Balogh Gyula: Eddig volt a Jézus Krisztus

A szent és a profán a világban-lét két módja, két egzisztenciális helyzet, amelyeket az ember történelme során alakított ki.”
Mircea Eliade

A frissen hullott arasznyi hó percek alatt a bicikli és lábnyomok csapásaitól tarka utcákra dermedt. Komoly hidegek jöttek, nappal mínusz 10-12 fok. Mialatt az egyre vastagodó jégréteget sóztuk, a szél borotvaként hasogatta az arcunk. Azért is emlékszem erre a télre olyan élesen, mert ebben az évben rétesárusként dolgoztam a szentendrei adventi piacon. Nem messze a főtértől, éppen a Barcsay Múzeum bejárata előtt állt a standunk, egy kenyérlángos sütöde mellett. Zwei Stück mit Speck und Käse, hallatszott át olykor, meg formaggio, meg ilyenek.

    A vásárban betlehem is volt, lenn a Bükkös-pataknál, a híd alatt. Körülötte állatsimogató néhány báránnyal, meg egy kismalaccal, akit a vásári licit végén nyolcvanezerért vitt el egy kalapos, prémgalléros családapa a gyerekeinek. Az állatokat egyébként a Jani dolga volt minden reggel és este a helyükre terelni. Egy sárga falú barokk bérház utcára eső felében volt berendezve az ól, rendesen a bútorok és az oda hordott szalmabálák között. Az ünnepekig rendben is ment minden, azonban a fiatal kondás éppen karácsony reggel elmaradt. Állítólag betegeskedett, bár az öreganyja, aki srégen a Barcsayval a sarki házban lakott, előző éjjel nem hallotta hazaérni a gyereket.

    Viszont az állatokat ki kellett hajtani. Össze is beszéltek a vásárosok, de hamar kiderült, hogy rajtam kívül nemigen akad más vállalkozó. Az egyik mosolygós lángosos lány azért elkísért, hogy kinyissa, bezárja a nagykaput. Mikor a hatalmas kulcsot elfordította, a bárányok már ott tolongtak a kijárat előtt. Velük nem volt gond, sorban, maguktól kitaláltak a partra, de a malac más kérdés, az semmi áron nem akart. Próbáltam csalogatni, fenyegettem, míg végül, föl-le futkorászva a két kis szobás, egy folyosós lakrészben, sikerült sarokba szorítanom. Ekkor a két hátsó lábánál megfogva a visító disznót végigrohantam a Dumtsa Jenő utcán, miközben rám-rám köszöntek a két oldalt kipakoló, nyitogató árusok.

    A huszonnegyedike amúgy gyorsan eltelt. Délután négykor felköszöntöttük egymást, bekapkodtunk egy-két narancspálinkát, aztán mindenki elindult haza. Én is vonatra szálltam, irány Szeged. Sajnos azonban, ahogy ilyen idő tájt ez gyakori, a szerelvény egy állomáson másfél órát vesztegelt. Eddig tart, míg a helyszínelők kiérnek és végigmeszelik a síneket. Fáradt voltam, a fagy elszívta minden erőm, s jól esett volna már az otthon melege. Ahogy lehunytam a szemem, láttam magam előtt a családot, a szaloncukor kötögetést, drótozást, a fa tetejére tűzött csillagot, körbe az aranyszálakat, hogy koccintunk és még indulás előtt megkóstoljuk a halászlevet.

    Aztán a templom előtt megnéztük a betlehemet. A bejárat mellet egy nádtetős fabódéban állt a rönkökből kifaragott szent család, pásztorok, állatok. Messzebb, a kolostor hátsókertjéből pedig már elindult a három fabábu, a Gáspár, a Menyhért és a disznópörzsölővel feketére kormolt Boldizsár. Alsóvároson ugyanis szokás, hogy eljátszva a bibliai történetet, napról napra közelebb teszik a jászolhoz a királyokat.

    Míg a templom előtt álldogáltunk, láttam, ahogy a kövér közgazdász Tibai a fal melletti tárolóhoz láncolja a biciklijét. – Legalább százötven kiló – gondoltam. Ő is megállt egy pillanatra az istállónál, majd illedelmesen ránk köszönt és belépett a templomba. Rendkívül ragaszkodott bizonyos szokásokhoz: a nők az oltárnak bal, míg a férfiak a jobb oldalon. S ha ennek megfelelően nem lett volna ülőhely, akkor állva várta volna végig az éjféli misét. Ezúttal azonban szerencséje volt, itt-ott még lehetett találni foghíjas sorokat. Be is préselte magát egy padba, majd miután elhelyezkedett, észrevétlenül lazított a rézcsatos övön. Ha sokan vannak, úgyis előfordul, hogy szűk a pad és folyton mocorogni kell. De pláne, ha az ember így belakik, s a lilakáposzta, a hagymás krumpli, a franciasaláta, a halászlé és az Izabella bor finom tánca helyet kíván magának csinálni a beleiben.

    A csengetésre mi is bent voltunk, a szokásos medrében csordogált az éjféli mise. Kyrie, Gloria, evangélium. A pap a prédikációban ezúttal Vir Illustris Szalézi Richárd alakját idézte meg. A magas, fekete szemöldökű piarista atyát, akit plébánosunk még személyesen ismert, a háború után többször megpróbálták félreállítani. Egyszer például, mikor fellépett a zsúfolt villamosra, amelyről az emberek úgy lógtak le fürtökben, mint kos faszán a paklincs, kisebb lökdösődés támadt. Páran, ahogy észrevették a kabátja alól kilógó reverendát, zúgolódva szapulni kezdték a szerzetest. – Az ilyen könnyen van, jól lakik, megköti a derekán a madzagot, aztán csak mosolyog, mint a szaloncukor. Meg hogy: – Miért nem megy gyalog, ha már úgyis olyan puritán? Aztán egészen odáig, hogy az egyik utas, valami Lajos, irdatlan mód szájon találta vágni az atyát. Ekkor hirtelen csönd támadt körülöttük. A kegyesrendi, bár kissé meglepődött, az arcára került fintoron kívül nem mutatott megindulást. A Lajos viszont annál inkább rájött a dolog ízire. – Na, fordítsd csak ide a másikat is! Richárd ekkor drámai meghatódottsággal fordult felé és nevezte meg a hivatkozott szöveghelyet: – Máté 5, 39. De a c betűt már a nyálával együtt köpte ki a villamos padlójára. Az utas úgy pofon verte a papot, hogy az ajka is, mint a dinnye, széthasadt.

    Ennél viszont már a szerzetesnek se kellett több. – Na, eddig volt a Jézus Krisztus, ami most jön, az már a Szalézi Richárd! – kiáltotta, majd megadta a császárnak, ami a császáré: jól összeverte a Lajost. Aztán keresztülsuhant a tömegen és távozott.

    A prédikációt hallgatva szegény Tibain mind erőteljesebben úrrá lett a hascsikarás. Csak ült egyre kellemetlenebbül morgó hasa felett, majd fokozatosan a fehérnél fehérebb lett, s kiverte a víz. Körbepislogott, miközben magában talán valami pogány istenséghez intézett imát, de a Szalézi-féle történet végére már egészen nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem maradhat tovább.

    – Elnézést, bocsánat, elnézést! – majd a bejárat felé vette az irányt. – Ugyan már, mi ez ahhoz képest, hogy van, aki cigizni is kijár! – gondolta, mialatt kilépve a mínusz 15 fokba a biciklijéhez sietett.

    A térdére ereszkedve, vigyázva bontotta ki a zárat, majd kerülve minden hirtelen mozdulatot, lassan felállt. Ahogy megfogta a kormányt, először nem is merte átlendíteni a lábát az ülés felett, ám végül belátta, hogy másképpen elindulnia is fölösleges. A bicikli kereke alatt finoman ropogott a megfagyott hó, ő pedig óvatosan, koncentrálva tekert. Alföldi, Rákóczi utca, Petőfi sugárút, Tisza Lajos, Anna kút és tovább és tovább, míg fel nem tűnt az utolsó sarki épület.

    A kissé kijjebb eső területen hófehéren csillogott az út, itt el sem kezdték még felsózni a jeget. De a Tibai ezen nem sokat gondolkodott, csak hajtott mind bátrabban hazafelé, s szép nagy ívben vette az utolsó kanyart, mire a túra Csepel ujjnyi hátsókereke egyből kifarolt. A következő pillanatban porhó szállt föl, s a bringa, vezetőjét vesztve, csörögve csúszott tovább. A Tibai hatalmas teste meg, mint a rozmár, csapódott az útra, és bár jól beverte a kezét, tisztán érezte, ahogy az élre vasalt szürke szövetnadrágját térdig kidíszíti a fos.

    Aztán csönd lett, a közgazdász óvatosan nézett körül. Az utca üres, kissé megnyugodott. Én pedig még láttam, ahogy felemelkedve, a bejárati ajtóig csoszog és a veranda korlátjának támasztva a bringát a fürdőszobába megy, aztán egyszer csak valaki megrázott a vállamon: – Ébredjen ember, Szegeden vagyunk! Kellemes Ünnepeket!

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf