Czipott György: Karandas

Hamar alkonyodott. Az eget vastag, nehéz felhő borította, nedvesre nyálazta a levegőt, a lehullott sárga falevelek puhán gyűrődtek össze a jukka méregzöld, szúrós levelei között, közepéből dísze vesztetten meredt föl az idei virágok fehér, vaskos szára. A diófa kopaszra vált ágain itt-ott megfeketült burkú diószemek és még le nem hullott barna levelek árválkodtak. A nedves kérgű ágbogak között jól felismerhetővé váltak az elhalt részek. Így jól látszott, meglehetősen öreg már a fa, bár bizonyára valami betegség is tizedelte a koronát.

A vasútsor felől egy-egy lövés hallatszott, tompán verődött vissza az utca túloldalán álló, egy emeletes ház faláról. A felnőttek, gyerekeket terelgetve sietősen igyekeztek a megbontott kerítéseken át a szomszédság egyetlen, óvóhelynek is alkalmas, mély pincelejárata felé. Öt-hat család is elfért kicsit szűkösen, de remélt biztonságban a pincehelyiségben. Az elraktározott szén és a tűzifa viszonylag kis helyet foglaltak el, a téglával lerakott terem ablaktalan hátsó részében ültek, ki-ki a magával hozott könnyű kerti padon vagy egyszerű, fehérre festett konyhai széken. A keresztben négyfelé osztott kis üvegablakú pinceajtót gondosan behúzta maga után az érkező, furcsa nyekkenő hangot adott a téglán súrlódó, vékonyka faajtó. Bár látszott, ez nem képes ellenállni semmi nagyobb erőnek, a mozdulat mégis mindenkiben a biztonság érzetét keltette. Mégiscsak, ajtó csukódott mögéjük, kirekesztve a kint ólálkodó veszélyt.

Megegyeztek, nem kapcsolják föl a mennyezetről dróton fityegő villanyizzót, az apró, szénleöntő ablakon kiáradó fény talán vonzaná a bajt, hátul sárgásfehér lánggal petróleumlámpa világított, kis kanócra csavarva a falon. A derengő fényben ki-ki családja körében ült, vagy épp idegesen topogva álldogált, a férfiak nem dohányoztak a gyerekek és a tüzelő miatt. Olykor, figyelni a közeli-, távoli hangokra vagy csak rágyújtani egy cigarettára – amit olyankor tenyerük felé fordítva, takarva szívtak mintha harctéren volnának –, egyik-másik felnőtt férfi kiment és fölóvatoskodott a kopott téglalépcsőn a ház mellé. A nagyobb fiúk melléjük szegődtek volna, de a gyerekeket visszaküldték a pince hátulsó harmadába.

Hűvös volt a helyiségben, bár a kilehelt pára és az összezárt testek melege jó pár fokkal kellemesebbé tette a szenespincét. Az elszórt lövöldözések távoli csattanásai megszűntek, de a beszűrődő csikorgásból és a pincepadlat gyenge remegéséből tudni lehetett, nem messze és több helyen is, tankok helyezkedtek figyelő harcállásba. Aztán elült a nehéz motorzaj, úgy tűnt, közvetlen veszély nem fenyeget, a harckocsik fegyverei egyszer sem dördültek el. Bizonyára megelégedtek az elrettentéssel, egyébként sem támadt ellenük senki. Egészen besötétedett, így a pince mélyén derengő kicsi fény is árulkodott a szűk leöntő ablakon keresztül a lenn meghúzódott emberekről. Valamelyikük föltételezte, kijárási tilalom lesz, jobb volna, ha majd mindenki hazatérne a saját otthonába étkezni, aludni, itt csak nagyobb bajnak teszik ki magukat a családok ilyen könnyen fölfedezhető összezártságban. Ebben némi vita után megegyeztek, nemsokára minden család halkan, óvatosan, meggörnyedt tartással hazaindult meg-megállva, figyelve, az épp szükséges résnyire bontott drót-, léckerítéseken át. Utoljára a pince feletti nagyházban lakó idősödő házaspár lopakodott haza, sötét lett a lejáratban, a férfi lassan tolta be a nyikkanó pinceajtót. A sűrűsödő köd elnyelt hamar minden neszt, de hallatszott, amint fojtottan utánaszól a fal mellett lapulva haladó árnynak.

– Laci úgysem jönne le ide.

Elmélyült a csöndes, novemberi éjszaka, olykor csak a szemerkélő eső puha zaját lehetett hallani a tetőcserepeken, meg a fenyőfák ágai közt lomhán lengedező levegő surrogó hangját. A villanyoszlopokra szerelt utcai tányéros lámpák gyér fénykörében látni lehetett a szállongó híg ködöt és a szitáló, apró vízcsöppeket.

A kertbe érve látszott az utcán, a házakon végigpásztázó reflektorfény, a lövegtoronyra szerelt fényvetővel figyelték az ellenséges mozgást a harckocsi kezelői.

– Hála Istennek, volt annyi eszem, hogy eltettem mindkét kulcsot – modta halkan, inkább csak magának idősebb Petőczy Vilmos, miközben lassan megközelítette a család a veranda felőli, hátsó bejáratot, ügyelve, nehogy a fénycsóva útjába kerüljenek.

– Legyetek csöndben a házban is – figyelmeztette halkan a három fiút –, maradjatok a verandán, amíg becsukom a spalettákat a szobában!

Megvárták, míg az ablakokat a nagyszülők elsötétítették és elhelyezkedtek a szobában.

– Itt eszünk valamit, most nem megyünk együtt a konyhába, ott nem lehet elsötétíteni az ablakot, aztán irány az ágy, igyekezzetek rendesen viselkedni, nem tudhatjuk, mekkora veszélyben vagyunk – utasította a nagymama a gyerekeket.

A három fiú, a legkisebb hat éves, a legnagyobb tizenegy és a középső, méretben is pontosan a két szélső magassága között, nyolc és fél éves volt abban az évben. Ha álltak vagy ültek egymás mellett, olyanok voltak, mint az orgonasípok – ha ugyan valaha építettek háromsípos orgonát valami bolondos ötlettől vezéreltetve. Csöndesen megették a vajas kenyeret, megitták a tejeskávéjukat, aztán gyors kéz-, arcmosás-, kisdolguk elvégzése után lefeküdtek. Nem tudtak elaludni mindjárt, mindenféle félelmek és találgatások jártak a fejükben, de érezték a felnőttek feszült hangulatát – így hát most nem faggatóztak, a napközbeni, felnőttek beszélgetéseiből kifigyelt mondatokon törték még kicsit a fejüket, próbálták megérteni, kik lőnek és miért lőnek mások vissza. Sok-sok kérdés, lehetőség, magyarázat-, válasz nélkül. Ettől aztán hamar elfáradtak és mély, lidérces álomba zuhantak. Édesanyjuk halk lélegzése volt az egyetlen megbízható és megnyugtató kapocs a világgal, ha fölriadt valamelyikük, ettől a simogató szuszogástól megnyugodva, hamar visszasiklott kócos tudata a furcsa álmok közé.

A reggel eleinte épp olyan volt, mint mindig, kicsi idő múltán azonban visszatértek az elmúlt nap eseményei gondolataikba. Ettől a két nagyobb fiú izgatott lett mindjárt, sebtiben és nagyon körültekintően – nehogy valaki meghallja – megbeszélték, fölmásznak a sziklakert fölé magasodó fenyőfára egészen a titkos odúig, onnan biztosan ellátnak az utcasarokra és alaposan megfigyelhetik a tankokat. A fenyő törzsébe éles késsel üreget vájtak a nyáron, arra persze semmit sem gondolva, ártanak ezzel a fának bizonyosan, az apró titkos kincsek – egy talált, benzines öngyújtó, bizonyos szerelmes tartalmú levelek, melyeket a legnagyobb fiú kapott egynémely leánykától, két csomagocska, állami zárbélyeggel leragasztott tűzkő és a legértékesebb szerzemény, egy bontatlan, angol feliratú, színes celofán csomagolású kondomgumi, aminek megszerzésekor a nagyfiú sok értékes tulajdona vált csereértékké, egy négyszínű golyóstoll – amiben két színhegy még fogott –, egy kipukkant léggömb, amiből viszont apró gömböket lehetett szívni, majd egymás fején eldurrantani – csak néhány a legfontosabbak közül. Egyszóval mindenféle roppant fontos tárgy rejtett elhelyezésének fontossága úgy gondolták, méltányolható egy meglett, vastagtörzsű ezüstfenyőnek is. Eddig a fölső pontig tervezték el a mászást, ahol a lomb még kellően tömött ahhoz, hogy eltakarja őket édesanyjuk és nagyszüleik méltán féltő tekintete elől.

A reggelizés a megszokott szertartás szerint indult, körülülték a konyhaasztalt – már nem kellett lámpafény, így birtokba vehették a helyiséget, mint rendesen –, kistányéron mindenki előtt két félszelet kenyér, az egyik vajjal-, a másik baracklekvárral megkenve nem túl vastagon. A tányérok mellett tejeskávé gőzölgött a rózsadíszes, öblös bögrékben, a cikória pótkávé illata betöltötte a konyhát. A vaskályhában már pattogott a lángoló fahasáb, de még nem járta át egészen a meleg a helyiséget. Már nem volt hideg a benti levegő, mégis, jól lehetett látni a bögrék fölött kavargó párát.

– Nagyapa, mit jelent az, hogy maturált? az micsoda? Hallottam a Bognár bácsit amikor Gyurikáéknál voltam, beszélgetett Nénjével és azt mondta, Laci maturált és fölvették a Műegyetemre is gépészmérnöknek, hát nem lehet odakötni az anyja szoknyája mellé, megy a saját feje után… valami ilyesmit mondott Bognár bácsi – kérdezte Tomika, a legkisebb, idősebb Vilmostól.

A gyerekek apja valami határidős kísérleti munka miatt kénytelen volt a Kutatóban maradni éjszakára – családjának legalábbis erre hivatkozott elinduláskor –, bár a gyerekeket is elgondolkoztatta, miért lett több mostanában az elodázhatatlan munkahelyi föladat. A két nagyobb fiú egymással megbeszélte a lehetséges okokat – osztálytársaik közül néhányan elvált szülők gyerekei voltak, így hasonló kezdetű helyzetekről hallottak már –, de a kicsit nem érdemesítették bevonni ilyetén beszélgetéseikbe, ők már nagynak érezték magukat, szemben a pisis elsőssel.

– Maturált, azt jelenti, hogy kijárta a gimnáziumot és sikeres vizsgát tett a megtanult ismeretekből. Magyarul úgy mondjuk, érettségizett, tanúbizonyságát adta a felnőtt életre érettségének. Ugye tudod, mi a gimnázium?

– Persze, ahova a nagyfiúk meg nagylányok járnak a nyolcadik után tanulni, aztán meg az egyetemre... Én biztosan kolbászmérnök leszek, hogy ilyen vacakot ne tessék enni – bökött a nagytányéron körbetekert kétforintos kolbász felé.

– Bimbó vagy, ez nagyon finom, kóstold csak meg!

– Már kóstoltam, tele van csimbókkal. Biztosan csak a szegény disznók füleit darálják bele ebbe, meg talán a farkát – mélázott el a képzeletében megjelent képen, amint füle- és farka vesztett disznók futkároznak Zoli bartátjáéknál látott disznóól kifutójában veszettül sivalkodva, közben Zoli anyukája a szoknyája mellé köti az összes kétforintos kolbászt...

– Inkább kérek a pápusztaiból, ha föl tetszik bontani.

– Fúj Nagyapa! hogy lehet azt a büdöset szeretni? – fintorgott Vilmos –, hát én meg azt nem értem!

– Szerintem jóízű, de tényleg nagyon büdös – kontrázott rá a középső unoka nem túl mély meggyőződéssel, aki az István nevet kapta a keresztségben.

– Az nem büdös, csak maturált – dörmögte maga elé Tomika, és ízlelgette az újonnan megismert kifejezés nagyszerű felhasználási lehetőségeit.

Idősebb Petőczy Vilmos döcögve nevetett és nagyon fényes szemekkel nézett mindhárom unokájára, pillantása találkozott menyéével, akinek szintén fülig ért a szája.

– Gizella, adj a gyereknek egy csészealjat, csak nem teszek a lekvár mellé pálpusztait, nem állnék föl innen – fordult a felesége felé, – Légy szíves! – tette hozzá és bontogatni kezdte a sárgás zsírpapírba csomagolt sajt téglácskát, miután vetett egy pillantást az elegáns, talpas betűtípussal nyomtatott "PÁLPUSZTAI SAJT" feliratra, majd a csomagolás egymásra hajtott szélére ütött gyártási dátumra. Mindkettő elégedettséggel töltötte el, nem kevésbé ez a hétköznap ritka együttlét, amit a Fémszerelvény Vállalat időszaki leállítása tett lehetővé. Rendes körülmények között ilyenkor családjától húsz kilométerre, a város másik végében működő munkahelyén elemezné a számsorokat, kimutatásokat készítene el, lótna-futna, néha mérgelődne, egyszóval bíbelődne könyvelő munkakörének minden hozományával. Most azonban a forradalmi körülmények miatt – mert nem lehetett megszokott módon működtetni a vállalatot, aztán meg a késztermék sem kerülhetett felhasználásra ezekben a napokban – a vállalat vezetése időszaki munkafelfüggesztést határozott el. Akinek még van szabadsága az évre, vegye ki azt, a többiekkel meg majd csak lesz valami, ha megszokott mederben folyik tovább az élet.

Zsebkésével katonákat vágott a kenyérszeletéből, akkurátusan ráhelyezett egy-egy szelet levágott, lágy állagú sajtot, rendbe sorjázta a csészealjon és Tomika elé tolta.

– Na, kis unokám, ebben legalább mi is megegyezhetünk, ez a legfinomabb csemege, illata pedig a jó, érett sajt fontos aromája, amit az orrunkkal ízlelünk.

Az együttlét ünneppé varázsolta a reggelt, ki-ki el is felejtkezett a legújabb bajairól, ideig eszükbe se jutott, hogy a köves főút és bakhátú földutcák kereszteződésében orosz harckocsik állnak, valószínűleg alaposan fölfegyverezve gyilkosnál gyilkosabb eszközökkel.

Édesanyjuk feladatokkal látta el a gyerekeket, bár iskolai kényszerszünet van, foglalkozzanak a tankönyvek olvasgatásával, nézegetésével, rajzoljanak valami szép dolgot vagy csöndben társasjátékozzanak és a játékba vonják be a legkisebbet is – aztán kiment a konyhába, hogy anyósával megfőzzék az ebédet a kamrában még található alapanyagokból. A tej és a kenyér fogytán volt, megvitatták a beszerzés lehetőségét, kockázatát. Arra jutottak, ha a helyzet megengedi, a meny valahogy elmegy az öt utcasarok távolságban működő vegyesboltba, annak reményében, hogy a főúttól elég messze, talán csak nyitva találja a kicsi, maszek szatócsboltot, ahol petróleumot, élelmiszert és akár kelendőbb rövidárutermékeket is lehetett vásárolni.

Harc zaja nem hallatszott, lövés sem csattant, általában semmi sem jelezte a veszélyt. A villanyáram időnként elment, ezt a nagyapa érzékelte néha az elhallgató Telefunken rádió miatt, a hangszóróból halkan szivárgó zavarjel és Szabad Európa Rádió műsora megszűnt, ha visszatért az áram, újra kellett tekergetni az állomáskereső gombot, mert mindig más adó hangjai tolakodtak vissza.

Ebben a békés csöndességben a két nagyobb gyerek elérkezettnek találta az időt a famászási terv kivitelezésére. Kilopóztak a verandára, magukra kapták az este letett kabátot és kisurrantak a hátsó ajtón. A kertekben csönd volt, nagyobb is a szokásosnál, egyik környező házból sem szűrődött ki semmi zaj, hogy mégis lakják, ezt csak a kéményekből fölszálló szürke vagy sötétebb füst jelezte, aszerint, mivel fűtöttek bent.

A gyerekeknek semmi gondot nem jelentett fölmászni a fenyőfára, bár kicsit megnehezítette a dolgukat a be-beakadó kabátjuk. A sűrű tűleveles ágak takarásában elérték a csúcs alatt utolsó előtti erős ágakat, ami a vékonyodó törzsből a négy égtáj felé eredt, jó és erős támasztékot nyújtva a lábaknak. Elégedetten tapasztalták, a titkos odú érintetlen, a rá visszahajtott kéreg és a lekötő madzag ép. Mindenesetre megszemlélték a kincsraktár tartalmát, utoljára az őszön voltak a fa csúcsán. Sajnos a szerelmeslevelek tintája az állandó nedvességtől elmázolódott, mégis, bizonyos kedves szavakat tisztán ki lehetett olvasni a nagy kék foltokból. Elégedetten állapították meg, így talán még értékesebbek eme lelki dokumentumok, hiszen valóságos titokká vált az amúgy is titkosnak minősített tartalom.

Miután eme vizsgálatokat befejezték, irányt és lépést váltottak az ágon, hogy megfigyeljék a sarkon lőállást elfoglaló harckocsit. Innen nem tűnt nagynak vagy félelmetesnek, sötétszürke gépteste viszont egyáltalán nem olyan volt, mint a lexikonban talált metszeti rajz vagy több fotográfia. A hernyótalpak fölött előrenyúló löveget azonban elég félelmetesnek találták, szavakkal borzongatva egymást azt próbálták megfogalmazni, milyen, ha vörösen kicsap a csővégen a torkolattűz. Valami képen láttak valahol olyat, most tárgyszerűen próbálták elképzelni technikai nagyszerűségét. A lövegtorony kerek zárófedele nyitva volt, függőlegesen meredezett, jól látták a katonát a takarásában, távcsővel kémlelve figyelt az utca belseje felé, fején sötét, fejhallgatós bőrsapkával. A távcsővel figyelte a házakat, kerteket – amennyire beláthatta azokat, hasznára volt most a sok megkopaszodott fa, eléggé zavartalan lehetett távcsövön át megfigyelés. A toronygépfegyver csövét mindig arra irányozta, amerre mutatott a távcső lencséje, oldalirányba és függőleges irányba szintén. Jól látszott a lecsüngő, befűzött töltényheveder.

A két gyerek úgy gondolta, láthatatlanok az ágak takarásában, belefelejtkezve beszélgettek a látványról és a lehetőségről, amikor majd kiszínezve elmesélik barátaiknak a kalandot.

Csakugyan nehéz volt megkülönböztetni a két, zöld posztókabátot viselő gyermeket a környezetétől, de a katona távcsövön keresztül fölfigyelt az ágak között ütemesen keletkező kicsi párafelhőre. Távcsövével hosszan a fenyőre meredt, lassan a fegyvert is abba az irányba fordította. Bizonytalan volt, zavarta a látványt a kerti lugas teteje és a három ágas-bogas öreg diófa. Emberi alakot nem tudott tisztán kivenni a fatörzs mellett, de meglepődni sem akart. Nem tett semmit, csak mereven a gyerekek irányába nézett a távcsövön át, kitartóan. Vilmos csak ekkor ébredt rá, a katona őket nézi, a gépfegyver csöve feléjük irányul. Nem tudhatták, látja-e őket. Rémület futott át az izmain, remegni kezdett a lába, mi van ha… Suttogva, de hogy jól hallja, az öccsére parancsolt.

– Lemegyünk, vigyázz, ne lásson meg, maradjunk a törzs mögött!

– Gyorsan! – ezt már hangosan mondta és azonnal megindult lefelé, figyelve, István mászik-e utána. Nem okozott gondot a gyors lejutás, sokat gyakorolták már, sűrűn de mégis hézagosan nőttek a fenyő keresztágai jó támaszt és kapaszkodót kínálva.

A sziklakert mögött, még lombos fagyalbokrok takarásában elfutottak a ház mögé, szívük az izgalomtól és a görnyedt futástól majd kiugrott a mellkasukból és szúrt a nyitott szájon át tüdejükbe betóduló, hideg levegő.

– Fú! apám! ez spéci volt! – lihegte Vilmos, elfúló hangon – Nagyapának, ha egyedül lesz mondjuk el a tankot, csak nehogy mondd, hogy, lehet megláttak minket, meg géppuska és minden… mert akkor tavaszig szobafogságban leszünk!

– Naná! – hagyta jóvá a kézenfekvő tervet az öcs –, még szép, hogy nem mondom el… de azért... Laciéknak csak elmondhatnánk, hogy kifigyeltük a katonát és milyen kafa sapkája van…

A nagyobb fiú megértette, öccse semmit nem fogott föl a valódi veszélyből. Elgondolta, ezért lehet, kotyogni is fog róla, de talán nem szól semmit a gépfegyverről… az is lehet, nem is tudja, minket célzott meg… ettől a lehetőségtől már előre nyugtalan lett. Óvatosan kinyitotta a verandaajtót, besurrantak és visszatették kabátjaikat a szék támlájára.

Kora délután idősebb Vilmos egyedül, folyamatosan körülkémlelve, a hátsó, megbontott léckerítés nyílásán átment a Bognár-portára. A néhány sor kordonszőlő csupasz tőkéi mellett a pince felé ment először, de ott senkit nem talált a nyekergő ajtó mögötti pince derengésben. Kénytelen volt a fal mellett előre kerülni a házat és fölmenni a ház oldalára épített, mellvédes lépcsőföljárón a bejárati ajtóhoz. Ez nem volt igazán ínyére, bárkinek nyílt célpontot kínált, de olyan zavartalan volt eddig a nap – úgy vélte, világos nappal minek lövöldöznének. A kopogásra nem jött válasz, erősebben zörgette meg az ajtót. Bentről motoszkálás hallatszott, majd a szűk résnyire nyílt ajtó mögött megjelent Bognár Sándor arca. Felismerve az érkezőt, kinyitotta az ajtót, beinvitálta szomszédját. Mielőtt utána behúzta az ajtót, kívül körülkémlelt.

– Ha kérhetem, beszéljünk halkan, Laci fiam holtfáradtan érkezett haza reggel, evés után itt alul a nagyszobában elaludt ruhástól, ahogy volt. Nem volt szívem fölébreszteni, hogy menjen lefeküdni rendesen. Betakartam, azóta meg se moccan. Mi járatban van Petőczy úr, miben segíthetek?

– Persze, hagyja csak pihenni a gyereket, legrosszabb dolog a kialvatlanság. Nem is zavarnám, de meg kellene beszélnünk az estét, jöjjünk-e megint. Nyugtalanítanak a főúton álló harckocsik, nem tudom, mit gondoljak erről a helyzetről, vajon mekkora a veszély? Én ki sem mozdultam, igazi híreket nem hallottam senkitől – mindenki csak találgat. Laci gyerek mit mesél, mi van most a városban?

– Azt mondja, már majdnem mindenhol ott vannak az oroszok, harc mostanra csak néhány helyen alakul ki, majdnem kilátástalan minden. Szomorú volt a fiú nagyon, meg is értem! Alig tudtam kihúzni belőle valamit, azt hajtogatta, jobb ha édesapámék nem tudnak semmiről! Aztán meg elaludt...

Beszéltem néhány szomszéddal, azt mondják, minek pincébe bújni, ha jön a baj, megtalál az bárhol! Aztán meg eddig eléggé nyugalom volt, ha akarnának valamit a ruszkik, megtehették volna már eddig is. Inkább azt gondolom, csak fenyegetnek ezzel a tankfelvonulással, eztán se legyen semmi. Úgy hallottam, posztoló katonákat raktak a vasútállomásra is, egy katonai dzsip meg egész nap föl-le járkál a patakon innen, az utcákban. Én még ugyan nem láttam őket, de a hátam közepét is előbb szeretném látni!

Ha gondolják, Petőczy úr, jöjjenek csak, szívesen látom magukat, de mi már nemigen akarunk ott fagyoskodni a szén mellett. A gyerekeknek se jó az.

– Persze… köszönöm az eddigi szívességét is Bognár úr, de azt hiszem csakugyan jobb, ha megpróbáljuk otthon kivárni a következő napokat, csak még nem rég volt az ostrom, mindenkiben fölrémlettek a bombázások emlékei, aztán első gondolatnak az elbújás jött mindenkiben. De hová lehet itt elbújni? Szóval köszönöm a kedvességét, de mi is megpróbáljuk a házban, a családra vigyázva tölteni ezeket a nehéz időket. Laci fiának kérem adja át üdvözletemet, ha fölébred!

A feljáró lépcsején lefelé a magas, majdnem kétméteres termetű idősebb Vilmosnak eszébe se jutott, talán valaki rossz szándékkal leshet rá vagy akárki másra, lassan, elgondolkozva haladt visszafelé az otelló szőlő fölkopaszodott tőkéi között, megpihent a szeme néhány, a madaraknak hagyott, összeaszalódott bogyójú, még így is hamvas kék szőlőfürtön és eszébe villant, kér majd tavaszi metszéskor pár venyigét a szomszédtól, nagyon hálás és igénytelen fajta ez, de nagyon jó ízű bort készíthetne magának. Amennyit elfogyaszt az ebédek után, ha jól terem, elég lenne akár a következő érésig is hat-hét tőke termése. A meglévő pár tőke csemegeszőlő termése úgyis a gyerekek tányérjára kerül. Amíg ezen gondolkozott, egészen elfelejtkezett az óvatosságról, egyenes derékkal lépte át a kerítés léceit és visszaigazította azokat a helyükre.

Még elég messze volt a sötétedés és bár csak laposan szerencsétlenkedett a ködös fényű Nap, kevéssel jobb idő lett. Az eső hajnalkor elállt, volt ideje fölszáradni a kertnek. Idősebb Vilmos elhatározta, kicsit összegereblyézi a lehullott leveleket, kupacokat von belőlük, aztán majd ha teheti, behordja a komposztgödörbe. Amíg tesz-vesz, a gyerekek is kijöhetnének vele a kertbe, nekik is szükséges lenne friss levegőn lenni keveset. Ezek az oroszok itt vannak már két napja, igaz, ezt a felvonulást csak este kezdték el, de ha valami gonoszabb okból történt volna ez, az már megtörtént volna. A szomszédok is hasonló eredményre juthattak, mert itt-ott látni lehetett a környező kertekben visszafogottan szöszmötölő férfiakat.

A gyerekek, némi vita után, amit nagyanyjukkal kellett lefolytatni – az édesanya ebéd előtt elment tejért, kenyérért az eltervezett úton a kisboltba, már megjárva semmi veszedelmesebb dolgot nem tapasztalt, ezért ő is jónak látta, ha gyermekei valamennyi időt a szabadban töltenek –, nagyapjuk oldalán segédkeztek a kertet elcsúfító levélhulladék és halottra fonnyadt büdöskevirág torzói összegyűjtésében.

A diófa leveleiből külön álló kupacot húztak össze, megtudták, hogy azt inkább el kell majd tüzelni, mert a bennük levő csersav használhatatlanná teszi a komposztot, oda csak elsárgult füvet, a bokrok- és gyümölcsfák leveleit, na meg konyhai hulladékot szabad rétegezni. Ezt illusztrálta is nagyapjuk, a kert hátsó szélé ásott, bontott téglával ritkásan kibélelt komposztgödörhöz hívta a gyerekeket. Kicsit fölemelve gereblye fogaival a halom fölső rétegét, láthatták az alatta már régebben összegyűlt hulladékból keletkezett mélybarna humuszt. Meleg pára szállt föl a megbontott réteg alól és valamiféle édeskés, földszagú büdösség. De ezt nem találták utálatosnak a nagyobbak, élvezték, hogy tevékeny részesei lehetnek ennek az átalakításnak.

István és Tomika a komposztgödör mellett maradt és egy hosszabb bottal piszkálgatták a szabadra került zsíros fényű humuszt, mert észrevették, csak úgy nyüzsögnek abban a langyos földben a giliszták.

– Ha nem mondod el senkinek, elárulok egy titkot – mondta halkan a kis István, az varázslatos élőhelyet elmélyülten tanulmányozó öccsének.

– Láttuk a tankot Vilivel – bukott ki belőle az égető titok, felsőbbségesen bólogatott és nagyon elégedett volt Tomika kíváncsi tekintete láttán.

– Tényleg!… és nagyon spéci bőrsapka volt a fején, még a fülhallgató drótját is láttuk kilógni belőle…

– Nem hiszem! hol láttad volna? Álmodtad! – vágott vissza végre a kisebb fiú, akit bátyjai gyakran ezzel a gúnyolódó hangsúllyal mondott szóval torkoltak le, ha édesanyjuk szavaira figyelmeztette őket: „ne küldjétek el magatok mellől Tomikát”.

– Álmodtad! – ismételte meg, de neki nem sikerült igazán az a bosszantó hanghordozás.

A nagyobbik kisfiú azért méregbegurult és vadul turkálni kezdte a felfordított felső hulladékréteget. Kesernyés, föllibbenő büdös csapta meg orrukat.

– Igen is! tudd meg! nagyon kafa volt… meg spéci!, fölmásztunk oda Vilivel – ujjával a nagyobbik fenyő csúcsára mutatott –, onnan jól lehet látni messzire, ezek meg csak itt vannak a sarkon. Nagyon érdekes ám a tank, nem is veszélyes, ha akarod megnézhetjük…

A kisebbik fiú elgondolkozott, majd csóválta a fejét.

– Én nem mászhatok fel még oda, Mamika megmondta, lezuhannék és kitörném a nyakam, aztán akkor jó sokáig beteg lennék. Én nem mászhatok fel oda!

– Nem is úgy… – vette halkabbra a hangját a báty, még a piszkálóbotjáról is megfelejtkezve –, kimászunk elöl az almafáról, a vaskerítésen te is le tudsz jutni, csináltad már. Úgyis tudom!…

Aztán szépen odamegyünk a sarokra a tankhoz és megkérjük a katonát, vegye le a sapkáját, hogy megnézhessük. Spéci volna, mi? – utánozta bátyja szavajárását.

– Aha, úgy már megnézhetjük!

– De nehogy elmondd ám valakinek, mert akkor majd jól szobafogságot kapsz ám!

A két gyerek – kihasználva, hogy nagyapjuk figyelme a gereblyézésre irányul, meg valamire, amiről a nagyobb unokával beszélgetnek –, már begyakorlott módon a kert utca melletti oldalán kimásztak az utcára. Ezt a mutatványt már a legkisebb is ügyesen elsajátította, visszamászni sem volt nehezebb a masszív vaskerítés rácsain és onnan a kertben álló, közeli almafa alacsonyról induló ágai segítségével.

Megindultak a sarok felé, ahol a tank tetején derékig látszó, cigarettázó katona már messziről integetett feléjük.

Amikor hallótávolságra kerültek, úgy, hogy a katonának nem kellett kiabálnia, mosolygó arccal, széles gesztusokkal hívta a két kisfiút, jól látta, melyik kertből másztak az utcára, nem lehettek ránézve veszélyesek.

– Málcsiki, igyiszudá!

A két kisfiúnak nyilvánvaló volt, barátságosan hívja őket a katona közelebb, bár nem értették mit mond, de a széles taglejtésekből nyilvánvaló volt a szívélyes meghívás.

Istvánka bátorsága ebben a közelségben alábbhagyott és közölte, hogy hirtelen eszébe jutott valami, visszamegy a kertbe, de Tomika csak menjen tovább nyugodtan, majd futva jön ismét az öccse után és akár százszor is utoléri...

Tomika egészen közel ment az ő méreteihez képest hatalmas gépszörnyhöz, aminek a kerekei valamiféle föltekert vasszőnyegen álltak. Észrevette, elöl érdekes, keskeny résen keresztül nézi őt egy furcsa szempár, inkább kíváncsian, semmint fenyegetően. A tank tetején valami fedeles lukban álló katona szempárja is ilyen ferde, furcsa volt, de egyébként nem tűnt veszedelmesnek ez a találkozás.

– Kezicsókolom katona bácsi…, a katona bácsi ruszki? – kérdezte a nevetgélő, láthatóan jókedvű férfitól, de nem tudta igazán, az egy különös szemű nagyfiú vagy már bácsi. Ezzel egyébként is mindig gondja volt, a szomszéd Lacikáról sem tudta pontosan megállapítani ezt, bár Lacika barátja, akinek már számottevő Jávor-bajuszkája volt az orra alatt, nyilvánvaló volt, hogy bácsi, de úgy meg Lacika…

Ez járt a fejében, nagyon nem merészkedett más szögből vizsgálgatni a harckocsit, erősen szorította édesanyja belül megszólaló parancsa, „nem szabad lemenni a járdáról, csak ha felnőtt fogja a kezed!”

– Dá, dá!… Ruszki! – örvendezett a lukban álló és látszott, ha tehetné, menten megölelgetné ezt a kisfiút.

Tomi mindenesetre visszamosolygott svájcisapkája alól, ami láthatóan nagy örömöt okozott a fönn álló katonának, aki kilépett egyik lábával a felső páncélzatra – a kisfiú felsóhajtott, mégiscsak van lába. A katona, rövid pufajkája zsebeiben kotorászva előbb láthatóan üres csokoládépapírt talált, azért a már kipróbált, hadonászó jelnyelven tudatta, ő a tartalmát sajnos már megette, majd ráakadt két vékony bot-szerű barna tárgyra, amiben Tomi közelről fölismerte, azok ceruzák. Nagyon barátságos mutogatással értésére adta, ezeket a ceruzákat feltétlenül és csak ennek a kisfiúnak tartogatta és mindenképpen át is akarja adni neki.

– Karandas! karandas… – mutogatva, feléje böködve bíztatta, mondja ezt a szót utána.

– Karandács, karandács – majd látva, mekkora örömöt okozott ezzel a szóval, még néhányszor megismételte nagyon komoly ábrázattal – karandács, karandács...

Így, nevetősen nem is volt már furcsa a katonafiú szeme, sőt, nagyon is szerethető volt, ahogy nem megjátszott örömmel, kilépett fél lábát behajlítva, előregörnyedve átnyújtotta a két ceruzát, aminek ugyan nem volt már hegye, de nagyon különös arany írásjelek díszítették a fényes, barna lakkozású oldalát, egészen más fajtájúak, mint ami az olvasókönyvében voltak, és már nagyjából mindet ismerve, lényegük szerint hozzásegítették az olvasás gyönyörűségéhez. A tank belsejéből is kihallatszott a nevetés, a keskeny résből kukucskáló szempár is láthatóan nevetett.

Elvette a két ceruzát, erősen kis markába zárta, nagyjából megértve a katona kedves unszolását, integetett újdonsült barátainak, ismét megajándékozta őket egy nagyon összetett mondattal, amit ő talált ki hirtelen.

– Ruszki karandács! – majd learatva az új dicsőséget, megfordult, hazafelé véve az irányt. Úgy érezte, nagyon is jó idő van a borús ég ellenére, kicsit melegnek is érezte zöld posztókabátját amit édesanyjuk szabott-varrt mindhármuknak, de nem kezdett szaladni, méltósággal hordozta kis markában a két csuda-ajándékot.

Kerítésük szokott része mellé érve gondosan jobb- és balzsebébe süllyesztette a két ceruzát és rutinosan visszamászott a kertbe. Az egész kirándulás alatt talán csak bő negyedóra telt el. Amikor újra nagyapja közelébe sétált, az mit sem vett észre az egészből. kisebbik bátyja somfordált mellé.

– Na, láttad a pilótasapkáját közelről?

– Nem... Miért nem jöttél vissza?

– Találtam még egy csomó gilisztát a gödörben, azokat ástuk vissza Nagyapával. Gondoltam..., úgysem fogja megmutatni a pilótasapkát – akkor meg minek…

– Kaptam ceruzát!

– Muti… ezeknek nincs is hegyük… álmodtad! – majd hangnemet váltott, igyekezett nagyon barátságos lenni.

– Tomika, adsz egyet?

– Egyedül voltam, egyedül kaptam! – vágta el a további beszélgetést ezzel a kinyilatkoztatással az öcs, sarkonfordult a ház felé, de nem hátra, hanem az elülső bejárati ajtó irányába.

Rövid zörgetés után édesanyja nyitott ajtót, nem is nagyon óvatoskodott, beengedte a jó meleg előszobába. Még hallotta, ahogy Istvánka utánaszól.

– Nincs is hegyük!… Úgyis megmondlak!… – de ez már nem nagyon érdekelte.

Édesanyja a kis kabátot és a svájcisapkát fölakasztotta a fogasra, levette kicsit átnedvesedett cipőit, száraz papucsait fölsegítette a kitartott lábaira.

– Jót játszottál bogaram? kérdezte, de válaszra nem is igen számított.

– Voltam a tanknál, kaptam két ceruzát – közölte a jó hírt.

Édesanyja megrökönyödött arcára nézve megismételte a varázsszót, amitől a katonának olyan jó kedve kerekedett, hátha most is segít.

– Karandács… – bólogatott hozzá nagyon komoly arccal, mert ez így teljesen érthető.

A nap hátralévő része a szokott feladatokkal, különösebb események nélkül telt el. Utólag könnyű okosnak lenni – napirendre tértek Tomika kirándulása fölött is, bár nagymamája visszatérően, az átélt izgalomtól még mindig tüzelő orcával többször elismételte.

– Megmondtam, ilyen körülmények között istenkísértés kisgyerekeket kiengedni még csak a kertbe is! Persze a nagyobbakkal még nagyobb a baj, ott vannak ezek a szerencsétlen Bognárék azzal a Laci gyerekkel. Mi lesz a vége annak is?

Tudta, választ úgysem kap, de legalább fölengedte magában az aggodalom görcsét.

Éjjel egy óra körül éber alvásukból nem túl messziről hangzó robbanásra riadtak föl a felnőttek. Szerencsére a három gyerek álmát nem zavarta meg a tompán reccsenő hang, ami visszaverődve az utca túloldalán álló ház oldaláról fölerősítette önmagát. Figyeltek feszülten, de nem követte újabb dörej az elsőt – így, bár a nyugalmuk odalett, röviden beszélve valami esetleges menekülésről, próbáltak, ha aludni nem is, de pihenni legalább – „Isten kezében vagyunk…”.

Már hajnalodott a szürke ég alja valami híg, piszkossárga színnel, alig lehetett pontosan látni a tárgyakat, elébb inkább is a körvonalukat fogadta be a szem, az utcasarok felől fölugatott a villámgépfegyver. A spalettázott utcai ablak felől lehetett hallani a golyók hangos sivítását és messzebbről, valahonnan a másik utcasarok irányából a földút kövein gellert kapó lövedék sikolyszerű, fölberregő hangját. A rövid sorozatot újabb nem követte, de fölkeltették a gyerekeket, és pokrócokba burkolva őket átmentek mindnyájan a verandából nyíló, kertre néző kisszobába. A három gyerek megszeppenve összebújt a kanapén. A nagyszülők és az anya néhány szót váltott fojtott indulattat, halkan a gyerekek apjáról, akinek természetesen, bármi is jött közbe, ezekben a napokban a családja mellett volna a helye. Nem akart egyikük sem hosszabban beszélni erről, mindhárman más módon látták a tényt, hamar elhallgatásba szakadtak a mondatok.

Több, félelmet gerjesztő dolog már nem történt, kicsit rosszabb, ködösebb időjárással, de kivilágosodott egészen. A reggelit az éjszaka történt lövöldözés miatt inkább a kisszoba kanapéján ülve kapták a gyerekek. A nagyapa a hátsó verandán ette meg pár falatját, a szokásosnál sokkal gyorsabban.

Valójában ő a konyhában akart étkezni a megszokott módján, bár nemigen kívánta az ételt, de felesége addig olvasta fejére, hogy lám csak, az apa is pont olyan felelőtlen, mint a fia…, és mihez kezdenek majd, ha a férfival is történik valami – egy eltévedt golyó…, akármi…

Az asszonyoknak eszébe sem jutott, hogy a reggelit ők is csak a konyhából hozzák be, így ugyan az történhetne velük is. Idősebb Vilmos a békesség kedvéért kivonult a verandára enni.

Késő délelőtt, a hátsó bejárat felől kopogás hallatszott. A nagyapa kinyitotta az ajtót, remélve, hogy nem valami váratlan bajról kapnak értesítést. Egyéb célú látogatás már eszükbe sem jutott.

Az ajtó előtt Bognár Laci állt, de olyan kemény vonásokkal, mintha az ősz óta tíz évet öregedett volna.

– Csókolom Gizella néni, Vilmos bácsi, csak elbúcsúzni szerettem volna, meglehet, már nem látnak engem hosszú ideig.

– Gyere be fiam, hogy áll a dolog… mi van most a városban?

– Vilmos bácsi, ezt már megette a fene! Hiába halt meg az a sok bajtársunk, annyi a ruszki mindenhol, mint a hangya! És nagyon jól felszereltek… minekünk meg csak vacak puskáink voltak… legtöbbünknek…, tegnapra már lőszert sem tudtunk szerezni sehonnan. És mind kialvatlanok voltunk… ezért is jöttem haza elég körülményesen, kicsit aludni, meg elbúcsúzni szüleimtől… de láttam, már itt is nyüzsögnek, mint a svábbogarak! A jó édes… – elharapott egy káromkodást, amint a tisztelt szomszéd bácsi arcára emelte a tekintetét.

Idősebb Vilmos ugyanazt látta benne, mint valamikor bajtársai tekintetében Isonzónál, éppen úgy tört meg ennek a fiúnak is a szeme tükre. Fenét fiú! – gondolta, ez a gyerek nyáron még valóban fiú volt, ahogy beszélt a most kezdődő egyetemi diákságáról, a terveiről… Most meg valósággal egy vénember, aki valahogy fiatal testbe bújt.

– De nem akarok én erről beszélni, Vilmos bácsi, mondtam szüleimnek is, jobb ha minél kevesebbet tudnak bármiről, rossz világ lesz itt ezután. Csak elbúcsúzni jöttem, Vilmosbátyámékat tisztelem, szeretem, elmegyek az országból, mert itt engem kivégeznének, bajt jelentek szüleimre is, ha itt maradok. Talán úgy kevesebb zaklatást kapnak… még az éjjel dobbantunk páran.

– Hát, Isten legyen veled fiam, de azért nagyon vigyázz magadra te is! Aztán ha módod nyílik, adj életjelt, nem is akarlak marasztalni, biztosan van még elég dolgod…

Kezét nyújtotta a szomszédfiúnak, aztán egy kérges kezű férfi erős szorítását érezte a markában. Kinyitotta a verandaajtót, Laci oldalazva kilépett a félig nyílt ajtó mellett arccal feléjük és szó nélkül eltűnt a kert hátsó sarkában álló fáskamra mögött, ahol megbontották a kerítést.

Idősebb Vilmos némi feszült tébláboltás után kiment a kertbe, részint, hogy nyugodtan dohányozhasson, másrészt pedig sarkallta az előző nap félbehagyott munka. A fákról az enyhe szél a maradék száraz levelet is lesodorta, így majdhogynem elölről lehetett kezdeni a lombgyűjtést. A kupacokat is megbontotta az éjszakai levegő, a füves gruppok széleire hordta a barna leveleket a szél, ahol nemrég még cirmos virágokat nyitott a büdöske. Az ősszel magokat gyűjtött ezekről, a szebb és változatosabb tövekről, hogy a következő tavaszon ismét növekedhessenek ezek a díszes, egyszerű növények. Elszáradt maradványait már rég kiszedte, visszaásta a vékony szegély-csíkba, a senyvedő fű mellett most ezek a határok úgy néztek ki a rájuk sodródott halott levelekkel, mint sebek, amik itt-ott hegednek.

– Petőczy úr… – hallotta halkan a szomszéd portája felől – Petőczy úr, hallották mi történt az éjjel?

A kerítés túlsó oldalán, a lombjavesztett bokrok közt állt a középkorú, kicsit hízásnak indult asszony, aprókat integetett, jelezve, menjen közelebb.

– Azt mondják, gránátot dobtak az állomáson az orosz őrre… szerencsétlen alaposan megsebesült, de nem halt meg, csak hát ezek azonnal betojtak és azért volt az a lövöldözés is. Állítólag a gyógyszertár előtt feküdt holtan a Tokovicsék fia. Tudja, ott laknak két házzal feljebb, azt mondják egyetemista volt szegény gyerek. Nem ártott az a légynek sem, ment haza valahonnan. Tüdőlövés...

Maguk felől hallottam éjjel a sorozatot, nem történt bajuk?

– Nem, az utcán lőttek a kukoricás felé, fene tudja, mit láthattak, az biztos, senkit sem találtak el… Hogy vannak? mi sem mentünk már le Bognárék pincéjébe, minek?... a baj mindenütt utoléri az embert, ha akarja…

A kisfiú hogy viseli ezt a lövöldözést, meg tudja nyugtatni?

– Á, nem is figyel az arra, eljátszik csöndesen a kis vacakjaival, meg aztán mesélek neki könyvből, ha már nagyon unja magát. Vannak kicsi, pengős regényeim, azokban nagyon érdekes történetek vannak, a gyerek is tátott szájjal figyeli, aztán hamar elalszik. Nyugodtan aludt tegnap is egész éjjel, meg se riadt a dörrenésekre…

– Azért talán olvasson valami mesekönyvből inkább, jobban való a mese a kicsiknek… Vigyázzanak magukra, megyek, összeszedem ismét a hullott levelet, de ma már lesúlyozom valamivel… Az élet nem állhat meg…

– Voltam a szatócsnál, azt mondja, ma már nincs tej, de állítólag holnap hoznak megint, akkor lesz friss kenyér is Csabáról… mondja meg esetleg a menyének, ma már nem érdemes lemenni…

Az éjszakai események nem hagytak nyomot a délelőttön. Nem volt zajongás sehol, ma is tettek-vettek a férfiak a kertekben, házak körül. Általában, ha a megfogalmazhatatlan feszültség nem terjengett volna a település minden portáján, semmivel különb képet nem mutatott volna a délelőtt, a gyerekek egyébként is iskolában ültek ilyenkor rendesen, csak az utcákon volt több járókelő esetleg, na meg a busz hangját lehetett szabályos időközönként hallani, ahogy elberregett a köves úton egészen a régi temetőig, várt keveset, aztán jött vissza, Keresztúr felé megint. A temetőn túl lakók csak gyalog jutottak haza, szidták is a közlekedésieket mindig. De nem lehetett a gyakorlatot megváltoztatni, addig tartott a kövesút, ami hasonlatos volt az északi balaton-parti települések melletti országútra. Idősebb Vilmost Balatonszepezdre emlékeztette a főút látványa, bár az ottani kertek egészen mások voltak.

– Nagyapa, hagy menjünk ki ma is – kérlelték az unokák, amikor visszament a házba, megnézni, nincs-e rá valamiért szükség –, nagyon unalmas ám itt bezárva lenni, olyan, mint a szobafogság… segíthetnénk megint…

A felnőttek megbeszélték a dolgot, a nagyapa és az anya arra jutottak – persze a nagymama rettegve tiltakozott még csak az ötlettől is –, hogy egy rövid órára jöjjenek ki a gyerekek, de jobban rajtuk lesz a szeme, nehogy megismétlődjön Tomika tegnapi kiruccanása. Menyének még elmondta a szomszéd nő, „Nénje” üzenetét, akit a kis Gyurika szólított így, ezért Tomikától – akik az iskolában padtársak voltak –, szintén ezen a néven hallották emlegetni.

Mindhárom gyermekét jó melegen felöltöztette az anyjuk, fölvették a kabátjaikat, sapkájukat – ezt a nagyfiú nagyon utálta, de most a szabadra jutás érdekében zokszó nélkül tűrt – és nagyapjuk nyomában a veranda felől kimentek a kertbe. Még megfogadták, nem távoznak nagyapjuktól szó nélkül és igyekeznek majd nem lármázni. Általában szófogadóan, jó gyerek módjára viselkednek majd.

Folytatták az előző napi lombgyűjtést, gereblyézést. Ezen a délutánon már csak a széthordott- és még lepotyogott diófaleveleket kellett biztonságosan elhelyezni, nehogy egy következő nagyobb szél megint szétterítse azokat a kert útjain, a füves szigetein. Aztán, ha még az órából marad valamennyi, kicsit összesöpörhetik is a sziklakert betonmedencéjét, amiből a vizet leengedték a nyár végén. Nem volt nagy vízfelület, de a kanyargósra kialakított keskeny vízi utakon nagyszerűen tudtak lubickolni, Tomika még úszkálhatott is két bedugózott alumíniumpalack segítségével, amit hevederek kötöttek össze és a mellre lehetett felvenni egy kantár közbeiktatásával. Nyár végére egészen csudás élővilág népesítette be a kerti „tavat”, szúnyog- és szitakötőlárvák, ebihalak, csibor és a víz tükrén futkározó molnárka, de az eldugottabb helyeken a víz alatt látni lehetett a vízipók hálóba zárt, ezüstösen csillogó levegőburkát is. Nagyszerű megfigyeléseket tehetett itt Tomika, őt érdekelte leginkább ez a parányi vízi univerzum, gyakran teljes lábzsibbadásig volt képes nézni guggoltan ezt a csudavilágot. A többiek inkább csak locspocsolni szerettek.

Most az éjjeli csapadéktól sárosan és a belehullott levelektől nagyon elhagyatottan nézett ki a meder. Nagyapjuk kitalálta, hogy az összegyűjtött leveleket ideiglenesen ide hordják be, a mélyebb vájatokba valószínűleg nem fúj be a szél, különösen nem fogja újra széthordani a leveleket, ha lesúlyozzák majd egy ráborított rossz vesszőkosárral, amit már a tavaszi lombégetésre hagytak elöl.

Szorgalmasan és most már nagyobb siker reményében hordták a gyerekek az avart, kevesebb-több mennyiségben, ki-ki két tenyerének lehetősége szerint. A nedves levelek látható nyomot hagytak kabátjuk elején, de úgy gondolták, az majd megszárad a lakásban.

– Viliiii! hallatszott a kiáltás az utca felől, a túlsó oldalon lakó Peti hangján. – Vilííí, vijjogta ismét a gyerekhang, mert nem kapott választ a kiáltására.

– Mi van? kiáltott a kertből innen Vilmos, elfelejtkezve nagyapja intelméről, hogy legyenek csöndesen.

– Átjöhetsz? – kérdezte a sípoló hangú kisfiú.

– Most nem érek rá, dolgozunk Nagyapával, aztán bemegyünk. Majd holnap talán…

Idősebb Vilmosnak rossz érzése támadt, tudja csuda, mégsem jó, ha ezek a gyerekek itt kiabálnak, ide irányíthatja bárkinek a figyelmét. Intett unokájának, és szája elé emelt mutatóujjával jelezte, nem szabad hangoskodni, egyébként is letelt az idő, induljanak a veranda irányába. Sietősen összerakta a kerti szerszámokat a diófa törzse mellé és körülnézett, ha nem is teljesen lettek kész, sokkal jobban néz ki a kert. Meglátta, hogy ekkor már fut a kovácsolt vas kertkapu felé Tomika, elindult, hogy a kisfiút is visszaterelje a ház végéhez. A gyerek odaért a kapuhoz és hogy jobban lássa Petit, aki jó barátja volt az ő idősebb bátyjának, de sosem küldte el a kicsit, ha a nagyobbak átmehettek egymáshoz játszani, fölhúzódzkodott az alsó, szőlőindát ábrázoló kovácsolásra.

– Peti, tudod, hogy van egy tank a sarkon? – kiabálta át a szembeszomszéd kapujában álló fiúnak.

– Naná, hogy tudom. Nagyon spéci!

– Tegnap odamentem és kaptam a ruszkitól ceruzát!

– Meséld a kóbinak! – hitetlenkedett a nagyobb kisfiú. A hangos beszédre kijött a házból az édesanyja és beparancsolta a fiút, aki kis késéssel engedelmeskedett, félig visszafordult, jelezve, hogy azonnal megindul, a szemét azonban Tomikán tartotta, nagyon szerette volna tudni, tényleg igaz-e, amit a kisfiú mond.

– Tényleg, Nézd meg! – szabad kezével előkotorta zsebéből a kincset, ami immáron egy fontos bizonyítás kellékeként nyert nagyobb értéket. Ettől a mozdulattól kicsit megbillent hátrafelé, az arca a ház felé fordult, így látta, testvérei épp most mennek be hátul a verandára. Arra gondolt, hamar utoléri őket, nem kerüli meg a házat, itt, az utca felőli fronton fut hátra. Utoljára még átkiáltotta a megtanult szót.

– Karandács!

Ebben a pillanatban egy rövid sorozattal fölugatott a harckocsi gépfegyvere. Az útba csapódó lövedékek kis sárkrátereket mélyítettek, volt amelyik egy követ találva gellert kapott és különös vijjogással repült, irányt változtatva. Az egyik ilyen golyó átsivítva eltalálta a kapun billegő kisfiút, egy másik a ház falába fúródott, tenyérnyi vakolatot ledobva.

A kisfiú erős hangot hallott a bal fülével és valami meleget érzett az arcán. Egyensúlyát végképp elvesztve leesett a kapu mellé. Akkor hallotta meg a fegyverdördüléseket, érezte, valami rémület mozdulatlanná rántja a testét, képtelen odébb csúszni a ház irányába. Rettenetesen sok idő telt el, mire két kéz fölragadta a földről és érezte, valaki elfut vele a kaputól, még látta egy szemmel, hogy Petit megragadja az édesanyja és nagyon gyorsan beszalad vele a házba. Nem hallott több lövést, tagjait még mindig szorította valami rettenet, szájában furcsa, fémes ízt érzett.

Idősebb Vilmos félúton lehetett a kiabáló unoka felé, amikor felugatott a fedélzeti gépfegyver. Tudta, amit ez a lövedék eltalál, nem marad egyben. Iszonyat futott át testén, futott a kapu felé, bár inkább hatalmas ugrásokkal bírta le lába a nem nagy távolságot. Hallotta a gellert kapó lövedék hangját, látta, ahogy Tomika leesik a kapuról, furcsa, fityegő mozgással és mozdulatlanul hever az öntött betonlapokkal lerakott belépőn.

A gyerekhez érve legörnyedt és fölkapva a kis testet látta meg a vért a betonon, ahol a gyerek feje volt az imént. Már a kezén is érezte a forró nedvességet, ugyanabban a tartásban – amit rendes körülmények között képtelen lett volna megcsinálni, hisz majdnem két méter magas termetű volt –, óriási léptekkel futott hátra a veranda ajtaja felé. Akkor ért oda, amikor az előreküldött két unoka éppen eltűnt a hátsó bejárati ajtó nyílásában. Berohant ő is, kis híján legázolva az előbb érkezőket.

– Gizi, Erika, gyorsan hozzatok valami tiszta vásznat, zsebkendőt, bármit! Tomikát meglőtték! – kiáltotta.

A két nő, szempillantásnyi megtorpanás után átvette a nagyapa kezéből a kisfiút, aki még mindig olyan merev volt, mint egy darab fa, a vér lucskosra áztatta pillanatok alatt a kabátja vállát és elborította a bal arcát. A gyereket az asztalra fektették, hogy egyáltalán lássanak valamit, óvatosan levették kabátját, alatta lőtt seb nem látszott. A kisfiú magához tért a rémületből, kezével letörölte a meleg ragacsos valamit a szeméről, arcáról és másik karjára támaszkodva fölemelte felsőtestét az asztalról. Nem értette, miért fekszik az asztalon, ahol enni szoktak, miért jajveszékel nagymamája, miért sírnak testvérei és miért vizslatja körül édesanyja is…

Oldalához nyúlt, keze kereste a kabát zsebét, ellenőrizni akarta, megvannak-e a különleges ceruzái. Érezte, már nincs a testén a kabát, de biztosan megvannak, felvillant benne az utolsó emlék, megbillent a kapun és a ceruzákat gyors mozdulattal jobbzsebébe süllyesztette… biztosan megvannak. Hirtelen fájdalmat érzett a bal fülkagylójában, meg valami furcsa, sosem tapasztalt tompa, dobbanó hangtalanságot hallott a baloldala felől.

Miután kibontották a gyereket és az meg is mozdult, az első ijedtség elmúlt, hál’ Istennek él!, de akkor meg jött a következő, hol találta el a lövedék, miért csupa vér a kis arca?

Nagyon óvatosan letörölgették arcáról a vért, kevésbé áradt addigra, látták, hogy nem kapott találatot az agykoponya, hanem a kicsi balfülét teljesen kettétépte a lövés, felszántva a fül mögötti fejbőrt. Azonnal tiszta, összehajtogatott zsebkendőt tettek a sebesült részre és még jól lekötötték egy terítővászonnal is. Kétszer áthajtották a fejbúbján, fölül biztosítótűvel összeerősítették a vászon két végét és remegve leültek a székekre a kisgyerek körül, aki most pont úgy nézett ki, mint amikor mumpsza lett és melengetni átkötötték duzzadt arcát.

– Leviszem Kenéz doktorhoz Tomikát, Anyi, Api, tessenek vigyázni nagyon a nagyobbakra! Kicsinyeim, Tomika megsebesült, de reméljük, nincs nagyobb baj, leszaladok vele Kenéz doktor bácsihoz, hogy megvizsgálja a kisöcséteket, aztán nagyon sietek vissza! – fordult a sírástól maszatos gyerekei felé – viselkedjetek szépen és fogadjatok szót Nagymamának, Nagyapának!

– Vigyél minket is Mamika – rimánkodott a középső, de a nagyobbik rászólt.

– Mi nem tudunk olyan gyorsan menni, Nagymamáékra is kell vigyáznunk itthon… – mondta öccsének a nagytestvér minden tekintélyével, bár el-elcsuklott még a hangja.

– Nekem is kellene menni, de nem akarom egyedül hagyni őket… – idősebb Vilmos arcán a helyzet megoldhatatlanságának kínja feszült, ahogy összeszedte a gondolatait.

– Hátul menj, Bognárék kertjén át, úgy kikerülöd ezeket a gazembereket és hamarabb leérsz a doktorhoz!

A kerítésléceket lábbal szétnyitotta, karján a pirosló kötésű kisfiával átszaladt a Bognár-kertbe, el a szőlőkordon mellett és óvatosan megközelítve a kertkaput a nagyház előtt.

– Mi történt Petőczyné? – kérdezte az ablakból az öregebb Bognár László.

– Várjon, lejövök, kinyitom a kaput. – Sietve nyílt a ház bejárati ajtaja, leszaladtak a néhány lépcsőn az apa és a fia is.

– Mi történt Tomikával, csókolom Erika néni, hova tetszik vinni? – szakadtak ki Laciból a kérdések.

– Csak nem az előbbi sorozat? – folytatta, és a szemében föllángolt a gyűlölet.

– Eltalálta egy golyó, de úgy látjuk, csak a fülecskéje sérült meg… reméljük! Leszaladok vele Kenéz doktor rendelőjébe, adja Isten, hogy itthon találjam, máskülönben nem is lehetne hová vinni, a mentőket sem tudom hívni sehonnan...

Bognár Laci az apját nem is hagyta szóhozjutni, visszaszaladt a kabátjáért, kulcsért. Újra az asszony mellé érve apjához fordult.

– Apu, menj be légy szíves Anyuhoz, nyugtasd meg, én lekísérem Petőczynénit és Tomikát az orvoshoz, aztán rögtön jövünk is haza. Ahogy tehetjük…

Kinyitotta a kertkaput, behúzta maguk mögött és bezárta. Belekarolt az asszonyba, udvariasan de határozottan.

– Nem lesz semmi baj Erika néni, meg tetszik látni, ha komolyabb találatot kapott volna a kisfiú, már nem is élne… – nyugtatta a sírással küzködő nőt, de érezte rögtön, na, ezzel aztán jól megnyugtatta.

– Tényleg nem lesz semmi baj, Kenéz doktor bácsi meg hol lehetne máshol, mint otthon.

Gyorsan elérték a négy utcasaroknyira lévő orvosi rendelőt. Az utca felőli ablakban, ami a körzeti orvos lakásából nyílt, látták meglibbenni a függönyt, csöngetés első hangjára kinyílt a bejárat felőli rendelő ajtaja, megjelent dr. Kenéz.

– Mi történt kedveskéim?... jöjjenek be gyorsan Petőczyné!

A körorvosnak kiváló memóriája volt, egy hét után a frissen betelepülő pácienseit is nevükön szólította és ha volt, fejben tartotta a teljes anamnézisüket. Petőczyéknél egyébként is, nemrégen járt, a gyerekek, mint majdnem minden gyerek a településen, náthával fertőzte egymást, de ez az iskolakezdés és a tél közeledte miatt megszokott probléma volt minden évben. Látta a kisfiú fején a vértől átázott, egyáltalán nem szakszerű kötést és bár a gyerek mosolygott rá, föltételezte, súlyos oka van, hogy ilyen veszélyes körülmények között, felkeresték a rendelőben.

– Hogyan történt a baleset a gyerekkel Petőczyné? elesett a kisfiú?

– Lőttek az oroszok az utcában, eltalálta szegénykémet egy golyó, de talán a nagy ijedtségen kívül nem lett halálosabb baja… a körülményeket még nem is kérdeztem meg apósomtól, kinn voltak keveset játszani a gyerekek a kertben a nagyapjukkal, aztán lövések voltak és apósom így, véresen hozta be életkémet…

– Ültesse ide a vizsgálóágyra, üljön maga is a gyerek mellé, hogy segíthessen nekem…

– Na kislegény, megnézzük, mi is történt veled… lehet, hogy kicsit fájni fog amikor levesszük a kötést, de katona dolog, kibírod te azt! – mondta a mosolyogva nézelődő kisfiúnak. Bognár Laci a rendelő bejárati ajtójánál állt, szó nélkül figyelte a beszélgetést.

A kötést eltávolították, megtisztítva a véres fület, hajtövet – közben a kisfiú szája sírásra görbült a fájdalomtól, de erősen tartotta magát –, látta a doktor, a kicsi fül keresztben szinte teljesen szétszakadt, a mögöttes terület hajas felhámját egy rövid csíkban fölszántotta a golyó, de koponyát nem roncsolt. Hatalmas szerencséje van ennek a gyereknek – gondolta –, ha pár milliméterrel beljebb találja el, szétvitte volna a fejét szilánkosan, most nemigen volna mit kezdeni vele.

– Fertőtlenítem, kitisztítom a sebet és összevarrom a fülecskét – biztosan sikerül úgy megoldani, hogy nemsokára már futkározhat a gyerek a többiekkel – mondta el az anyának, de a gyerek szemébe nézett közben, legyen tisztában azzal, mi fog következni. – Természetesen előbb kapsz érzéstelenítést, hogy ne fájjon a dolog!

– Szervusz Laci fiam, hogy vannak édesanyádék? – kérdezte az ajtónál feszengő fiútól, de a tekintetét nem vette le a sebről. – Hallom, mostanában keveset vagy itthon, na, azért csak vigyázz magadra, amennyire lehet, tudom, mozgalmas mostanában a műegyetemisták élete, de látod, mit tud csinálni egy eltévedt golyó… persze, biztos különb dolgokat is láttál már… na, csak vigyázz, öreg szüleidre is gondolj…

Beszélgetett mindhármójukkal, csak az együttlét miatt is, de tudta, elvonja mindenki, különösen a kisfiú figyelmét a beavatkozásról, talán könnyebben élik meg a helyzetet. Az első háborúban frontorvosként szolgált, varrt ő már mindenféle leszakadt testrészt vissza, ott aztán még fájdalomcsillapítót sem tudott mindig adni, legfeljebb pár korty alkoholt, amit a sebek fertőtlenítésére vételezett. Ennek a gyereknek azonban csak nem adhat azt… gondolta és sebesen járt a keze, idétlen gyerekvicceket mondott és ha a kisfiú sírósan nevetett, együtt döcögött vele.

A kisműtét jól sikerült, látszott, a vérellátással nem lesz baj a fülkagylóban, várhatóan jól gyógyul majd a seb. Egy hét múlva kiveszi a varratokat, még egy-két hét és ha újabb valami nem történik, kutya baja lesz a kisfiúnak. A gyermeki szervezet nagyon ellenálló, gyorsan gyógyulnak a sebzések, bármekkora plezúr is hipp-hopp behegesedik a térdükön. Nem lesz ez máshogy ezzel a lőtt sebbel sem.

Alaposan és immáron szakszerűen bepólyálta a sebet, rögzítőkötéssel a fejecske körül biztosította a kis fül helyzetét. Egészen fölpezsdült a vére az öreg orvosnak, bár nem kívánta, hogy újra harctéri ismereteit kamatoztassa még bármikor, de hát az élet kiszámíthatatlan…

Hazafelé már kicsit megnyugodva az anya mindenféléről beszélgetett a szomszéd fiúval.

– Látod, ezek ellen a szörnyű gépek ellen semmit sem tehetünk, ettől olyan nagyon bátrak gyilkolászni ezek a tankos ruszkik…

– Á, ne tessék gondolni, hogy sebezhetetlen egy tank, ha mégoly erős vasból is van, egy palack benzin a levegő szívótorokba, aztán ég még a rosseb is! Aztán azoknak a szerencsétlenek végük, akármilyen sok lőszer is van náluk más leölésére, az mind ellenük robban föl. Ha meg valamelyiknek sikerülne kibújni a lövegtoronyból, azt leszedik…

Elhallgattak, hamar másra terelték a szót, Laci szüleire és hogy ha sikerül „megdobbanni”, valamikor majd magához veszi a fiú őket, ha Isten engedi. Eztán már nem sokat beszélgettek, lábuk elé figyeltek a gyorsan leszálló, csípős hidegre vált szürkületben.

Sebesen hazatértek, Bognár Laci elbúcsúzott ismét, gyógyulást kívánt Tomikának, majd a kerteken keresztül az anya és a kisfiú is beléphetett a hátsó bejáraton. Már egészen besötétedett, az utcai tányérlámpa gyönge fénye adott némi segítséget a tájékozódáshoz.

Úgy találták a testvéreket és a nagyszülőket nehéz csöndben ülve, mint amikor elindultak. Beszámoltak a történtekről, az anya átadta anyósának, apósának a doktor jókívánságait, vacsoráztak és a szokott rendben aludni tértek. Legkisebb gyermekét maga mellé fektette az anya, kivételesen a két nagyobb zokszó nélkül elfogadta ezt a változást. Az izgalom elmúlta utáni fáradtság hamarosan elnyomta mindőjüket, halálos, mély álomba merültek.

Este még két kézigránát robbant a vasútsoron, egyet ismét az állomásra hajított valaki, később kis híján a felbolydult méhkas módjára rohangáló orosz katonák orra előtt, a rendőrőrs ablakát dobták be vele. Elfogni senkit sem tudtak. Igazán nagy kár sem keletkezett, de a harckocsik vezetői rádióparancsra beindították a járművek motorját, úgy várakoztak újabb utasításra, felkészülten bármi eseményre.

Éjfél körül – erre mindenki, aki a főúttól nem messze lakott, fölriadt –, mozgás támadt a posztoló tankok között. Csikorgó lánctalpakkal megindultak és fölcserélve a harcpozíciójukat, más rendben sorakoztak föl ismét, ugyanoda az utcasarkokra, de úgy, hogy bármikor megindulhassanak az utcák belseje felé mindkét irányba. A harckocsit, amelyik délután tüzet nyitott, visszaparancsolta a vezető tiszt a vasútállomás mellé, feladatul adva, hogy a vasútsoron szabályos időközben haladjon végig és ha bármi mozgást lát, tüzeljen.

Egy hosszú órán keresztül nem történt semmi, a posztoló harckocsik vezetői újabb parancsot kaptak a motorok leállítására. Ismét csönd szállt a házak közé, de valahogy más, tömöttebb csöndet érzékelt, aki az eddigi zajtól képtelen volt aludni. Sokan voltak így ezzel, a főút melletti és a keresztutcák közeli házaiban senki sem tudott aludni, mindenki feszülten figyelt, mikor kell menekülni esetleg…

Egy órakor, Petőczyék utcája előtt álló harckocsi toronylövésze messze az utca mélyén valami gyors mozgást vélt látni, izgalom lett úrrá a személyzeten és általános tűzparancs nélkül is odapörköltek a löveggel.

Tűz csapott ki a löveg torkolatán és fülrepesztő sivítással repült a gránát a bakhátú út fölött, majd becsapódott az utca végén a kukoricás szélébe. Jó öt méter átmérőjű kráterből messzire dobta a kiszakított szárakat, földet. Azok távolabb visszahulltak, a szétrepült repeszek sikoltó hangja elcsöndesedett, semmi mozgás nem követte a becsapódást az utcában. A remegő katonák kicsit megnyugodtak és rádión jelentették az esetet a parancsnoknak.

A vasútsorra vezényelt harckocsi épp az előző állomás irányába haladt, a lánctalpai csikorogva hernyónyomokat hagytak a fölpuhult földbe. Mozgást, ellenséges fenyegetést nem észleltek, bár még mindig a délutáni, nekik veszélyként megélt eset hatása alatt voltak, nyugodtabban hajtották végre a járőrözés-parancsot, nagyobb letolást nem kaptak a tűzparancs nélküli gépfegyverhasználatért.

Amint elhagyták az utolsó utcát, lakott házat, kiértek egy gazos-bokros területre, ez minden forduláskor félelmet keltett bennük. A vezető ezen a szakaszon gyorsított, minél előbb elérjék a másik állomás közelségét, ahol tehervagonok várakoztak elszórtan, főleg teherforgalom zajlott a rendező sínpárokon. Azon az útszakaszon több utcai lámpát állítottak, biztonságosabb volt a környezet, azonnal felismerhető lehetett volna egy esetleges támadás. E felé igyekeztek kezdetben lassan gyorsulva. Nem vették észre, amint az itteni sötét bokros területen egy árny átfutott mögöttük a földúton, közvetlenül a harckocsi végénél.

A motor és a meg-megcsikorduló lánctalpak zaja ellenére is jól kivehető koppanást hallottak a levegő beszívó csonk irányából. Benzinszag töltötte meg a harckocsi belsőterét és a vezető észlelte, hogy kigyulladt a motor. Másodperceken belül sűrűbb lett a beszivárgó füst, benzin és dízelolaj szag. Kapkodva igyekezett megállítani a harckocsit, hogy a lövegtorony nyílásán elhagyhassák az ekkor már kívül mindenhol lángoló járművet.

Néhány másodpercen belül mindent elárasztott a forróság. Lefojtva, berobbant a belső térbe bejutott benzingőz és szinte ugyanekkor fölrobbant a motornál is valami. A katonák élettelenül roskadtak egymásra, a lövegtorony lövészei még a fedélzeti zárófedélt sem tudták kinyitni, visszahulltak a többiekre.

A lángoló tank messzire bevilágította a környéket. A hőségben egymás után robbantak föl az üteg lőszerei, a gépfegyver hevederei szabálytalan ritmusú kisebb robbanásokkal semmisültek meg a tüzes pokolban. Végül hatalmas robbanással az utolsó lövegláda tartalma is fölrobbant, olyan erővel, hogy a tank lövegtornya szétnyílt, mint a kapkodva nyitott konzervdoboz és az egész építmény lefittyedt oldalasan a tank testére. A lánctalpak szétnyíltak a robbanás erejétől és furcsán kétfelé jelölve ki az utat, elfordulva gabalyodtak a kerekek alá.

Másnap délelőtt nagy zajjal, sorba rendeződve a településről elvonultak a harckocsik a temető felé, Mátyásföld irányába. Egy erős szállítójármű zárta a sort, erre emelték a kiégett tankot, összes, megtalált darabjaival együtt.

Elkezdett esni az eső, sávosan gyűlt meg a víz a lánctalpak marta, mély nyomokban, a szélük be-beomlott a sáros vízbe. Egy óra múltán csak a nehéz járművek alatt szabálytalanul összerepedezett, törött szélű kövesút mutatta, hogy valami, szinte mindent megváltoztató esemény zajlott le, ami már nyomtalanul sosem tud eltűnni az emlékezetben.

Az iskolában nemsokára megindult a tanítás, a szülők- vagy nagyszülők közül valaki elkísérte a kisebb gyerekeket még majd egész Karácsonyig az órakezdésre. Ilyenkor ki-ki igyekezett visszatérni a lakásába, röviden üdvözölték az ismerősök egymást, de tudták, nem tanácsos összeverődve beszélgetni, háború utáni években három ember együtt már törvénytelen csoportosulásnak számított. Nem ismerte senki a jelen jogállást, de mindenki tudta, a hatalommal szemben eztán még hülyék sem lehetnek.

Tomika füle szépen gyógyult, mostanra már intézményes ellátást is kapott az Egészségházban, úgy látszott, ha marad is élethosszig látható, halvány nyoma a roncsolódásnak, komolyabban nem hatott ki jelen napjaira. Az tanításban még nem kellett részt vegyen, de osztálytársai rendszeresen beadták a soron következő feladatokat, olykor tanítója is meglátogatta a kisfiút. Egyébként Gyurika, akit szülei halálos közlekedési balesete után nagynénje nevelt – a Városszéli sorompónál a bakter valami közbeakadt dolog miatt nem engedte le a sorompót, az áthaladó gyorsvonat belerohant a sínekre hajtott autóbuszba, ez éppen munkaidő után történt, tömve volt a jármű –, a szomszédból minden nap átjött és együtt oldották meg a házi feladatokat. A kiesett idő egyáltalán nem vetette vissza a tanulásban, naprakészen követte osztálytársait az ismeretek elsajátításában. Olvasni egyébként is tudott már, anyja, nagyanyja segédkezett az írásjelek megismerésében, gyakorlásában. A téli szünet után, amikor először mehetett iskolába, valamennyire jobban is tudott már írni, mint a többiek. Rajzolásnak és játéknak vette ezt a stúdiumot, sarkallta, hogy le is tudja írni már azokat a gondolatokat, amik nagyon foglalkoztatták elméjét – nagyapja ismét bejárt dolgozni, hét végén pedig kevés idő jutott ezeket megbeszélni. Emlékeztetőket készített magának egy vonalas házi füzetbe, ákombákom írással, de arról bármikor eszébe jutott, mit kell majd pontosítania – úgy vélte – mindentudó nagyapjával. Édesapját sokszor napokig nem látta otthon, de nem jelentett gondot a hiánya, különben is, Apa kutatáson van, ami nagyon fontos és hosszú dolog.

A zavaros körülmények ellenére a családok élete visszazökkent a rendes kerékvágásba. Az iskola, mozi, rendesen működött, mint régebben, az otthon tartózkodó felnőttek vásárolni jártak a Közértbe, ahol lassan mindazt lehetett kapni, mint a forradalom előtt, a gyerekek, tanuló órák után, elvégezve feladataikat eljártak egymáshoz játszani, beszélgetni. A felnőttek ha beszélgettek is az országban, városban történtekről, nagyon halkan – és egyre körültekintőbben megválogatva, kivel – tették azt.

– Van hír a fiúról, Bognár úr? – kérdezte idősebb Vilmos a szomszédtól, amikor meglátta a behavazott otelló tőkék között bóklászni. – Ha nem tolakodok…

– Dehogy Petőczy úr, nyugodtan… nemrég volt itt egy férfi, azt mondta hírt hoz Lacitól, utoljára a Széna téren találkoztak Budán… jól volt. Csak szegénynek leszakította egy repesz a balkezén a kisujjat, jól ellátták a Jánosban, komolyabb baja nem lett hálaistennek, de hát elég ez is! Azt mondta az a férfi, éppen indultak Ausztria felé, bejárt úton – úgyhogy semmi veszély nem fenyegeti közben őket, jól ki lett az találva. Hírt kapott róla azóta, egy közös ismerős beszélt a szabad európában, várják, hogy továbbmenjenek Amerikába. Neki is üzenték – mármint annak a férfinak, hogy most szabad a szokott út, jöjjön… hát ennyit tudunk, adja Isten, tényleg így legyen. Látjuk-e még valaha is?… De kérem Petőczy úr, ne mondja másnak…

– Természetes, hogy nem mondom! Jutalmazza is az Úristen a fiát, sokat vállalt ő mindnyájunkért! Nem ő tehet róla, hogy ott vagyunk, ahol voltunk. Ő aztán nem tehet erről… – nehéz csönddel hallgattak még kicsit, aztán elbúcsúztak egymástól.

Hajlott háttal bogarászott tovább a láthatóan megöregedett Bognár, alig volt most magasabb a tetszhalálba dermedt, szürkén sötétlő szőlőtöveknél.

Tomika átkéredzkedett a szomszéd Gyurikához, eléggé jó idő volt ahhoz, hogy az anyja, anyósa rosszalló pillantásai ellenére elengedje.

– De nézzétek az órát, fél négyre itthon kell lenned, úgy játsszatok! szabta meg az anya engedékenységének határát.

A gyerek ezt jó szívvel megígérte, úgy is figyelmezteti majd Nénje őket, ha haza kell jöjjön. Felöltözött, zsebredugta a két, ősszel szerzett ceruzát, amiről már részletesen többször is beszámolt Gyurikának, sőt, Nénjének is és kilépve a havas kertbe, mindjárt a megbontott kerítés irányába indult. Nagyapjuk nem hozta helyre a kerítésszakaszt – bár eltervezte már, hiszen mostanra okafogyottá vált az ideiglenes átjáró, aztán meg ki tudja, milyen szemmel nézik a szomszédok, ha idegen gyerek megy ilyen könnyen a portára –, nagyszerűen és felesleges megkerülés nélkül tudtak így átjárni egymáshoz.

– Ides, Gyurika! – mutatta meg a két barna, kicsit már megkopott aranyfeliratú ceruzát barátjának.

– Ezek azok, tudod, amiről beszéltem. A ruszki adta… én még mindig nem tudom, mi van rájuk írva, nézd meg te is, vagy Nénje – nyújtotta Gyurika nagynénje felé az egyiket.

– Én sem tudom elolvasni kincsem, oroszul van. Orosz betűkkel. Az más mint a miénk… – adta vissza a gyereknek az íróeszközt, aminek immár pompás hegyet faragott Tomi nagyapja.

A gyerekek önfeledt játékba kezdtek, nagyon komoly ábrázattal szót váltottak egymással, csak néha nőtt meg egyiknek-másiknak a hangja, ha valaminek nagyobb nyomatékot akartak adni a játék menetében. Általában türelmesen és megértően viseltettek egymás iránt, civakodásig semmi nem fajult.

– Úgy gondolom, az egyik ceruzát neked adom! határozta el hirtelen Tomika, de halkabban hozzá tette –, mit adsz érte?

