Fehér József: Az öreg

Korom Jani azon a nyáron mindig ott látta üldögélni az öreget a vasútállomás peronján, az egyik padon. Lehetőleg mindig ugyanazon. Kopott barna öltönyt, fehér inget és aprópettyes nyakkendőt viselt. Sötétbarna kalapját kicsit a homlokába húzta vagy maga mellé tette a padra, élénk acélkék szemeivel hol a tájat, hol meg az érkező-távozó utasokat figyelte.

    Biztosan egy másik szerelvényre vár, gondolta, amikor észrevette az idős urat. Friss érettségizettként aznap utazott először munkába. Árukirakodói állást kapott a közeli  nagyváros egyik szupermarket üzletében. S azzal biztatta az apja, ha megbecsüli magát, elég szorgalmas és kitartó lesz, még üzletvezető is lehet belőle. Nem akart hát elkésni már az első napon. Amint meghallotta, hogy a hangosbemondó bejelenti: „Szerelvény érkezik Völgyesről a második vágányra…, és tovább indul Hegyhátra…”, ő is megindult, hogy felszálljon a berobogó vonatra. Épp a vágányok felé tartott, amikor megpillantotta az öreget. Nem tulajdonított neki különösebb figyelmet – hisz oly sokan várakoznak reggelente az állomáson –, inkább arra ügyelt, hogy időben a vonaton legyen, és fél órával a kezdés előtt odaérjen a munkahelyére.

    Aztán ahogy teltek a napok, a hetek és a hónapok, már hiányzott volna, ha nem látja az idős embert. Reggeli jelenléte éppúgy hozzátartozott a peronhoz és  az állomáshoz, mint a molnárfecskék csivitelő röpdösése vagy  a nádiveréb rekedt rikoltozása a közeli szárazér felől.

    Jani nem szeretett várakozni, ezért mindig kiszámolta az időt, s emiatt szinte az utolsó percekben érkezett az állomásra. S amint berobogott a szerelvény, és lassítva megállt, gyorsan felszállt rá, és elhelyezkedett az ablak mellett, a menetiránnyal megegyező ülésen. Az egyik kora őszi reggel nagyon beszorult a fülkébe a meleg, és fülledt porszagot érzett. Felállt hát, hogy lehúzza az ablakot, mielőtt még eltüsszentené magát. Látta, ahogy az öreg tekintete odatéved, és hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha most megtréfálná egy kicsit, és minden ismeretség nélkül mosolyogva kiintegetett neki. Ha akkor az idős ember elfordította volna a fejét, Jani  a helyére huppanva nagyot nevetett volna az egészen. De nem így történt. Az öreg visszamosolygott rá,  és köszönésképpen megemelte a kalapját. S amikor gyorsulva elindult a vonat, hosszan integetett neki. Pontosan úgy, mintha éppen tőle búcsúzna, mintha miatta jött volna ki a pályaudvarra. Ősz hajába játékosan belekapott a szellő. Olyan szép és annyira őszinte volt ez a mosolygós, integetős megnyilvánulása, hogy Janinak lelkiismeretfurdalása támadt a tréfának szánt búcsúzkodás miatt. Egész nap szégyellte magát; és másnap már ismerősként integetett ki a vonatból az öreg úrnak. Hajlott alakja, élénk, érdeklődő tekintete, kedves mosolya akarva-akaratlanul is kora reggeli életének mindennapos részévé vált.

    Az egyik nap Jani – hogy, hogynem – , félórával korábban ért ki az állomásra, és maga sem értette, miért, de megszólította a kalapos öreget. – Megkérdezhetem, hogy hová utazik?

    - Hogyne – mondta mosolyogva, és most is mint mindig, megemelte a kalapját. – Bevallom önnek, fiatalember, én nem utazom sehová.

    Jani keskeny arca még jobban megnyúlt a csodálkozástól, és arra gondolt: most az öreg tréfálja meg őt.

    - Olyan nincs – nevetett fel -, mindenki igyekszik valahová. …A családjához. …A rokonaihoz. …Vagy éppen munkába. Ráadásul önt minden reggel ilyen elegánsan látom várakozni az állomáson..

    Megvonta az öreg  a vállát, valami olyan mozdulattal, hogy mindenki azt gondol, amit akar, de ő akkor sem utazik sehová.

    - …Esetleg vár valakit?

    - Senkit – nevetett most már ő is. – Tudja, fiatalember, naponta kijárok ide, hogy sokféleségében szemléljem a világot, és elgyönyörködjek a szépségében.

    Ez meghibbant, gondolta Jani, és döbbenten nézett rá. - …Éppen itt? Ezen a vasútállomáson?

    - Igen – mondta örömmel, és a tekintetéből valami különös fény áradt. – Itt éltem le egész életemet ezen az állomáson. Forgalomirányító voltam. S amikor nyugdíjas lettem, beutaztam a feleségemmel az országot. Sőt még azon kívül is sok helyre eljutottunk. Sajnos, az élet nem ajándékozott meg bennünket gyerekkel. S amikor magamra maradtam, úgy határoztam, hogy ettől kezdve nem utazok sehová, hanem minden nap kijövök ide. …De csak nézelődök. Megbámulom a jövő-menő utasokat, és megpróbálom kitalálni, ki hová utazik, és milyen lehet az élete. Észrevette már, mennyire sokfélék az emberek?

    Jani följebb tolta baseball sapkáját a fején, és meglepetten csak annyit mondott, hogy „áhá!”. Tök normálisnak néz ki az öreg, de amit itt összahadovál nekem…, és az órájára nézett. Az idő azonban nem akart telni.

    - Látja, ott azt a fiatal szőke nőt azzal az ősz hajú férfival? – mutatott az idős ember a peron egyik  oszlopa felé. A nő az oszlopnak vetette a hátát, és valósággal itta a férfi minden szavát. -  Észrevette, milyen szenvedélyesen néznek egymásra? Az ősz hajú olyan finoman simítja a nő arcát, hogy alig érinti az ujjaival.

    Jani odakapta a fejét és sóhajtva bólintott. Ha tehetné, már menne is az öreg közeléből. Valami azonban mégis visszatartotta.

    - Egy bimbózó szerelemnek lehetünk tanúi. – S ezt olyan izgatottan mondta a kalapos, mintha belelátna mások életébe. - Vagy megözvegyülhetett a férfi, vagy most csalja meg a zsémbes feleségét?

    Kit érdekel, húzta el a száját Jani, és bánta már nagyon, hogy megszólította az öreget. Nincs erre neki ideje! Ma árleszállítás lesz az áruházban és nagy tömegre lehet számítani. Nem győzi majd kihúzni a kis kocsival a raktárból a temérdek árut, és megtölteni vele a gondolákat és a polcokat. Ez meg itt mindenfélét összevissza beszél, és felsóhajtott. Ilyesmi is csak vele történhet meg!.. Ráadásul a mai napon! Egyre inkább azt érezte, hogy meg kell sértenie ezt az idős embert,  különben képtelen megszabadulni tőle. Hogy értesse meg vele, hogy nem akar  részt venni ebben a hülye játékban? 

    - Bimbózó szerelem?.. Zsémbes asszony, csalfa férj?.. Ugyan már! Ezt maga honnan tudja?  Különben is: magánügy! Nem gondolja?..

    Az öreg elengedte a füle mellett Jani türelmetlen megnyilvánulását. – Mi a véleménye, mondjuk arról a családról? – mutatott a sínek felé. A fiatal férfi, aki a férj lehetett, mert majd belerokkant, úgy cipelte a nehéz bőröndöket a kisminkelt feleség és a három kislány után. Az asszony mindig duruzsolt, dirigált, be nem állt a szája. A férfi szótlanul cipelte utánuk a bőröndöket a szerelvényig, és a legközelebbi kocsiba fölsegítette az asszonyt, még tolt is rajta, majd a három kislányt. Aztán föladta a bőröndöket, utána fáradtan, lihegve maga is fölszállt.

    - Ebben a családban az asszony viseli a kalapot és a nadrágot – állapította meg Jani a fejét csóválva, mert úgy érezte, hogy válaszolnia kell. – De mi közöm nekem ehhez? …Vagy mondjuk magának?

    -…Persze, hogy semmi – mondta hunyorogva az öreg, mert éppen a szemébe sütött a kora reggeli nap. – Nem adhatunk nekik tanácsot, nem szólhatunk bele az életükbe. Miért is tennénk?

    - Akkor meg..? – emelte fel a hangját Jani, mert eszébe jutott, hogyha Czirokkal rakják párba a   délelőttös műszakban, akkor oda az egész napja. Czirok Jóska egy okostojás, és mindent jobban tud, és másként akar, mint ahogy azt kellene vagy ahogy az a legegyszerűbb lenne. Ettől ingerült lett, és megint az órájára nézett. Jó ég, még negyedóra a vonat érkezéséig.

    - Értse már meg, hogy nekem erre nincs időm! És nem is érdekel! Mindenki úgy éli a maga életét, ahogyan tudja: jól vagy rosszul, és azzal kész. Olyan a világ – mozdította a karját -, amilyen…, és benne az a sok ember! Vagy hozzátesz egy kicsit, vagy elvesz belőle. Közben meg telnek a napjaik. Egyszer beborul az ég és esik, máskor meg kisüt a nap, és olyankor árnyékba kell húzódni.

    -Nem úgy van az, fiatalember! – hunyorított az öreg. – Maga csukott szemmel éli a napjait.

    -Hogyhogy? És maga?.. Maga meg unalmában itt össze-vissza fantáziál mindent az emberekről. Ha annyira kíváncsi rájuk, miért nem kérdezi meg őket?  - És otthagyta az öreget.

    Hagyjon engem békén a hülyeségeivel, mérgelődött magában, és kiment a második vágányhoz, hogy bevárja a szerelvényt. Időnként közben hátra sandított, nehogy az öreg úr utána menjen, de az nyugodtan ült a padon, mintha mi sem történt volna. Aztán, amikor beérkezett Völgyesről a vonat, és fölszállt rá, olyan érzése támadt, hogy húzza le az ablakot, és nézzen ki rajta. Az idős ember derűsen integetett neki, Jani azonban nem intett vissza, hanem nagy mérgesen fölhúzta az ablakot, és leült a helyére. Ezzel egy kis elégtételt érzett, és azt vette észre, hogy elterelődnek a gondolatai az öregről, és az általa okozott bosszúságról. Aztán egy nagy sóhajjal elszállt lelkéből a harag és a feszültség. Ahogy megkönnyebbült, az  áruházi munkájára tudott koncentrálni.

    Szerencséjére Horváth Gézával rakták a délelőttös műszakban egy placcra, aki Czirokkal ellentétben életvidám és a megoldásokat kereső ember, akivel öröm  együtt dolgozni. Aznap sokat nevetett és meg is feledkezett az öregről. Másnap reggel jutott csak eszébe, amikor kiért az állomásra, és nem találta a szokott helyén. Talán jobb is így, gondolta, mert nem kell elfordítani a fejét, mintha észre sem venné, hanem emelt fővel mehet tovább. Hanem, amikor már egy hete nem látta, akkor érezte hiányát. Odament az egyik pályamunkáshoz, hogy megkérdezze, tud-e valamit róla.

    – A Pali bácsit kérdezi  – emelte fel a fejét az izmos fiatalember - , aki ott szokott ülni a padon?

     - Őt, hát – sietett a válasszal Jani. – Már napok óta nem láttam.

    - Egy hete, hogy meghalt – sóhajtott fel a pályamunkás. – Alighogy kiment a hegyháti vonat, még integetett valakinek, aztán a szívéhez kapott, és leesett a padról. Hiába hívták ki hozzá a mentőt, már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

    - Nem tudja, mi okozta a halálát? – érdeklődött döbbenten, mert egyre rosszabbul érezte magát az öreg halála miatt. Ha akkor nem bántja meg, talán még most is élne, futott át az agyán a vádló gondolat.

    - Azt mondták, gyenge volt a szíve, és infarktust kapott. De miért kérdezi?

    - Néhányszor beszélgettem vele – lódított Jani, hogy maga előtt is mentegesse magát. – Igaz, hogy itt volt forgalomirányító?

    - Méghogy Pali bácsi forgalomirányító lett volna? Nem, soha nem volt az – rázta meg a göndör fürtös fejét a pályamunkás.

    - Ezt is csak úgy kitalálta volna, mint ahogy az utasokról is a különböző történeteket?

    - Fogalmam sincs, miket találhatott ki az utasokról, de tény, hogy valamiért mindig kijött ide.

    Szomorú történet az övé – sóhajtotta a fiatalember. – Tolatásvezetőként dolgozott Völgyesen, legalábbis ezt mesélték róla a többiek. Egy alkalommal tragikus baleset történt tolatás közben, meghalt az egyik munkás. Nagyon meghurcolták érte az öreget. Leváltották, elbocsájtották. Végül felmentették, mert kiderült, hogy alapvetően nem ő volt a hibás. Közben elhagyta a felesége. A gyerekei sem álltak mellé. Így hát magára maradt. Talán kellett neki valami kis kapaszkodó, az a képzeletvilág, amellyel körbevette magát, amelyet valósnak vélt vagy  igaznak talált.

    - Gyere már Peti! -  kiáltott oda neki a társa. – Nem érünk erre rá, mindjárt kezdünk. Meló van!

    - Látja, így megy ez! Viszlát! – és elindult a külső vágány felé, amerre a társa hívta.

    Verőfényes reggel volt. Derűs csiviteléssel keringtek-szálltak az állomás körül a molnárfecskék. Hamarosan útra kelnek. A szárazér felől a nádiveréb rekedt hangja hallatszott.Korom Jani lelke nehéz volt, nagyon nehéz. Hosszan, várakozóan nézte a padot, ahol az öreg úr szokott ülni. A pad azonban üres volt. Végérvényesen üres.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf