Bene Zoltán: Vasgomba

Abban a meggyőződésben éltem úgy három évtizeden keresztül, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, nem a repülőre ülök föl, ahogyan a Na'csöcsű Vali dalolja esténként önfeledten a lakása előtti folyosószakaszon, hanem kedvemre bezabálok szarvasgomba-pörköltből. Föltéve, persze, hogy lesz hozzá gusztusom. A szarvasgomba ugyanis – láttam a tévében nem egyszer – úgy fest, mintha a vasgomba minősített esete volna. Sőt! Inkább úgy, mintha puszta minősítés lenne, vasgomba nélkül. Arról ábrándoztam, hogy ha majd milliomos leszek, kimegyek a piacra egy csinos kis fonott kosárral a karomon, fölvásárolom az összes szarvasgombát, ami csak kapható, utána elégedett ábrázattal hazamegyek, ügyesen elkészítem, s befalom mindet nokedlivel, tejföllel. Pukkadásig! Mivel azonban a gazdagodás úgy kerül, akár a Na'csöcsű Vali Palija a munkát, valószínűleg abban a hitben haltam volna meg, hogy a szarvasgomba-pörkölt elérhető tárgya az emberi vágyakozásnak – ha névnapomra nem kapok ajándékba egy különös alakú üvegcsét. Sárgás-zöldes lé lötyögött benne, s a lében barnás színárnyalatú cafatok lebegtek. Föl is merült bennem, vajon nem hasmenéses székletmintával leptek-e meg, és bizony azon nyomban ki is dobom az egészet, ha idejében meg nem pillantom a címkén a szarvasgomba-esszencia szóösszetételt.

    – Mivel az egy fűszer, te tahó – villantotta rám mind a négy fogát Józsi szomszéd a Sörkocsma nevezetű italmérésben egy jó fél óra múltán.

    – És te ezt tudtad, öreg? – esett le az állam.

    Józsi szomszéd megvonta a vállát:

    – Nekem volt gyerekszobám, paraszt!

    Hát, nekem nem volt. Az öreganyám szobájában tengtem-lengtem, játszottam, tanultam, tettem a semmit, fényeztem a bohócot a paplan alatt, húztam a lóbőrt. Ötéves koromtól fogva állandó húgyszagban. Tizenhét éves lettem, mikor megörököltem a szobát, onnantól kizárólag a magaménak tudhattam és vallottam. Szegény öreganyám (apám legalábbis ezt hangoztatta) elköltözött egy jobb világba. A húgyszagot magával vitte. Igaz, ezt követően olykor – alkalmasint nosztalgiából, esetleg csúnya lerészegedés okán – magam gyártottam egy keveset. Nem mintha eme tények fontosak lennének, viszont úgy érzem, méltánytalanság volna eltitkolnom, hogy Józsi szomszéd nem állított valótlant, midőn arra utalt, zsenge gyermekkoromban nem bírtam külön bejáratú, kizárólagosan a részemre fönntartott szobával. Igaz, arra már nem vennék mérget, hogy a sajátjának létezésével kapcsolatosan szintén igazat mondott. Ezt feszegetni viszont durva szőrszálhasogatás volna, a kákán csomót keresés minősített esete.

    – Mindig is tiszteltelek, Józsi úr – mondtam nagy komolyan.

    – Meghívhatsz egy sörre – gyakorolt kegyet a szomszéd (csak két tömbházzal lakott odébb), s én nem sérthettem meg magamat, élnem kellett a lehetőséggel.

    Álldogáltunk egy-egy korsó sörital mellett, fejünk fölött három öltönyös ember beszélgetett túlfeszített képernyőn. Hogy miről, azt nem hallottuk az üvöltő rádiótól, amelyből magyar nóta hömpölygött torzan. Miután ledöntöttem a söröm, arra jutottam, hazabattyogok inkább, végül is a Sörkocsma közönsége (ezúttal Józsi szomszéd) mégsem esik hasra az ajándék előtt, mint azt titkon reméltem. Aztán meg úgy döntöttem, ha már megtudtam, mire való a szarvasgomba, hát fölhasználom valamihez. Ételhez, természetesen.

    Estére a nőt vártam, akivel évekig éltem együtt, s évekig külön.

    A Na'csöcsű Vali kora délután kezdett énekelni. Etelka néni olykor bosszúsan megdöngette a vasbetonfalat. Etelka néni két debil unokája, illetve egy debil unokája és annak inbecil barátnője lifteztek föl s alá a házban. A lépcsőház negyvenöt lakásából húszat, ha laktak, hármat a mi szintünkön. A többi, Etelka néni szerint, ingatlanüzérek markába került. Szerintem inkább a csótányok és az épületen lépten-nyomon tapasztalható pusztulás elől menekültek a népek. A nő például, akivel évekig éltem együtt, s évekig külön, ki nem állhatja a csótányokat. Különösen, mikor intim pillanatokban keresztülszaladnak meztelen testeken. Ezt én sem élvezem különösebben, de egy ideje Józsi szomszéd tanácsait követve misztikus szertartásokat végzek heti egy alkalommal, s azóta a csótányok messzire kerülnek. Félek, átköltöztek Etelka nénihez meg a Na'csöcsű Valihoz, akinek Pali nevezetű élettársa esténként már szarvasbogaraknak látja őket.

    Tésztát főztem, darált hússal. Jól befűszereztem szarvasgomba-szubsztrátummal. Akadt bor is a kamraként szolgáló szekrényemben. Ráadásként két kristálypoharat kerítettem a negyedik emeleti özvegy dr. Alaginétól, cserébe elvégeztem nála a csótányűző szeánszot. Ím, ígyen vártam Melinda nevű nőmet, kivel éppen nem éltem egy fedél alatt.

    Melinda este hatkor érkezett, kifestve és illatosan. Ebből a vak is láthatta, tehát magam is sejtettem, hogy hajlandó visszatérni hozzám, amennyiben arra kérem. Még nem tudtam, mire kérem, s kérem-e egyáltalán bármire is, csak előzékenyen lesegítettem a kabátkáját, mielőtt bevezettem a konyhába. Föltálaltam a vacsorát. Dacára a szarvasgomba minden egyebet elnyomó ízének, jóízűen elfogyasztottuk az ételt. Utána bort ittunk, végül, a lelkem valamely dohos odvában megmagyarázhatatlanul föltámadó késztetést legyűrni képtelen lévén, megcsókoltam Melindát. Később a fürdőkádban közösültünk. Még később az előszobában, a cipős szekrény tetején. Legvégül a liftben, mert Melinda világéletében perverz volt. Etelka néni debil unkája és annak inbecil barátnője kétszer tört ránk a felvonóban, mindkétszer pofán vágtam valamelyiket. Melinda ezt cefetül élvezte.

    – Nálad alszom – jelentette ki, amint újra beléptünk a lakásomba.

    Úgy éjfélig békésen durmoltunk, akár párzási rohamukban kimerült mormoták. A baj az éjszaka kellős közepén kezdődött. Először Melinda szaladt a vécére, aztán én, végül mindketten oda igyekeztünk volna. Előzékenyen saját fürdőkádamba ürítettem. Miközben Melinda a klozeton nyögött, én a zuhanyt engedtem a lábam szárára.

    – Megmérgeztél, bazmeg! – sipította a nő, akivel évekig éltem együtt, s évekig külön. – Tudtam, hogy réges-régen el kellett volna válnom tőled, te kretén!

    – Magamat is? – morogtam az orrom alatt zordan. – Magamat is megölném azért, hogy megörököljek harminc bugyit, tucatnyi szoknyát, blúzt és két-három kabátot? Meg egy liftben-kúrós perverziót?

    – Megmérgeztél, te nyomorult! Döglődöm, te aljadék! – visította Melinda. Ha haldoklott is, nem fáradt bele a szidalmazásomba. Csak akkor hagyta abba, amikor elvitték a mentősök. Én sem álltam valami stabilan a lábamon, mégis otthon maradtam. Saját felelősségemre. Gyalázatosan telt az éjszaka hátralévő része. Valahogy mégis eltelt.

    Reggel fölhívtam a munkatársnőmet, akitől a ritkaságot kaptam.

    – Megmentettél egy ballépéstől – suttogtam neki rekedten. Amint kiejtettem a szavakat, nyomban megvilágosodott, valójában nem vele (vagy bárkivel) akarok közölni valamit, sokkal inkább magamban tudatosítani, hogy Melinda a történtek után mégsem bútorozik hozzám. Nyilván azt gondolta az agyam valamely rekesze, ezt tanácsos lesz elmesélni egy másik embernek, mert úgy valahogy véglegesebb és érthetőbb a szituáció. Ugyanakkor afelől sem lehetett kétségem, hogy távolról sem érzek örömöt. Ezt azonban, ezt a fajta örömtelenséget – mondhatnám, lehangoltságot – nem óhajtottam hangsúlyozni sem önmagam, sem a telefonvonal másik vége előtt. Inkább játszottam az agyam.

    – Majd hétfőn, azaz holnap részletesen elmeséled! – csicseregte a kolléganő a kagylóba. – Jaj, Úristen, holnap már hétfő...! – s azzal lerakta.

    Meséli a görcs, gondoltam erre. Nem lesz muszáj szóba elegyednünk, elvégre hétfőn nincs munkahelyi tréning, arra csütörtökönként kerül sor. Három hete tart és még vagy egy hónap áll előttünk. Egy hónap kínkeserv. Csütörtökönként nagy körben ülünk a tárgyalóban, jön egy csodálkozó tekintetű fiatalember meg egy agyonmázolt öregasszony, hogy nagy erőkkel és minden képzeletet alulmúlóan ostoba játékokkal erősítsék bennünk a közösségi érzést. Azóta jobban rühelljük egymást, mint valaha. A főnökség elégedett, bár maga sem tudja, miért. Nincs nehéz dolga, végtére is egy percig sem voltak tisztában azzal, mi a fenét várnak a tréningtől. Így akármi is lesz, sikerként könyvelhető el. Ha semmi sem lesz, az máris egy eredmény. Hiszen ha nincs tréning, valami biztosan történt volna. Valami rossz. Vagy valami jó. És mindkettő bizonytalansági tényezőt jelent, rizikófaktort, veszélyt, voltaképpen világkatasztrófát. Így élünk.

    Három órája nem ürültek a beleim, állapítottam meg magamban nem kevés elégedettséggel, fölkerekedtem hát, hogy a Sörkocsmába térjek. Etelka néni köszönésfélét morgott felém vasárnapi lépcsőház-takarítása közepette. Ilyenkor összeszedi a csikkeket, egy vödör vízben kiáztatja belőlük a nikotint, aztán azzal ápolja a szobanövényei leveleit. Ettől még büdösebb a lakása, holott a mázsaszám bespájzolt és rothadásnak indult krumpli hatása sem elhanyagolható a szagok terén. Gyakorta eltűnődöm azon, hogy Etelka néni meg a két félkegyelmű ifjonc, aki vele lakik, egész évben rohadt krumplit falnak. – Ezek után nincs mit csodálkozni, nem igaz?

    Ami engem illet, én főként pizzán élek. Főleg, amikor Melinda nem él velem. Mikor együtt vagyunk, gyakorta főzök. Hébe-hóba ő is. Magamnak viszont nem kotyvasztok, mert minek? Csak a fáradtság meg baj van vele és belőle. Egyszer leöntöttem ketchuppal az érettségi bizonyítványom. Hetekig talpaltam, mire szereztem újat. Hajdani gimnáziumomban próbáltam először, de a titkárnők hálóján csúnyán fönnakadtam. Hát inkább vásároltam egyet. Az is megteszi. Néha fölötlik bennem, hogy a másfél évnyi főiskolámat igazán diplomává duzzaszthatnám a piac sarkán lévő talponálló belső helyiségében, de gyorsan lehűtöm a lelkesedést: ugyan mit érnék vele? A cég, ahol dolgozom, ugyanannyit fizet, ha valódi a diplomád, ha hamis, ha van érettségid, ha nincs. A lényeg, hogy eligazodj a feladatok között. Márpedig ahhoz tényleg sok még az érettségi is.

    A Sörkocsma ezúttal a szokottnál is jobban kongott az ürességtől. Kedvemre való hely. Olyan, amilyennek ismerem, azt nyújtja, amire és ahogy számítottam. Még Józsi szomszédnak is más dolga akadt így, vasárnap reggel kilenc tájban. Sört ittam kávéval, majd kávét sörrel, végül vodkát magában. Akkor nyitott be Melinda. Nem tett úgy, mintha véletlenül járna erre, egyenesen hozzám lépett.

    – Kérj nekem egyet.

    – Mit?

    – Kisfröccsöt.

    Kértem. Magamnak is, hátha jó lesz. Jó volt.

    – Nem gondoltam komolyan hajnalban – vallotta be a feleségem.

    – Mit?

    – Hogy váljunk el. Visszamegyek hozzád.

    – Senki más nem dug veled liftben?

    – Bárki megdugna bárhol – háborodott föl. – Jó velem kefélni, nem?

    Ezt végül is nem tagadhattam.

    – Az anyám az agyamra megy, azért voltam olyan undok hajnalban – jegyezte meg. No hiszen, gondoltam. Én meg azt hittem, a hasmenés gyötörte, mint engem.

    – Azért jössz vissza, mert eleged van anyádból? – érdeklődtem ártatlanul.

    – Nem – rázta a fejét. – Azért, mert veled is jó kefélni.

    – Liftben?

    – A legjobb ott, de hagyd már ezt, jó? – kiitta a pohárból a maradék fröccsöt. Újat kértem.

    – Egy kolléganőmtől kaptam névnapomra azt a szarvasgombát – böktem ki. Csak, hogy mondjak valamit.

    – Dugod? – nézett a szemembe.

    – Nem – válaszoltam nyugodtan. – Senkit sem dugok. Rajtad kívül.

    És ez igaz volt.

    – Szóval csak engem – mosolyodott el Melinda. Tagadhatatlanul közönséges, mégis szép mosolya van, mindig is szerettem. Tíz éve ismertem meg, zűrzavaros szilveszteri buliban. Egy Bandi nevezetű, nagydarab ürgével érkezett, aki hajnal kettőkor úgy fordult le a székéről, mint akit leütöttek. Háromkor már lifteztünk föl s le mi ketten. Két hét múlva feleségül vettem. A drabális manus napokig üldözött, fortyogott, fenyegetett. Két gyerekkori cimborámmal kénytelenek voltunk megvárni egy elhagyott utcasarkon. Az is hajnal kettőkor történt, s úgy dőlt el akkor is, mint akit leütöttek. Mert le. Sokat kellett utána fogászatra járnia. Melinda rendkívüli módon élvezte az esetet. Főleg, hogy miatta történt. Pedig inkább miattam, az az igazság. Hogy ne nekem kelljen sokáig látogatni a fogorvost.

    – Harminchárom éves vagyok – jelentette ki Melinda. – De huszonötnek néznek.

    – Én a harminchatot töltöttem nemrég, és egy nappal sem nézek ki öregebbnek harmincöt és félnél – viccelődtem. Tudtam, hogy kedveli az efféle olcsó humort. Nevetett is, ahogy vártam. A mosolyával ellentétben a nevetését sosem szerettem. Közönséges volt és ellenszenves. Nem vihogó, inkább olyan nyikorgó, akár az olajozatlan komódajtó. Nem is tudom. Kínosan éreztem magam tőle. Társaságban sohasem vérlázító tájékozatlansága, orbitális műveletlensége, de éppen emiatt szégyelltem.

    – Miért vettelek én el feleségül, nem emlékszel? – kérdeztem.

    – Miért mentem hozzád? – replikázott. Szellemesnek vélte a riposztot, ebben biztos voltam.

    – Miért is? – incselkedtem.

    – Aranyos voltál. Igazándiból sokszor szeretek veled lenni. Csak azt nem szeretem, amikor hülyeségeket beszélsz meg csinálsz.

    Ez annyit tesz, hogy Melinda utálja, ha beszélgetni próbálok, s nem elégszem meg a csevellyel. És nem bírja elviselni, ha nem történik semmi. Rühelli, ha csak úgy ülünk otthon, nézzük a falat, hadakozunk a csótányokkal, hallgatjuk a zajokat. Ő feszt menne, folyvást tevékenykedne. Olyan, akár a cápák, mozgásban kell lennie ahhoz, hogy életben maradjon.

    – Ha újra együtt élünk, akkor is fogok – jelentettem ki.

    – Majd látjuk – mondta békülékenyen Melinda, a nejem, s a vonásai kifinomultak. Ilyenkor nagyon szép volt. Valami ősi, eredeti szépség sugárzott belőle.

    Ilyenkor majdnem hasonlított Évára.

    Ha Évát mondok, nem az ősanyát értem alatta, hanem azt a lányt, akivel én mentem abba a bizonyos szilveszteri buliba, amibe Melinda Bandival, a tagbaszakadt barommal. Évára, akinek éjfél előtt föl kellett venni a szolgálatot a kórházban, ahol gyakorló orvosként dolgozott. Haragudtam, amiért elvállalta azt az éjszakát, Szilveszter éjjelét. Miért pont azt? Ez az idióta harag hajtott Melindával a liftbe. Hogy miként szerzett mindenről tudomást Éva, azt nem tudtam meg soha és már nem is érdekel. Egy hét múlva elment. Akkoriban még nem özönöltek az orvosok nyugatra, neki mégis sikerült helyet találni magának Skóciában. A barátaim és az apám szerint jól jártam, amúgy sem illettünk össze: én egy érettségizett kis senki vagyok, ő meg orvos. Szép arcú lány, azt beismerték, de az alakja semmilyen, a keze nagy, a lába vékony, melle nincs, mondták. Nem vitatkoztam, inkább feleségül vettem Melindát, hogy csináljak valamit, amit még sose csináltam. Melinda igent mondott – szerintem azért, mert én voltam a hőse, aki helybenhagyta Bandit, a megtermett tuskót. Nem sokkal később elmentem dolgozni egy közepes cégecskéhez, közepes keresetért. A munka egyszerű volt és unalmas, a kereskedelem egy bizonyos fajtája. Annak ellenére, hogy mindig minden bizonytalan ezen a munkahelyen, jól beleragadtam. Félévente röppen föl a hír: mindenkit kirúgnak. Vagy csak engem. Vagy néhányunkat. A végén sose kerülök utcára, csakhogy mivel mások időről időre igen, hát nyilvánvalóan nem lehetek nyugodt soha. Melinda időközben végérvényesen és – úgy tűnik – visszavonhatatlanul az életem részévé vált. Akkor is, ha néha elment. Mivel mindig visszatért. Mikor távol volt, sem szabadulhattam a jelenlététől, mint láthatatlan kullancsot, a bőrömbe fúródva cipeltem magammal mindenhová. És vagy soha nem is volt, vagy mára végképp nem maradt erőm véget vetni ennek. Nem tűnik annyira fontosnak az életem, hogy bonyolítsam. – –

    És akkor egyik pillanatról a másikra abbahagytam ezt a dekadens gondolkodást. Olyan hirtelen vágtam el, ahogyan a csinovnyik kezéből esik ki a toll a hivatali idő lejártakor. Leráztam magamról a melankolikus hangulatot. Valójában azt sem tudhatom bizonyosan, igazi, valóságos érzéssel van dolgom? Az-e, ami szeretném, hogy legyen? Az enyém vajon? Habár olykor-olykor rám tör, meggyötör kicsit, ám attól még lehet hamis, nem? Hisz mindig csak szőr mentén mardos, sosem komolyan. Soha nem markol kérlelhetetlenül a szívembe. Vajon ez a búsongás, ez a langyos keserűség tényleg belőlem fakad, vagy csak tetszelgek vele, megmártózom benne, akár a hinduk abban a szent folyóban?

    Évát már föl se ismerném, cikázott át rajtam. Melinda meg itt ül mellettem, a liftben le fogja húzni a sliccemet és előveszi a farkamat. Ha akarom, ha nem. Viszont így lesz, ez bizonyos. Van tehát bizonyosság az életemben. S az Melindához kapcsolható.

    – Akkor megyünk? – kérdeztem.

    – Kimosták a gyomrom, de nem kellett volna – mondta. – Csak megfosatott az a szar.

    – Vasgomba – dörmögtem.

    – Micsoda?

    – Szar, mondom. Szar vasgomba.

    Melinda fölnevetett. Erre számítottam. Ismertem a humorát. Már ha ez annak nevezhető. De miért is ne lenne?

    – Szóval?

    – Jó, gyerünk – egyezett bele a feleségem.

    És a Föld forog tovább, tengelyén békésen és biztosan eljár: Melinda a liftben elővette a farkam.