megérkezett a völgybe.

    A hályogzöld katlanba tompa dübörgéssel begurult a küklopsz szürkehályogos szemgolyója.

    Szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyúvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába; ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak.

    Nem kellett a múlton rágódniuk; mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogását a spinétek vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert. És látszólag rend és béke volt, és virult a művészet. De az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, meg az ég morgását is. És bár nem tudta, hogy feminin arcú spionok nyúvasztják a szikkadt spinéteket a pókhálós szobákban, és a spinétek hangjai vinnyogtatják a láncra fűzött kutyákat: végigfutott hátán a hideg. Az amúgy fülledt, ragacsos nyárban. És megint hámban érezte magát. Holott épp azért indult útnak, hogy kilépjen a hámból: a házból, ahol önkéntes rabságának idejét töltötte. De az infernális koncert megbénította. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak. Semmi bizonyosat nem tudott, csak azt érezte, hogy valami nincs rendjén. Így ballagott tovább az apostolok lován, de egyre pongyola-járásúbb lett ez a ló; verejtékezett és hányingere támadt; kontúrjaikat vesztették a tárgyak, és lába alatt hullámzott az út. Állapotához hozzájárult a szemerkélő esőtől nyálkás, rossz párákat kilehelő föld, a temető mellett rohadó virághalmok, a spionok álszent kertjeiben álló, agyonvegyszerezett gyümölcsfák, és a föld alatt rohadó hullák szúrós szaga. Arccal a sárba bukott. Nem is bukott; csak úgy belecsúszott az agyagsárga sárba.

    * (Idézet Pílínszky János verséből. )