Csernák Árpád: MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL

Gondolom: a cím elég meghökkentő. No, nem azért, mert olyan eredeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tőlem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy magyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmiképpen sem úgy, mint annak idején Krúdy Gyula.

    A magyar író; ma, legföljebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefekötő vagy a gödény (vagy leginkább úgy, mint a kefekötőgödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hasonlatossá válni a kefekötőgödényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.)

    Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt jelenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: kivételes pillanatok.

    Előtte a Rákóczi úton caplatott; egyik kezében (egy kisbőröndben) háromkötetnyi kézirat, a másikban (egy nejlonszatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet. Az írón ballonkabát, kezében barna kalap; mert reggel, amikor nekivágott a város dzsungelének, hogy kézirataival házaljon, még hideg, őszies idő volt. Délre fülledt meleg lett, és a kalapot már nem tűri a fején. (Látni fogjuk: ez milyen bonyodalmakat okoz.)

    Arra lett figyelmes, hogy cammog céltalanul, kezében a koloncok, melege van és éhes. Éppen egy ételeket-italokat árusító bódé előtt haladt el, megállt, nézte a választékot: hot-dog, hamburger, pizza; kóla, málna, orange, kávé.

    A pizza mellett döntött, kávét és kólát kért hozzá. Az italokat műanyag poharakban lökte elé az elárusító a ragacsos, morzsás pultra. Aztán az előregyártott pizzatésztát betolta a grillsütőbe, pillanatok alatt ráolvadt a sajt, aztán ketchupot buggyantott az egész kerek eledel közepére, szalvétára rakta és kinyújtotta a kisablakon. Csorgott róla a vörös szirup, csimbókokban fityegett a szélén a megolvadt sajt. Az író állt és tanácstalanul nézte. A pizzát tartó tenyér néhány centit ingerülten előre lendült. Az író igyekezett átvenni az ételt, de egyszerűen képtelen volt rá: a bőrönd, a nejlonzacskó, a kalap..., meg a ketchup alvadt vérre emlékeztető állaga...

    — Tányér, evőeszköz nincs? — kérdezte, cseppet sem azért, mert feltételezte, hogy van, csak, hogy az időt húzza: hátha valamiféle megoldás az eszébe jut.

    — Nincs — felelte a büfés tömören.

    Az író megpróbálta elhelyezni csomagjait a pulton: keresett egy viszonylag tiszta részt, arra tette a bőröndjét, a bőröndjére a nejlonzacskót a könyvekkel, és a nejlonzacskóra a kalapját. Aztán tétován kinyújtotta szabaddá vált tenyerét a pizza után. Az elárusitó ráhelyezte és mindezért kétszázhetvenhat forintot kért. De az igazi nehézségek csak ezután következtek. Ha már a kezében volt; ha már kifizette, ha már éhes: meg kell ennie a pizzát, bár eddig a pizzáról egészen más elképzelései voltak; meg kellett ennie valamiféle veleszületett, jelen helyzetben teljesen érvényét vesztett etikett szabályának betartása végett is, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá.

    Mindenesetre: megitta a kávét (az viszonylag könnyen ment, bár a műanyag poharakat igencsak utálta), hátha az kissé felfrissíti az agyát, és leleményesebbé válik.

    Ballonkabátjának és zakójának az ujját hátrébb csúsztatta, nehogy a paradicsomszirup rácsorogjon a ruhájára; kissé előrehajolt, enyhe terpeszállásban, és nagy elszánással beleharapott a pizzába. Rendkívüli koncentrációt igényelt a mutatvány, hogy az egyre kisebb és formátlanabb eledelbe a legveszélytelenebb helyen harapjon bele, hogyan távolítsa el a szalvétáról a hozzáragadt tésztafoszlányokat.

    Néha kortyolt a kólából, hogy időt nyerjen, hogy felkészüljön a következő rohamra. De a legnagyobb körültekintés és figyelem-összpontosítás ellenére megtörtént a baj: egyik könyökével hozzáért a kalapjához, és az leesett a szutykos aszfaltra. Érezte, hogy a tarkójánál lassan elindul egy hideg erecske. A helyzet szinte megoldhatatlannak látszott.

    Végül, valami különleges artista-mutatványhoz hasonló mozdulattal sikerült felcsippenteni a kalapot (annak megtisztítása külön attrakció lesz), miközben másik karját magasan az ég felé lökve tartotta maradék pizzáját...

    Aztán eltűntek az utolsó falatok is, kiürült a műanyag pohár, amit (a ragacsos szalvétával együtt) a közeli lábbal működtetthető műanyag-szeméttartóba ejtett; kezét, száját megtörölte néhány papírzsebkendővel, és haladt tovább, azzal a vágyálommal, hogy valami kutat vagy vízcsapot talál és megtisztogathatja kalapját, de előtte még kipihente az ebédelés fáradalmait egy közeli padon.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf