Farkas Molnár Péter: A viadal II.rész

    – Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez.
– Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem?

    Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón.

    – Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz.

    – Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig.

    – Ezt is megértettem, kapitány uram.

    – No! Akkor ne tátsd itt a szád! Eriggy! – intett Somoghy Akáczius és háttal fordulva a deáknak, lassan az ablakhoz sétált. Kitárta és rezzenéstelen tekintettel bámult rajta kifelé, egy jó órahosszat. Aztán fel s alá járkált, meg az asztal körül, aztán saroktól sarokig, lehajtott fejjel, erősen töprengve. Így telt a délután, s lassan sötétedni kezdett. Az öreg Ambrus néha bebicegett, s leste, nem kíván-e valamit az ura, de az minden alkalommal legyintett, így hát az öreg hadfi ment a dolgára.

    Odakint a nappal zajai elcsendesültek lassan, átadva helyüket másféle neszeknek. Az erősen vasalt, nehéz tölgyfarönkökből összerótt kapu csikorgott, ahogy bezárták, mellette a fiatoronyban megjelent az első éjszakai strázsa, hosszú dárdáját a palánknak támasztotta és fázósan lehelt két markába. Fegyverek csörgése hallatszott, ahogy a házba rendelt legények a konyha felé mentek, néha valaki nevetett vagy halkan káromkodott.

    Köröm közül, állva vacsoráztak. Jobb időben leültek volna az udvar végében összehányt nagy farakásra, de azt most kisujjnyi vastagon belepte a dér. A szél elült, valahol egy bagoly huhogott még, aztán elcsendesedett a világ. Somoghy Akáczius pedig csak rótta ebédlőjét, kemény léptekkel, lehajtott fejjel, néha nagyot szusszanva. Várta a fiát, a papot, meg a deákot.

    Először a fia, Somoghy Pál érkezett, a kapunál leszállt a lováról és intett a két kapuslegénynek, hogy még ne zárkózzanak, mert az úton a papot látta közeledni. Akáczius uram, ahogy a lódobogást, mély férfihangokat meghallotta, kiszólt: – Ambrus! Vacsorát, bort! Kenyér s hal legyen elegendő, mert a papunk hitvány gyomra a nehéz húsokat be nem veszi. Forró lév is legyen, mert Palkó aligha át nem fagyott! – Az öreg már indult volna, de az ura megállította: – Várj! Kormos Cseke idebenn van-é?

    – Megjött, úgy fertály órája.

    – No, akkor szólj neki, hogy elvárom őt is!

    Ült az öt férfi az asztal körül, és miután a pap végzett az asztali imádsággal, hosszú ideig csak a kanalak csörgése, kések koccanása hallatszott, meg néha a bor csobogott, ahogy a nagy korsókból kupákba öntötték. Ahogy az éhüket elverték, Akáczius uram nagyot fújt és hátravetette magát székében. A deákra nézett és csak annyit mondott: – Olvasd!

    A deák pedig felolvasta újra Demirel Oglu levelét. Mindenki hallgatott, csak a pap szisszent fel néha. Amikor végül a deák elhallgatott, Somoghy Akáczius a fiára nézett és felvonta a szemöldökét. Szerette a fiát, egyetlen gyermekét. Egyedül nevelte, az anyját elvitte a láz Palkó születése után. Embert nevelt a gyerekből. Taníttatta írni, olvasni, valamelyes latin is ragadt rá a nevelőatyáknál. Rác nyelven úgy szólt, akárha a sajátján, és megértette magát a törökkel is, ha épp arra volt szükség. Négy évet töltött Keszthely várában a fegyverforgatást tanulva, jó végvári vitézektől. Aztán egy rác, bizonyos Dragan Milutin volt a mestere, attól is ellesett minden apró fortélyt.

    Hosszú, fekete haját kétoldalt leberetváltatta, csak a feje tetején hagyott egy hosszú üstököt, lengyel módi szerint. A bajszát kipödörte, ha nevetett – nem sűrűn esett meg –, kivillantak fehér fogai, valóban hasonlatossá téve a nádi toportyánhoz. Természetét amúgy apjától örökölte. Kemény ember volt, indulatos, hamar haragra lobbant, olyankor kushadtak a legényei, akik máskülönben tűzbe mentek érte. Gyorsan eljárt a keze és a kardot villámsebesen, de könnyedén és halálos biztonsággal forgatta.

    Most rezzenéstelen szemmel állta apja pillantását. Végül csak annyit mondott: – Ha viadal, viadal. Megbírok véle. Fiatalon, nem mondom… Jó vitéz lehetett. De már erősen deresedik, elnehezült teste is, keze is. Azt beszélik, nem veti meg a bort.

    Hallgattak, emésztették, amit az ifjú Somoghy mondott. Akáczius uram törte meg a csöndet.

    – S ha mégsem? Ha levág? – Pál egykedvűen megvonta a vállát.

    – Ahogy Isten akarja.

    Újra hallgattak egy sort. Akkor Kormos Cseke, a sokat próbált, öreg végvári vitéz szólalt meg halkan.

    – Más baj is van – s ahogy sorra rápillantottak, folytatta: – Az a vallon, ott Fonódba'… Az a Karl de Geer.

    – Mi dolgunk véle? – kérdezte Somoghy Akáczius.

    – Kemény paranccsal tiltja a viadalt. Levelet küldött kapitány uramnak is.

    Akáczius uram megvonta a vállát: – Hát aztán? Pennája, téntája, deákja van, hadd irkáljon.

    A deák felkapta a fejét.

    – Megbocsásson kapitány úr a szóért… Ama vallont király urunk őfelsége nevezte ki Fonód várába kapitánynak. Pro forma engedelmességgel tartozunk neki, mint a király képviselőjének.

    – Engedelmet, kapitány uram. Ha szólhatnék… – mondta a pap. Akáczius ránézett és bólintott.

    – Az őszön, a kereszturi dombokon át háromszor is megpróbáltak kicsapni reánk a fonódi zsoldosok. Végül Berény alatt kisuramék levagdaltak közülük vagy egy tucatot. Jó lecke volt ez őnékik, azóta nem próbálkoznak. Ez igaz. Mint ahogy az is igaz, hogy azóta ez a vallon, Karolus Geer, ebszemmel néz bennünket. A viadalnak, ha megesik, híre megy. Kapitány uramat pedig király ítélőszéke elé idézhetik, s jó, ha nem felségárulás lesz a vád.

    Somoghy Akczius a deákra pillantott: – Tölts!

    Ittak, hallgattak, újra ittak és hallgattak tovább. Végül Kormos Cseke törte meg a csendet.

    – Hát, pedig a viadalnak meg kell lennie. Ez alól ki nem vonhatjuk magunkat. De hogy miképp lészen e dolog, meg nem mondhatom.

    Sorra égtek le a gyertyák, s a nehéz, sűrű csönd valósággal megfeketedett az asztal körül. Végül Somoghy Akáczius aludni küldte az embereit, a papnak megköszönte, hogy feljött a faluból, s éji szállást kínált neki.

    Ahogy egyedül maradt, az asztalra könyökölt és tenyerébe hajtotta nagy bölényfejét. Mi legyen hát, s hogyan legyen? A viadalnak meg kell esni, ez biztos. Akárki győz, annak híre megy, ez is biztos. S a papnak alighanem igaza van abban, amit az ítélőszékről mondott. Hiába törte a fejét Akáczius uram, akármerről is nézte a dolgok állását, újra és újra ugyanabba ütközött: a fonódi kapitányba, Karl de Geer-be.

     

    Falépcső nyikorgására, fegyvercsörgésre eszmélt a szentgyörgyi kapitány. Éjfél van, váltják egymást a kapustrázsák. Somoghy Akáczius pedig arra gondolt, hogy ha ekkora bajba sodorta őket ez a vallon, ez a királyi biztos, hát miért ne orvosolhatná is a maga okozta bajt? Felállt, nyögve megnyújtóztatta elgémberedett tagjait és kiment a folyosóra. A fal mellett, egy ládán az öreg Ambrus bóbiskolt.

    – Menj aludni, öreg! – szólt oda neki Somoghy Akáczius.

    – De előtte szólj Dejánnak, hogy hajnalban álljon ki tíz lovassal. Amint világosodik, ébresszetek fel!

    Még alig vörösödött az ég keleten, amikor Somoghy Akáczius és a kísérete kilovagolt az udvarház kapuján, és a Keszthelynek vivő útra kanyarodott.

     

    Kivilágosodott. Akáczius uram úgy döntött, hogy elkerüli a várost, majd talán visszafelé ejti útba. Feszítette a türelmetlenség és tudta, hogy a piactéri bódésor, meg a lengő szoknyás lányok, asszonyok látványa akkor is lelassítaná őket, ha a lelkét is kiordítja nagy bőszültségében. A város szélső házai előtt balra tértek, fel a dombnak. Lombjukat vesztett fák közt vezetett az út, a Bakonyból lezúduló szél erősen nyomta a lovasokat, de szokva voltak hozzá. Hideg, téli szél, nyári vihar, nekik egyre ment. A fák közt idelátszott a Balaton, de nem törődtek vele, látták már azt is eleget. Ha a szél a köpönyegük alá kapott, hát morogtak egy keveset, a patkók egyenetlenül dobogtak az út keményre döngölt földjén, egyéb hang nem hallatszott. Azért Somoghy Akáczius egy alkalommal mégis visszafogta a lovát. Kezével árnyékolta a szemét és a berényi partot figyelte. Két nagy, sötét bárka úszott a vízen. Halászok – gondolta a kapitány, aztán kimondta hangosan is: – Lám! A berényiek ebben az istentelen szélben is megmerítik a hálóikat. – S megjegyezte magában, hogy hazatérve valamelyik legényét át kell szalajtania a halászokhoz, nehogy megfeledkezzenek a szentgyörgyi udvarháznak járó fogasról, csukáról, s tán gardáról is, ha még jár ilyen hideg vízben.

    A keszthelyi vár nem volt nagy, de magas földsánc vette körbe, s egy hitvány árok is, amit a jobbágyokkal hányatott ki Török Domokos, a régi várkapitány. Hegyes karókkal volt televerve ez az árok, s egy keskeny hídlás vezetett át rajta. Csak a várba igyekvők bosszantására való, mert komolyabb ellenséget se az árok, se a hídlás hiánya meg nem állítana. Kőből való, erős épület is alig volt a várban. A kapitány szállása, meg egy kisded templomocska. A lőportárt leszámítva minden egyéb épület rönkökből, gerendákból lett összeróva, még a konyha is. Le is égett, általában két esztendőnként egyszer. Akáczius uram és csapata átlovagolt a hídláson, s a palánkfal tövében, a várkapunál megállott.

    Két nagyra nőtt, szőke legény figyelte őket, az ábrázatuk alapján alighanem tótok voltak az istenadták. Illendően köszöntötték Somoghyt meg a csapatát, és arra a kérdésre, hogy a várban van-e Maróthy Illés a várkapitány, csak lelkesen bólogattak. Akáczius uram nem törődött velük tovább, belovagolt a kapun. Odabent az istállók irányába intett az embereinek és lassítás nélkül ügetett tovább a várkapitány háza elé. Ott leugrott a lóról, és a kantárt egy épp kifelé igyekvő, cigányképű legény markába nyomta.

    – Járasd meg, várj míg lehűl, aztán megitathatod. Ha ivott, takard be, mert ha meghűl, téged nyergellek fel.

    Nem érdekelte tovább a cigányképű, tudta, hogy tekintélye van itt, Keszthelyen is. Ment befelé egyenesen a kapitányi lakba. – Hol az uratok? – vetette oda a fal mellett ácsorgó darabontoknak.

    – Még nem jött elő a szobájából, kapitány uram.

    – No, hát ugorj és szólj neki, hogy megjöttem!

    A legény végigfutott a félhomályos folyosón és kopogtatott egy ajtón, majd eltűnt Somoghy szeme elől.

    – Aztán egy jó kupa forró ürmösbort nem inna-e, kapitány uram?

    Somoghy úgy pördült meg a sarkán a bizalmaskodó hangra, mint akit kígyó mart meg. Öreg, széle-hossza egy ember állt ott, fura öltözékben. Rendes sötétzöld dolmány feszült a hasán, barna posztónadrágot viselt hozzá, de a lábán csizma helyett vastag, téli bocskort. S kopott bőrövén nem szablya lógott, csak egy kurta nyelű fejszécske volt mellé tűzve. De a fején prémmel szegett bársony süveg díszelgett, hófehér, három ágba font haja kilógott alóla. Nagy, fehér bajsza az álla alá konyult, az arca meg veres volt, mint az érett nyári alma. Somoghy Akáczius megfeledkezett minden méltóságáról.

    – Bátyó! Miklós bátyó, hát élsz még?

    Két karját önkéntelenül ölelésre tárta, az öregember meg visszahőkölt.

    – Hát nem felejtett el, kapitány uram?

    – Tarcali Miklóst, akitől vívni, nyilazni, kopját vetni tanultam? Nem, bátyó, nem felejtettelek el.

    Az öreg nézte Somoghyt és furcsán csillogott a szeme.

    – Rég vót, kapitány uram. Lássa, már nem kard függ az oldalamon, csak ez ni! – húzta elő a fejszécskét az öve mellől. – De ha úgy adódik, ezzel is beszakajtok még egykét fejet, már ha muszáj.

    – Hát mi dolgod neked itt, bátyó?

    – Kályhafűtő lettem vénségemre.

    Somoghy mosolyogva nézte az öreg katonát. – Nem jönnél vissza velem Szentgyörgyre, bátyó?

    – Vén eb már nem vált vackot – mondta az öreg. Aztán kihúzta magát és rátarti arccal folytatta: – Meg aztán Szentgyörgyön nincs kályha, arrafele kemence járja.

    – Hát, bátyó, ha rosszul bánik veled ez a mostani kapitányod, azért csak ülj lóra és gyere át énhozzám. Rakatok neked kályhát, azt befűtöd és melegedhetsz mellette.

    – Nemigen megyek én már innen sehova, kapitány uram. Ha csak oda nem – intett a fejével az öreg valahová a falon túlra, alighanem a vár temetője felé.

    – Messze van az még – mondta Somoghy Akáczius.

    – Vagy nagyon is közel. Isten rendelése szerint.

    A vén harcos összeillesztette jobb keze hüvelyk, mutató és középső ujját és megérintette vele a homlokát.

    – Megáldja az Isten, kapitány uram.

    Somoghy nézett a távolodó öreg után és nagyot sóhajtott.

     

    Maróthy Illés arca kivörösödött, és pogánymód káromkodott.

    – Olvassa fel kelmed még egyszer azt a levelet! – mordult fel végül.

    – Felolvasni nem tudom, megmondtam már – válaszolta Somoghy. – Nem konyítok a latinhoz. De a deák tegnap annyiszor olvasta, hogy betéve tudom minden szavát.

    – A szentségit ennek a keserves világnak! Viadal Oglu pasával? Egyéb se kellene. Tekegyelmed mehetne az ítélőszék elé, onnan meg egyenest a vérpadra. Hát ebből semmi se lesz, annyit mondhatok! Titokban tartani nem lehet, és ha ama istentelen vallon megtudja… Jobb rá se gondolni!

    – Várjon kelmed, várjon! Nem eszik olyan forrón a kását. Mert mi van akkor, ha épp az a fontos, hogy az a Karl de Geer mielőbb tudomást szerezzen a dologról?

    Maróthy Illésben bennrekedt a szó, csak a száját tátotta el.

    – No, hát figyeljen tekegyelmed, elmondom, mit eszeltem ki.

    A két kapitány rövid ideig összehajolt az asztal felett, s negyedóra múltán Maróthy Illés a deákért szalajtott. Amikor megjött, diktálni kezdett neki, néha Somoghyra nézve, aki vagy helyeslően bólintott, vagy megrázta a fejét. Harmadik próbálkozásra aztán elkészült a fonódi várban székelő királyi biztosnak szánt levél. Beleírtak mindent. Azt, hogy Oglu pasa viadalra hívta Somoghy Pált, az is, hogy mikor, s hol lesz a bajvívás. Beleírták azt is, hogy Demirel Oglu csak öt lovast hoz magával. S végül, hogy a kapzsi vallon bizonyosan ráharapjon a csalira, megemlítették azt is, micsoda fényes diadal volna a kanizsai pasát emberveszteség nélkül fogságba ejteni. Azt már Karl de Geer fantáziájára bízták, micsoda váltságdíjat kérhet a magas rangú fogolyért.

    A levelet Maróthy Illés írta alá, az ő pecsétjével zárták le, s az ő embere vágtatott vele Fonódra, s adta Karl de Geer kezébe.

     

    Még ugyanezen a napon Somoghy Akáczius levelet íratott a kanizsai pasának:

     

    „Vitéz és igazságos Demirel Oglu pasa!

    Bátor, tisztességes katona hírében állsz, épp ezért nincs okom szavadban kételkedni. Kihívásodat hát elfogadjuk, s az általad írt időben és helyen, fiammal, Somoghy Pállal, mindketten ott leszünk.

    Már ami a kíséreted számát illeti, mást ajánlanék, s tudom, bölcs elméddel átlátod, hogy nekem eme ajánlattal hazug szándékom nincsen.

    Előtted sem titok, hogy király urunk Fonódra küldte ama vallon kutyát, bizonyos Karl de Geer-t, hogy ő ott a koronát képviselje, s e vallon nem átallotta a viadalokat erős parancsban megtiltani. Ezért hát azt ajánlom néked, vitéz pasa, hogy húsz főnél kisebb kísérettel el ne indulj a te váradból, mint ahogy én magam is húsz lovast hozok a Palágyi rétre. Ott a viadalt annak szabályai szerint az én fiammal megejthetitek, s abba a vallon eb belekötni nem tud, mert a nagyszámú kíséret azt a látszatot kelti, mintha két ellenséges portyázó csapat ütközött volna meg egymással.

    Ha amit írok, nem tetszik, tégy más javaslatot. Mert tudd meg, hogy mi a viadaltól el nem állunk.”

     

    A levelet lovas futár vitte Kanizsára, aki másnap estére rendben visszatért, azzal, hogy a pasa megfontolja a Somoghyak tervét. Miután levél Kanizsáról több nem érkezett, november első napjának hajnalán Somoghy Akáczius a falu templomában misét mondatott, és délben megérkezett csapatával a Palágyi rétre. Ott a küzdők köszöntötték egymást, majd röviddel azután összecsaptak. Abban a pillanatban, ahogy a kanizsai pasa és Somoghy Pál egymásnak rontottak, három oldalról csapott le rájuk a vallon lovasság. Százötven nehéz páncélzatú lovas vágtatott a rétre, a föld döngött a nagytestű németalföldi lovak patái alatt. A törökök egy pillanatra megzavarodtak, de azonnal körülvették vezérüket, aki mellett ott harcolt a fiatal Somoghy is. Ötven vallon lovas pedig a magyarokra rontott. Véres ütközetté vált a viadal, s bár nem könnyen, de végül győzött a majdnem négyszeres túlerő. Somoghy Pált több kardvágással és lándzsadöféssel ölték meg a vallonok. Somoghy Akáczius pisztolyok golyóitól átverve esett le lováról, Demirel Oglu pasa alól pedig kilőtték a lovát. Az állat olyan szerencsétlenül esett, hogy gazdája lábát maga alá szorította. Karl de Geer ekkor odasétált a harcképtelen törökhöz és fejét vette.

     

    – Kapitány uram! Kapitány uram! Hamar a bástyára!

    Maróthy Illés, keszthelyi várkapitány, felugrott asztalától és rohant a legény után, kigombolt dolmányban, hajadonfőtt. Ahogy felért a cölöpbástyára, hirtelen megdermedt, szólni sem bírt, csak nézte a Balaton túlpartján a vöröslő eget.

    – Először Szentgyörgy égett, de most már lángol Berény, Keresztur, s amarra távolabb Vörs felett is izzik az ég.

    Maróthy keletnek fordult és kimeredt szemmel bámult.

    – Názáreti Jézus, zsidók királya… – suttogta. – Lángol már Fonód is.

    – Fonódot kik…? – kérdezte a mellette álló fiatal hadnagy.

    – Kik? Alighanem Budáról tette tiszteletét egy kisebb sereg.

     

    A törökök bosszúja rettenetes volt. Kanizsáról és Budáról kiindulva felégettek, kifosztottak mindent. Egész Somogy-országot végigdúlták, aztán egyesültek és elsöpörték a föld színéről Keszthely várát is.

    Lupsity Deján és néhány megmaradt rác bajtársa megállt a somogyi rengeteg szélső fái alatt és visszanéztek a Balaton felé.

    – No! Jöhet most már a veszprémi püspök beszedni a jövedelmet – morogta Deján, aztán megcsapta a lovát és beugratott a menedéket adó tölgyek közé.

    A Somoghyak szentgyörgyi udvarházából még üszkös gerendák sem maradtak. Egyedül a falu templomának kőből épült, kiégett tornya jelezte negyven esztendeig, hogy ott valamikor emberek éltek.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf