Csernák Árpád: A pince*

A börtönben, az egyik pribék nagyon hasonlított Putyira. A házunkban lakott egy ÁVH-s tiszt. (Lehet, hogy több is, ki tudja. Így könnyebben tudtak megfigyelni bennünket.) Ennek a „tisztnek” volt két fia, az idősebbiket Putyinak, a kisebbiket Öcsinek becézték. Putyi magas, inas fiú volt, örökké összeszorított szájjal mosolygó, alacsony homlokú, annyira mélyen ülő, apró szemekkel, hogy ha föntről érte fejét a fény, úgy tűnt, mintha nem is lenne szeme, csak két sötét üreg a helyén. Öccse sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb, de egészen más testalkatú, inkább az anyjára ütött, hízásra hajlamos volt és szemüveges.

    Egyik pribékem éppen megalázó, szadista játékait űzve, a trepni takarítására adott parancsot, ami – természetesen – megvalósíthatatlan feladat volt, hiszen az apró fémlyukak közti koszt csak négykézlábra állva, rongydarabokkal, fogkefékkel vagy éppen az ujjunkkal tudtuk kikapirgálni, és ha ő úgy döntött, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása nem sikerült tökéletesen, egyszerűen csak farba rúgott, bakancsos lábával olyan erősen, hogy vagy a falnak csapódtunk, vagy pofára estünk. Egyszer fölnéztem rá, így fektemben, és megdermesztett a rémület hidege: „Ennek a lénynek nincs szeme!” Szorosan összeszorított mosolygó száj, és fölötte két fekete lyuk. Ilyen arc nem lehet sok, ezért gondoltam, hogy Putyi lehet, persze nem állíthatom biztosan, hiszen ennyi idős korban gyorsan változik az arc, más ruha, más helyszín…, megtévesztő lehet…

    Annak idején a három emelettel lejjebb levő pincébe kellett lemennünk fáért, szénért, brikettért, a bátyámmal fölváltva. Zsákkal mentem le. Többnyire nem égett a villany; kilopták vagy kitörték a körtéket. Vittem magammal gyufát, gyertyát. Ahogy a pincelajárathoz értem, meggyújtottam, és így a derengő, tompa fényben láttam a szürke, szénporos, csorba lépcsőket, szürke falakat. Elértem a léckapuval bezárt pincénkhez, kinyitottam a lakatot, a gyertyából egy rönkre csöppentettem némi folyékony viaszt és rátapasztottam a gyertyát. Ha volt ott még több, azokat is meggyújtottam, hogy minél nagyobb fény legyen. Miután meggyújtottam a gyertyákat, a már odakészített nagy favágó rönkre állítottam a tuskókat, és baltámmal hasogatni kezdtem. Kifejezetten szerettem ezt a munkát: ahogy hasadnak baltacsapásaim nyomán a nagy, kérges, göcsörtös tuskók, és megjelenik a fa finom, világos húsa, és megtelik a füst és porszagú pince az erdő illatával, és egyre karcsúbb kis fadarabokat készítek gyújtósnak. Aztán a fát zsákba tettem, a zsákot a hátamra kanyarítottam, és fölvittem. Az sem zavart, hogy a nagyobb fadarabok bökték a hátamat…

    Egyik alkalommal hallottam, hogy nyikordul a pince ajtaja, lépések közelednek, és egy zseblámpa vakító fénykarikája. Nem akartam foglalkozni az egésszel, hiszen a ház összes lakójának van itt pincéje, bárki lejöhet tüzelőért. De a lépések hirtelen megszűntek, a zseblámpa az arcomba világított. Hunyorogva fölnéztem, baltás kezemet leengedtem, kiegyenesedve álltam a rönk mögött.

    – Kedves vagy, hogy vágtál nekünk egy kis fát – szólt egy rekedtes, mutáló, matt kamaszhang, és a lámpa mögött derengeni kezdett a sunyi arc, mellette megcsillant Öcsi szemüvege. Ketten voltak.

    – Ez a mi fánk – mondtam, és folytatni akartam a munkát.

    – Nekünk az is jó lesz – mondta Putyi. Mozdulni próbáltam, mintha lehettek volna itt még érveim, de abban a pillanatban súlyos ütés érte az arcomat, a másik fiú elgáncsolt, kicsvarta kezemből a baltát, hanyatt zuhantam a tuskók közé. Putyi magasodott fölém, baltás kezét a magasba emelte, mint aki rögtön lecsap. Ösztönösen kitapogattam szabadon maradt kezemmel egy tuskót, hogy azzal félreüssem a fenyegető kart, de bakancsos lábával rálépett a csuklómra.

    – Rakjad a fát! – parancsolt rá öccsére. A fiatalabbik pribéktanonc gyors mozdulatokkal tele pakolta nagy, füles kosarát. – Lásd milyen jó vagyok… – sziszegte a képembe Putyi – …most még megkegyelmezek… – mondta, és egy hirtelen mozdulattal, de telve igazi gyűlölettel, a baltát a pince a túlsó végébe hajította.

    Pillanatok alatt eltűntek. Nem csak megalázottnak, hanem gyávának, ügyetlennek is éreztem magam. Ma sem tudom, mit lehetett volna ebben a helyzetben jobban csinálni.

    Föltápászkodtam, ahol véreztem, leitattam. Fölmásztam a farakáson, föl a szénkupac tetejére, lehoztam a baltát, és újra elkezdtem aprítani a fát…

    Amikor fölértem, letettem a zsák fát, és igyekeztem a fürdőszobába. Belepillantottam a tükörbe, de csak azért, hogy fölmérjem, mennyire titkolható az, ami a pincében történt, aztán hideg vízzel lezuhanyoztam. Nem is tudtam volna mással: csak hideg víz volt.

    Amikor anyám meglátott, rémülten kérdezte:

    – Mi történt veled?

    – Semmi… csak elestem a lépcsőn… soha nem égnek a lámpák abban a rohadt pincében…

    Apámmal csak este találkoztam, hosszan nézett, de nem szólt semmit.

    Ettől kezdve nem fölváltva, hanem mindig Géza bátyámmal együtt mentünk a pincébe.

    Nagy meglepetésemre: karácsonyra, a megszokott könyvek mellé egy rugósbicskát kaptam. Valahol most is megvan. Nagy becsben tartottam, de sohasem használtam. Számomra ez a bizalom jele, jelképe volt. Apám sokszor mondogatta: Ha valakinek bármilyen fegyver van a kezében, azzal meg kell tanulni bánni. Tudni kell, hogy mikor lehet, mikor tilos, és mikor kell használni. Én akkoriban versenyszerűen vívtam. Jók voltak a reflexeim, jól tudtam volna bánni bármilyen szúró-vágó eszközzel vagy bottal. Ha akartam volna. De nem akartam. Apám azt mondta: Szép sport a vívás, szép, de választhattál volna valami hasznosabb sportágat is…

    Putyit később még többször láttam. Lényegében nem változott, csak egyre fakóbb lett, egyre kopottabb, és eltűnt a mosoly az arcáról.

     

    Részlet a Stádium Kiadónál megjelent, A doboz című kisregényből.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf