Balogh Gyula: Eddig volt a Jézus Krisztus

A szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki.”
Mircea Eliade

A frissen hullott arasznyi hó percek alatt a bicikli és lábnyomok csapásaitól tarka utcákra dermedt. Komoly hidegek jöttek, nappal mínusz 10-12 fok. Mialatt az egyre vastagodó jégréteget sóztuk, a szél borotvaként hasogatta az arcunk. Azért is emlékszem erre a télre olyan élesen, mert ebben az évben rétesárusként dolgoztam a szentendrei adventi piacon. Nem messze a főtértől, éppen a Barcsay Múzeum bejárata előtt állt a standunk, egy kenyérlángos sütöde mellett. Zwei Stück mit Speck und Käse, hallatszott át olykor, meg formaggio, meg ilyenek.

    A vásárban betlehem is volt, lenn a Bükkös-pataknál, a híd alatt. Körülötte állatsimogató néhány báránnyal, meg egy kismalaccal, akit a vásári licit végén nyolcvanezerért vitt el egy kalapos, prémgalléros családapa a gyerekeinek. Az állatokat egyébként a Jani dolga volt minden reggel és este a helyükre terelni. Egy sárga falú barokk bérház utcára eső felében volt berendezve az ól, rendesen a bútorok és az oda hordott szalmabálák között. Az ünnepekig rendben is ment minden, azonban a fiatal kondás éppen karácsony reggel elmaradt. Állítólag betegeskedett, bár az öreganyja, aki srégen a Barcsayval a sarki házban lakott, előző éjjel nem hallotta hazaérni a gyereket.

    Viszont az állatokat ki kellett hajtani. Össze is beszéltek a vásárosok, de hamar kiderült, hogy rajtam kívül nemigen akad más vállalkozó. Az egyik mosolygós lángosos lány azért elkísért, hogy kinyissa, bezárja a nagykaput. Mikor a hatalmas kulcsot elfordította, a bárányok már ott tolongtak a kijárat előtt. Velük nem volt gond, sorban, maguktól kitaláltak a partra, de a malac más kérdés, az semmi áron nem akart. Próbáltam csalogatni, fenyegettem, míg végül, föl-le futkorászva a két kis szobás, egy folyosós lakrészben, sikerült sarokba szorítanom. Ekkor a két hátsó lábánál megfogva a visító disznót végigrohantam a Dumtsa Jenő utcán, miközben rám-rám köszöntek a két oldalt kipakoló, nyitogató árusok.

    A huszonnegyedike amúgy gyorsan eltelt. Délután négykor felköszöntöttük egymást, bekapkodtunk egy-két narancspálinkát, aztán mindenki elindult haza. Én is vonatra szálltam, irány Szeged. Sajnos azonban, ahogy ilyen idő tájt ez gyakori, a szerelvény egy állomáson másfél órát vesztegelt. Eddig tart, míg a helyszínelők kiérnek és végigmeszelik a síneket. Fáradt voltam, a fagy elszívta minden erőm, s jól esett volna már az otthon melege. Ahogy lehunytam a szemem, láttam magam előtt a családot, a szaloncukor kötögetést, drótozást, a fa tetejére tűzött csillagot, körbe az aranyszálakat, hogy koccintunk és még indulás előtt megkóstoljuk a halászlevet.

    Aztán a templom előtt megnéztük a betlehemet. A bejárat mellet egy nádtetős fabódéban állt a rönkökből kifaragott szent család, pásztorok, állatok. Messzebb, a kolostor hátsókertjéből pedig már elindult a három fabábu, a Gáspár, a Menyhért és a disznópörzsölővel feketére kormolt Boldizsár. Alsóvároson ugyanis szokás, hogy eljátszva a bibliai történetet, napról napra közelebb teszik a jászolhoz a királyokat.

    Míg a templom előtt álldogáltunk, láttam, ahogy a kövér közgazdász Tibai a fal melletti tárolóhoz láncolja a biciklijét. – Legalább százötven kiló – gondoltam. Ő is megállt egy pillanatra az istállónál, majd illedelmesen ránk köszönt és belépett a templomba. Rendkívül ragaszkodott bizonyos szokásokhoz: a nők az oltárnak bal, míg a férfiak a jobb oldalon. S ha ennek megfelelően nem lett volna ülőhely, akkor állva várta volna végig az éjféli misét. Ezúttal azonban szerencséje volt, itt-ott még lehetett találni foghíjas sorokat. Be is préselte magát egy padba, majd miután elhelyezkedett, észrevétlenül lazított a rézcsatos övön. Ha sokan vannak, úgyis előfordul, hogy szűk a pad és folyton mocorogni kell. De pláne, ha az ember így belakik, s a lilakáposzta, a hagymás krumpli, a franciasaláta, a halászlé és az Izabella bor finom tánca helyet kíván magának csinálni a beleiben.

    A csengetésre mi is bent voltunk, a szokásos medrében csordogált az éjféli mise. Kyrie, Gloria, evangélium. A pap a prédikációban ezúttal Vir Illustris Szalézi Richárd alakját idézte meg. A magas, fekete szemöldökű piarista atyát, akit plébánosunk még személyesen ismert, a háború után többször megpróbálták félreállítani. Egyszer például, mikor fellépett a zsúfolt villamosra, amelyről az emberek úgy lógtak le fürtökben, mint kos faszán a paklincs, kisebb lökdösődés támadt. Páran, ahogy észrevették a kabátja alól kilógó reverendát, zúgolódva szapulni kezdték a szerzetest. – Az ilyen könnyen van, jól lakik, megköti a derekán a madzagot, aztán csak mosolyog, mint a szaloncukor. Meg hogy: – Miért nem megy gyalog, ha már úgyis olyan puritán? Aztán egészen odáig, hogy az egyik utas, valami Lajos, irdatlan mód szájon találta vágni az atyát. Ekkor hirtelen csönd támadt körülöttük. A kegyesrendi, bár kissé meglepődött, az arcára került fintoron kívül nem mutatott megindulást. A Lajos viszont annál inkább rájött a dolog ízire. – Na, fordítsd csak ide a másikat is! Richárd ekkor drámai meghatódottsággal fordult felé és nevezte meg a hivatkozott szöveghelyet: – Máté 5, 39. De a c betűt már a nyálával együtt köpte ki a villamos padlójára. Az utas úgy pofon verte a papot, hogy az ajka is, mint a dinnye, széthasadt.

    Ennél viszont már a szerzetesnek se kellett több. – Na, eddig volt a Jézus Krisztus, ami most jön, az már a Szalézi Richárd! – kiáltotta, majd megadta a császárnak, ami a császáré: jól összeverte a Lajost. Aztán keresztülsuhant a tömegen és távozott.

    A prédikációt hallgatva szegény Tibain mind erőteljesebben úrrá lett a hascsikarás. Csak ült egyre kellemetlenebbül morgó hasa felett, majd fokozatosan a fehérnél fehérebb lett, s kiverte a víz. Körbepislogott, miközben magában talán valami pogány istenséghez intézett imát, de a Szalézi-féle történet végére már egészen nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem maradhat tovább.

    – Elnézést, bocsánat, elnézést! – majd a bejárat felé vette az irányt. – Ugyan már, mi ez ahhoz képest, hogy van, aki cigizni is kijár! – gondolta, mialatt kilépve a mínusz 15 fokba a biciklijéhez sietett.

    A térdére ereszkedve, vigyázva bontotta ki a zárat, majd kerülve minden hirtelen mozdulatot, lassan felállt. Ahogy megfogta a kormányt, először nem is merte átlendíteni a lábát az ülés felett, ám végül belátta, hogy másképpen elindulnia is fölösleges. A bicikli kereke alatt finoman ropogott a megfagyott hó, ő pedig óvatosan, koncentrálva tekert. Alföldi, Rákóczi utca, Petőfi sugárút, Tisza Lajos, Anna kút és tovább és tovább, míg fel nem tűnt az utolsó sarki épület.

    A kissé kijjebb eső területen hófehéren csillogott az út, itt el sem kezdték még felsózni a jeget. De a Tibai ezen nem sokat gondolkodott, csak hajtott mind bátrabban hazafelé, s szép nagy ívben vette az utolsó kanyart, mire a túra Csepel ujjnyi hátsókereke egyből kifarolt. A következő pillanatban porhó szállt föl, s a bringa, vezetőjét vesztve, csörögve csúszott tovább. A Tibai hatalmas teste meg, mint a rozmár, csapódott az útra, és bár jól beverte a kezét, tisztán érezte, ahogy az élre vasalt szürke szövetnadrágját térdig kidíszíti a fos.

    Aztán csönd lett, a közgazdász óvatosan nézett körül. Az utca üres, kissé megnyugodott. Én pedig még láttam, ahogy felemelkedve, a bejárati ajtóig csoszog és a veranda korlátjának támasztva a bringát a fürdőszobába megy, aztán egyszer csak valaki megrázott a vállamon: – Ébredjen ember, Szegeden vagyunk! Kellemes Ünnepeket!