Ez nem afféle kereskedelmi aktusra hívás volt közöttük, sokkal inkább barátságuk kölcsönös elismerése és megerősítése egy cseretárgy által. Gyurika hosszan elgondolkozott, majd az éjjeliszekrény mélyéről – ami rendes kinevezett helye volt féltett játékainak és még Nénje sem bolygatott –, elővett egy gyufásdobozt, aminek a szélesebb oldalán pirosan díszlett a felirat: BIZTONSÁGI GYÚJTÓ és alighanem óriások, még Tomika nagyapjánál is magasabb férfiak gyújtották meg, méretükhöz alakított gyufával a cigarettáikat, legalábbis a kisfiú hirtelen így gondolta. Egyik oldalról megtolva a fiókját megmutatta Tominak a benne elrejtett tartalmat, feléje billentve a gyufásdobozt.

– Csapágygolyót… az egyiket, akkor neked is lesz vasgolyód, nekem is lesz ruszki ceruzám!

– Jó! add nekem a kicsit foltosat, maradjon neked a fényes, majd megkérem Nagyapát, fényesítse ki ezt is… – elvette a felkínált csapágygolyót és átnyújtotta a ceruzát.

– Karandács!

– Az mi a szösz? – kérdezte gurgulázó nevetéssel Gyurika.

– Nem tudom, talán, hogy neked adom szívesen, vagy valami ilyesmi… ezt mondta a ruszki katona, amikor nekem adta. Karandács.

Jó nagyokat nevettek, dülöngéltek a földön ülve és egymást váltva mondogatták: Karandács. A nagynéni nem tudta, mitől lett ilyen jó kedvük, miféle szót szajkóznak, de ráragadt a gyerekek jókedve, halkan ő is nevetgélni kezdett.

Kitavaszodott. Megritkultak a faggatóemberek kéretlen látogatásai, a rendőrségi őrszobára berendelések, úgy látszott, ennek a csodának harmadik napja is elérkezett. Egyik este, amint a Szabad Európa Rádió hírei után, kíváncsiságból az üzenetműsort is hallgatta, megütötte idősebb Vilmos fülét a beolvasott mondat: „Édesapáméknak üzenem, jól vagyok, van munkám és minden szép is itt Kaliforniában, ha módom nyílik majd, kihozatnám Édesapámat, Édesmamát. Szeretettel gondol rájuk kilencujjú Laci…”

Egyre jobb lett az idő, a nagyobb fiúk már arról beszélgettek, csak ki kellene már menni a Rákoscsabai Strandra, mert bár a víz kutyahideg, csináltak a fűben hátul egy jó kis lábtengó pályát, és nagyon klassz az idei fürdőruha divat a lányokon…

Közeledett az iskolai évvége is, az iskolában már újat nem tanultak, csak a már megtanult vagy éppenséggel meg nem tanult részeket ismételték. A nyolcadikosok már úgy gondolták, majdnem érett férfivá váltak, nemsokára, növésük miatt sikerrel kísérelhetik majd becsapni a jegyszedőt a korhatáros filmeknél… a kisebbek pedig örültek, hogy a következő évet eggyel nagyobb évfolyamon kezdik majd el.

Nyár elejére Gyurika egészsége nagyon leromlott, a kisfiú már alig jött ki a kertjükbe játszani. Ha nagynénje valahogy rá tudta venni, legfeljebb kiült a félárnyékba házuk bejárati ajtaja elé. Nénje egy kopottas, összehajtogatott szőnyegdarabot helyezett a harmadik lépcsőfokra, a kisfiú ezen helyezkedett el ilyenkor és csöndesen szemlélődött.

Sok orvost megjártak már, mindenki megerősítette a diagnózist: a kisfiúnak leukémiája van, menthetetlen. Végül doktor Kenéz is elkísérte a gyereket és a nevelőjét, megbeszélte telefonon az István Kórházban praktizáló öreg barátjával az érkezésüket, maga akarta hallani a betegség várható lefolyását, de hátha ketten tudnak találni olyan gyógymódot, amivel legalább a szenvedéstől megóvhatnák ezt a kicsi embert.

Tudni lehetett előre, semmi esélye a gyereknek a gyógyulásra és nagyon kevés ideje van már csak az élők között. Nagynénjét öregasszonnyá vénítette a fájdalom, kettőzötten éledt fel benne húgának, a kisfiú édesanyjának az elvesztése is.

Az utolsó vizsgálat után egy héttel Vadász Gyurika, szenvedés nélkül, bár semmi erős fájdalomcsillapítót nem kapott, egy éjjel csöndben elment. Nagynénje előző este próbált meg beleerőltetni egy kis tejbegrízt, amit fahéjjal hintett meg és apróra vágott körtét darabolt bele egy fölnyitott, tavalyi kompótosüvegből. A kisfiú pár kicsi falat után eltolta magától a szeretett ételt.

– Nénje, nem tudok… – mondta elfúlóan.

– Aludnék, kérlek mesélj valamit az egyik kiskönyvből… – kérte, de látszott, amint lehunyta szemhéjait, azonnal mélységes álomba zuhant.

Másnap reggel, besütött már a nap a konyhaajtón – ide lehetett belépni a feljáró legfelső lépcsőfokáról, kicsit megpihent Nénje a gyereknek letett szőnyegdarabon. „Csak szenvedni ne engedje az Isten, ha már elveszi az életét…” gondolta és föltápászkodott kínnal. Bement a szobába, megnézi Gyurikát, hátha fölébredt, talán eszik egy kis kompótot, a grízt már nem adja oda, ott volt kint egész éjjel a konyhaasztalon, elfelejtette jégre tenni.

A kisfiú hanyatt feküdt, abban a pózban, ahogy elaludt és nagyon mozdulatlan volt a teste. Valahogy még kisebb lett ez a csöpp gyermek, mintha minden az ő kicsi mellkasát nyomná.

Közelebb ment, de akkor már fölordított benne a fájdalom. Belsejét összerántotta a kín amint megérintette a kicsi test mellett, paplanon kinyújtott jéghideg kezecskét. Hasában szörnyű fájdalmat érzett, mintha kitéptek volna belőle mélyen valamit, de nem tudott hangot kiadni a száján. Égtek a szemei, alig látta Gyurikát, úgy érezte, mintha halott húga nézné valahonnan, a háta mögülről.

– Hát elvitted!… szakadt ki belőle egészen halkan.

– Nem hagytad itt nekem… miért?… – többet nem is beszélt, nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát, de tudta, intézni kell mindent, nem lehet sokáig itt a kis test, meleg van már ahhoz ilyenkor…

A szomszédok közül jó páran ott voltak a temetésen, az iskolai tanítója is eljött, könnyes, szomorú szemmel szorongatta a szertatás után a kezét, amíg együttérzését nyilvánította. Petőczyné menye is eljött, ott álltak Tomikával a sír mellett, egészen addig, míg a friss hantra letehették a kezükben szorongatott virágokat.

Augusztus elején, amikor a lakás bútorait, személyes tárgyait készítette össze egy reggel, a nyitott ajtón keresztül messzebbről gyerekhangot hallott.

– Nénje! Nénje!…

Nem értette hirtelen, „de hiszen Gyurikát eltemettük egy hónapja” futott át a gondolatain, nem lehet, ez biztosan a szomszéd kisfiú, a Tomika. Kilépett a bejárat elé, szemével megkereste a kerítés bokrai között a gyereket.

– Átmenjek, Nénje? – kiáltotta neki a kisfiú.

– Szívesen segítek, mit csinálsz? – hiába próbálták rendre inteni nagyszülei, anyja, nem illik tegezni egy felnőttet, a kisgyerek nem tudta máshogy szólítani Gyurika nénéjét, csak ahogy attól hallotta. Sehogy se áll a szájára a máskor természetes tetszikezés.

– Pakolgatok kincsem, szívesen látlak, ha szabad átjönnöd.

– Szabad, megkérdeztem Mamikát, engedi… – mondta bokorban bujkálás közben Tomika, átsurrant a kerítés laza lécei között és jött is föl a bejárati lépcsőkön.

– Minek pakolgatod a házat, talán festés lesz? – kérdezte, látva az előre-, egy csoportba húzott bútorokat. A szobában a behajtott spaletta miatt félhomály volt, kis időbe került, míg a szeme hozzászokott és azonosította az ismert bútorokat.

– Elköltözöm vidékre, a rokonaimhoz, kisfiam. Nem tudok én már megmaradni itt… – válaszolt halkan.

A kisfiú alaposabban körülnézett, fölfedezte a nyitott ajtajú kis éjjeliszekrényt, ahol azelőtt Gyurika kincsei voltak. Porral lepett, politúros felső lapjára Nénje kipakolta azokat, ott volt a nagy gyufaskatulya is, de hiányzott a fiókja. Mellette egy bonbonos doboz díszlett, messziről is lehetett látni a zöldszárú meggyeket a képen. Odament és felvéve a dobozt, a nő mellé lépett vissza.

– Látom, áttette Gyurika a kincseket… – kinyitotta a doboz fedelét és amire számított, ott volt a nagy, fényes acélgolyó és az aranybetűs ceruza, éppolyan hegyesen, mint amikor cseréltek. Két ujjal kivette a ceruzát, Nénje felé mutatta.

– Karandács… – mondta és nagyon óvatosan visszatette a dobozba, rácsukta a golyóra és a ceruzára a fedelet, átadta Nénjének, aztán megvakargatta a viszkető bal fülét, amin középen, keresztben még látszott egy átfutó keskeny, fényes, kicsit duzzadt csík.

Bognárékat egy idő múlva nem látták a kertjükben és bár nem figyeltek föl arra, hogy valaki elszállította volna a ház bútorait, munkásőr egyenruhás, nagyhangú, olykor részegen handabandázó idegen férfi és családja költözött helyükre. Idősebb Vilmos remélte, Laci fiúnak csak sikerült kimenekítenie öreg szüleit Amerikába vagy valahova máshova. Arra nem akart gondolni, hogy a hatóságoknak köze lehet az eltűnésükhöz és az új lakók beköltözéséhez.

Tervezte, ha összegyűlik kis pénz, amit nélkülözni tudnak, a hátsó fronton kicserélik a korhadt léckerítést dróthálóra, hallotta is, hogy a közelben valakinek van ilyen gépe, olcsóbban lehet vásárolni tőle fonatot, szinte vasdrót árában. Szegény kis Gyurika nincs már, Tomika kedvéért pedig régebben eltervezte, csinál majd egy kiskaput az elsőszomszéd felé, ne kelljen továbbra sem az utcán kerülni a gyerekeknek, ha ezen a pár méteren is átmehetnek egymáshoz… de erre már nem lesz szükség, bár ne így alakult volna… „Na, majd meglátjuk, meglátjuk…” zárta le gondolatait ilyenkor.

Késő ősszel érkezett egy nyitott képeslap idősebb Petőczy Vilmos címzéssel, a képen azúrkék égaljig futó tengerrel, két pálmával az előtér fehér fövenyén. Hátul a címzés alatt kicsit elmázolódott a tintával írt üzenet:

Kedves Petőczy Úr!

Szerencsésen megérkeztünk Santa Barbarába, fiúnkkal egy gyönyörű házban lakunk, nem a képen látható tengerparton, de nagyon jó itt. Nem búcsúzhattunk el tisztességgel, megérti, miért. Mindenkit üdvözlünk, szeretettel gondolunk az egész családjára!

Isten áldja meg mindnyájukat!

PS.: Vigyázzanak nagyon Tomikára!

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf