Daruszögi H. Imre: Katángkék

A németek úgy tartják: a szeptember az ősz májusa. Olyan hasonlat ez, mint a telihold és a holdtölte azonosítása. Látszólag egyformák, mégis egészen mások. Májusban szaporodnak, szeptemberben viszont lassan elfogynak a kék virágok. S ha nincs kék virág, mivel üzenjünk egymásnak? Egyáltalán üzenjünk-e még? Mert amíg a május lobbant, a szeptember már inkább hervaszt...
    ... s őszi melankólia keríti hatalmába az embert. Mind eközben azt látja, hogy ökörnyál úszik el a tó felett, s a szél – mint vásott kölykök a karikát – a platán leveleit kergeti a város útjain. Már ne igazán bír vele az öreg Nap, bánatos, beteg tekintetéből régen kiveszett a tekintély és a parancsszó ereje. S ha már a Nap sem képes rendet tenni a természetben, akkor...
    Mivé lesz itt minden? – kérdezi a kétségbeesés. Lelassulnak a mozdulatok, mint legyek az ablakpárkányon. Bénul a tettrekészség, a kedvét veszti az optimizmus. A hit is egy fa repedéseibe bújt be, s a lélek mostanra teljesen elárvult. Ma ugyan még csak esténként didereg, s álmodik rőzsetüzekről, ám holnap, holnapután ki védi meg majd a reményt a fagyhaláltól? Egyáltalán marad-e ereje, kedve legalább még álmodozni? Hisz legkegyetlenebb hideg a magány...
    Össze kéne bújni, s kölcsönadni egymás melegét! Akkor talán még megmarad a katángkék remény szikrája, s ha ismét jő az idő, akad, ami képes lesz lángra lobbantani az új kikeletet.
    *
    Mezőkövesden évekkel ezelőtt látott egy fejkendős falusi nénit a második vagy harmadik emeleten, kint az erkélyen állva. Mindig egyedül áll ott a levegőbe emelt két négyzetméteren, mozdulatlanul, akár egy fekete kopjafa a szatmárcsekei temetőben. Ráadásul neki a távolból úgy tűnt, hogy a néni arca olyan szomorú volt, akár a temető. Rab madár, kalitkába zárva – gondolta ő minden egyes alkalommal onnan lentről, a ház előtt elvezető aszfaltos útról, s közben elképzelte a néni fehér falú, tornácos, muskátlis ablakú házát valahol Dél-Borsodban, Borsodgeszten vagy Cserépváralján, ami időközben az enyészet martalékává vált, vagy jobb esetben új tulajdonosok komfortosították hétvégi háznak.
    A néni már nagyon régen eltűnt onnan az erkélyről. Visszament oda, ahonnan jött? Vagy elindult oda, ahová mindenki elindul egyszer? Nem tudja. Csak azt vette észre, hogy hiányzik neki. Milyen furcsa! Azt a „természetellenességet” egy idő után éppúgy a városhoz tartozónak érezte, mint mondjuk az egykori dohánybeváltót. Azóta is – ha arra jár – megkülönböztetett figyelemmel tekint arra a házra. Tekintetét újra és újra végighordozza az ablakok, erkélyek során. A nénit keresi vagy valami mást? Ez az ő örök titka marad. Az erkély – az az erkély! – mindenesetre régóta üres. Szerintem, érzi ő, hogy már az is marad, s mégis... az az erkély számára azóta, a remény szimbóluma. A reményé, mely – akár a kenyér és a bor a testet – a lelket táplálja.
    Úgy is mondhatnánk: az élet a reményből él.