Csernák Árpád: A balerina

I.

 

Félelmet érzett, amikor halántéka hozzáért a radiátor mûanyag-csavarójához. Az a vészjósló, hörgõ hang, ami a nyaka alatt a csövekben üzenetként érkezett, mintha azt sugallná: nincs menekvés, nincs kiút, meg kell történnie: a halántéka törékeny, érzékeny, a támadó tárgy rideg és kemény, s az ütközés elkerülhetetlen.

Az ágyául szolgáló ágybetétet napokon át tologatta háromszor öt méteres szobájában, amikor beállt a hideg. Eredetileg a másik oldalra tette, de ott jeges kezek nyúltak ki a falból, fagyos tenyér simult a homlokára, jégujjal nyulkáltak a fülébe; kénytelen volt az ágybatétet kilencven fokkal elforgatni, annak reményében, hogy az ilymódon mellékerüló fal melegebb lesz, mivel annak másik oldalán szintén lakószoba van, nemcsak a szabadon bitangoló fagyos szél. Elképzelése igaznak bizonyult, de így meg fejtetõjére zúdult a hideg: ezen az állapoton is változtatni kellett. Újabb kísérletek után, a legmelegebb zúgra rátalálva, fekhelye oda került, ahol most van: a fürdõszobával közös falhoz, és feje közvetlenül a fûtõtest mellé, a halántékának szegezõdõ mûanyag-csavaróval. Úgy érezte, ez figyelmeztetés: számára még ismeretlen, de máris szorongásokat elõidézõ eseménysorozat kezdete.

Amikkor abba kellett hagynia a táncot, és végérvényesen kiderült: nem lehet gyereke, úgy gondolta: jobb lenne meghalni, de nem tudta eldönteni mikor, hogyan és mivel? Nem értette, hogy telhet ilyen gyorsan az idõ: egyik nap még életvidám, reményekkel, tervekkel teli kislány, és másnap arra ébred: mindennek vége. A sok apró hiba hogyan duzzaszthatta idáig elkeseredését, reménytelenségét? Amikor felvették a Balett Intézetbe, nem így gondolta. Kimondhatatlanul boldog volt: úgy érezte, megérkezett álmai birodalmába, s most itt gubbaszt egy ágybetéten, fejét a fûtõtest meleg csövének támasztva; odébb lapjaival lefelé fordított képeslap, a szemüvege, bekapcsolt hõsugárzó. A radiátor csak hörgött, ijesztgette, de nem tudta kifûteni rosszfekvésû szobáját.

Ragyogóan szép kislány volt: remek formákkal, tökéletes arányokkal, nagy fekete szemekkel. Ezek a szemek néztek rá most is társbérleti szobájának faláról; ezek az életre és élet-teremtésre termett formák duzzadtak ott a falakon, régi fotókon: néhol megsárgultan, néhol repedezetten, de meggyõzõen teste hajdani szépségérõl: balettcipõben, kis szoknyácskában, testhez-tapadó trikóban, félmeztelenül, meztelenül. Hogyan sodródott sztriptíz-bárba? Hogyan lett belõle szimpla statiszta? Örök magányos és kiöregedett balerina? Nem értette. Annyira hirtelen történt az egész; szinte észre sem vette. Õ csak élt. Örült, ha tetszett, örült, ha kellett. Soha nem mérlegelt, nem töprengett: hova vezet az az út, amin megteszi az elsõ lépéseket testének bûvöletében, az elbûvöltek bûvöletében, nem számolva a következményekkel.

Ruhástúl ült: nyakas fekete garbóban és farmernadrágban, elrejtve az enyhe fonnyadás tüneteit, de arca fokozottan magán hordozta az elmúlt évek fájdalmait, kiábrándulását, és hiába kelthette volna bárkiben kívánatos nõ látványát, ha egyszer nem látta senki, és õ nem is kívánta, hogy lássák, mert nem érezte magát többé kívánatosnak. Hideget és szárazságot érzett állandóan. Csak hideget és szárazságot. Magában és maga körül egyaránt.

A külföldi sztriptíz sikerek után visszatért Magyarországra és leszerzõdött az egyik vidéki színház balettkarába, ahol — fénykorában — kiélhette vágyait. Néha szólót táncolt, és ilyenkor úgy érezte, mindenért kárpótlást nyert. De ez az idõszak tiszavirág életûnek bizonyult, és hamarosan a hanyatlás következett. Amikor az orvos, tizenegyedik abortusza után közölte vele, hogy most már nem számíthat arra, hogy valaha is ki tud hordani egy gyereket, mintha megrepedt, kiszáradt volna benne valami végérvényesen. Akkor kezdett el rohamosan visszaesni a táncban. Egyszerre minden értelmét vesztette: dekoncentrált lett, kondícióval, idegekkel sem bírta a kemény tréningeket.

Néhány évvel ezelõtt közölték vele, hogy nem tudják tovább táncosnõként alkalmazni, és felajánlották a csoportos szereplõi státuszt. Némi töprengés után elvállalta. Ebbõl az idõbõl is fennmaradt néhány fénykép: különbözõ jelmezekben látható, de mindig tömegben, és mindig az utolsó sorokban. Évek óta statisztál, de tánctudására nem volt többé szükség. Új igazgató jött, új rendezõk, akik már nem is tudták, hogy õ valaha táncosnõ volt.

Behúnyta a szemét. A falon keresztül, a fürdõszobából viháncolást, vízcsobogást hallott. A társbérlõi fürdették gyerekeiket. A vízcsobogás átcsapott tengermorajlásba. Õ a hullámok felé igyekezett. Néhány méterre volt a tenger és õ rohant felé, mind jobban fokozva az iramot, de nem közeledett. Lassan hullámzott a tenger, fenségesen, egyre elérhetetlenebbül, és õ egyre mélyebbre süppedt. Elõször csak bokáig, aztán térdig, majd hasáig, melléig ért a kavics, a nyakát szorongatta. Artikulálatlan hang tört elõ a torkából. Felébredt.

Felállt, felgyújtotta a villanyt, és nagyméretû tükre elé lépett. Nézte az arcát. Szarkalábos, mély árkából fakó szemek néztek rá. Szája szélén két éles vonal, és így festetlenül sárgás volt a bõre és száraz.

Vetkõzni kezdett. A fürdõszobában megszûnt a zaj, néhány ajtócsapódást hallott még, távolabbról duruzsoló beszédhangokat. Mintha feliratot látna: MEGÜRESEDETT A FÜRDÕSZOBA! Egészen jó combjaim vannak még, gondolta. Könnyed mozdulattal végighúzta kezét a hasán. Itt már tapintható gyûrõdéseket észlelt. A kéz tovább kúszott fölfelé és a melle alá nyúlt, megemelte. Egy pillanatra a hentest látta, amint félkilónyi színhúst dob a mérlegre. Elejtette a mellét. Köpenybe bújt és kiment a fürdõszobába. Tûzforróra állította a zuhanyt, hogy éppcsak elbírja a bõre, ami pillanatok alatt vörösen felizzott. Gyors, gépies mozdulatokkal fürdött, törülközött, gondolatok nélkül, és örült ennek az állapotnak, mert ilyenkor nem érzett fájdalmat, félelmet, nem volt jó, de nem is volt rossz: a semmi volt az, a teljes üresség.

Sietve bújt az ágyba, nehogy elmúljon ez a kellemes állapot. Nyugodtan és álomtalanul szeretett volna aludni. De nem tudott. Ahogy eloltotta a villanyt és behúnyta a szemét, kezdõdött minden elölrõl. Arcokat, alakokat látott, mondatfoszlányokat hallott. Néha felfedezett egy-egy ismerõst, de torzul elrajzolva. Forgolódott a sötétben, erõltette az alvást. Oldalára feküdt, lábát felhúzta a melléig, kezét a combjai közé szorította.

Reggel korán kelt. Sorra levette a falról régi fotóit. SZEMBE KELL NÉZNED A TÉNYEKKEL, gondolta, és ez a mondat megint felhívásként érkezett. Transzparens: SZEMBE KELL NÉZNED ÖNMAGADDAL! Csattogtak agyában és világítottak szeme elõtt ezek a rokonértelmû parancsolatok. Nem tudott tõlük szabadulni az utcán, a boltokban sem. Úgy közlekedett, mint egy alvajáró, mint aki vendégségben van itt csupán.

Benézett a színházba: hátha jött levele, bár biztosan tudta, hogy nem jött. Elolvasta a próbatáblát az elsõ betûtõl az utolsóig: semmi, ami rá vonatkozna. Pontosan tudta, hogy így lesz, mégis újra végigolvasta az egészet. Képtelen volt tovább lépni.

Máskor, ha ilyen állapotban volt: elment fodrászhoz, kozmetikushoz, fürdõbe, s amíg a külsõt tatarozták, úgy tûnt a belsõ rend is helyreáll. Most minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Ott toporgott a próbatábla elõtt és minden belsõ javaslatára ez a visszakérdezés érkezett: MINEK?

Éles vonatfütty riasztotta. Nagy elszánással indult az állomás felé...

 

II.

 

Az író letette a tollat, kiment a kamrába: talált még egy üveg bort, kihúzta a dugót, aztán visszament a szobájába. Újra olvasta az eddigi oldalakat, közben ivott néha a borból. „Ez a nõ kísértetiesen hasonlít a Piroskára” — állapította meg. „Különben nem is olyan rossz... Még lehet belõle valami. De hogyan fejezzem be? Mi lesz a „végkifejlet”? Mi lesz vele? Tényleg: mi lehet vele?”

Néhány évvel ezelõtt, könyvhéten, író-olvasó találkozókat szerveztek abban a megyében, amelynek székhelyén Piroska, az ottani színház balettkarának egyik tagja élt és dolgozott. Akkor és ott ismerkedtek meg. Az író mindig „beszerzett” magának egy nõt az ilyen kiruccanások idejére. Tapasztalt, „problémamentes” nõket, akik „értik a csíziót”, nem kell velük „vergõdni” és megbízhatóak, mert tudják, mire lehet számítani. Piroskát is ilyennek látta, és nem alaptalanul, de késõbb különös dolog történt. Amikor végetért az elõadás-sorozat, nehezére esett elutazni.

Most mégis meglepte, hogy eszébe jutott. Amikor hozzáfogott az íráshoz, nem is gondolt rá. Nem akart rá gondolni. Most meg „a tudatalattija felülbírálja racionális énjét” és argresszíven elõhozakodik ezzel az emlékkel. Mi a fenét akar tõle? Kezdett kibillenni megszokott, a témát önmagától eltávolító állapotából. Máskor csupán kellemes bizsergést érez, mintha jégrevût vagy ökölvívó mérközést kommentálna. „Kell a rálátás” — szokta mondogatni. Most meg ideges, mint egy szerelmes kamasz, zaklatott, mint egy aggódó férj. Mi van vele? Ledobta a papírokat és bambán maga elé nézett. Kis idõ múlva felhúzta az óráját, megemelte a borosüveget, aztán visszatette. üres volt. „Áh, fáradt az agyam. Elég volt. Ma már nem dolgozom többet.”

Az elkövetkezõ napokban gondterheltnek látszott, és — sokat volt egyedül a szobájában — egy sort sem írt. Aztán kiment a Keletibe és felült egy vonatra.

Egész úton azon töprengett: vajon a novellája befejezéséért vagy Piroska miatt utazik? Nem tudta eldönteni. Bizonytalanná vált. Felborult benne minden. Pedig olyan szépen elgondolta, kifundálta, hogy „egy kiöregedett balerina elrontott életével megmutatja: milyen nehéz a nõk sorsa: mennyire kiszolgáltatottak, a férfiak mennyire önzõ állatok, a felelõtlenség milyen tragédiákhoz vezet, és van egy pont, amikor már nem lehet segíteni...” Most is az járt a fejében: ennek a nõnek meg kell halnia. Nincs más választása. Kicsit félt is a várható élményektõl. Most, hogy õ is szereplõjévé válik ennek a történetnek, módosultak a dolgok. De hát ki gondolta, hogy itt Piroskáról lesz szó? Egy valóságos személyrõl? Nem, így nem ölheti meg, hiszen õ nem lehet gyilkos...

Ahogy megérkezett a városba, egyenesen Piroska lakására sietett. Hosszan csöngetett. Senki nem nyitott ajtót. Bement a színházba. A portás azt mondta, napok óta nem látta. Több olyan emberrel találkozott az épületben, aki nem is ismerte. Végül megkereste az igazgatót. Tárgyalt vele esetlegesen bemutatásra kerülõ darabjáról. Ezt az alkalmat is felhasználta, hogy 2nyomozzon” Piroska után. Csak úgy mellékesen, hogy gyanút ne keltsen.

— Arra gondoltam, kéne ide egy jó táncosnõ... A fõszereplõm víziói, álmai néha megelevenednének... Pantomimikus jelenetekre, táncbetétekre gondolok.

— Érdekes - mélázott közhelyszerûen az igazgató —, ez föl sem merült bennem.

— Pedig dramaturgiailag szükségét érzem. Ebben a darabban sok a filozófikus elem, a monológ... ezeket feltétlenül meg kell törni egy kis látványossággal... persze nem akármilyennel...

— Nézd, korai még errõl beszélnünk... egyáltalán nem biztos, hogy én rendezem... de, természetesen semmi akadálya... van balettkarunk, majd eltáncolja valamelyik kislány.

— Igen-igen, de ide már egy korosabb, asszonyosabb jelenség kellene. Ez a darab stílusából, a fõhõs karakterébõl következik... - Itt már elnevette magát az igazgató:

— Hát sajnos a nagymamák már nemigen táncolnak.

— Én évekkel ezelõtt jártam itt, és emlékszem egy kitûnõ táncosnõre aki alkalmas lenne erre a feladatra...

— ?

— ...azt hiszem Piroskának hívják. - Az igazgató arca bezárult; befelé figyelt:

— Piroska, Piroska... nem tudok róla, hogy lenne ilyen balerinánk.

— Ha jól emlékszem, Kiss vagy Nagy..., ilyen egyszerû neve van... Sudár fekete nõ, kicsit szélesedõ tomporral.

— Ja, a Kiss! — derült föl ismét a direktor arca, de menten be is borult - Hát az nem táncosnõ... segédszínész, de sajnos annak is rossz.

— Lehet, hogy annak rossz, de kitûnõ táncosnõ, hidd el nekem. Én még láttam táncolni. - Az igazgató arca gyermekire váltott:

— Hát látod, ezt nem is tudtam.

Annyit mindenesetre megtudott az író, hogy Piroska él.

A beszélgetés után azonnal visszament a lakáshoz. A társbérlõ nyitott ajtót és közölte, hogy tudomása szerint Piroska nincs itthon, de azért nyugodtan menjen be és várja meg.

Amikor belépett a szobába, nem ismert rá. Egyetlen pozdorjalemezre ragasztott ikon-repró a falon:Madonna és a gyermek. A nagy tükör helyén rácsos kiságy, a smink-asztal helyén fiókos szekrényke, a tetején pelenkázó, krémek, hintõporok, egy színes mûanyag csörgõ. Az egész szobában rend és tisztaság. Mindenen egy gondos asszony kezenyoma. Mi több: egy gondos anyáé.

Kis ideig fel-alá járkált, néha megállt az ablaknál és kinézett.Végül leült és várt. Egy órát sem töltött egyedül, és megérkezett Piroska. Már kintrõl hallotta a hangját:

— Jól van Anna, nagyon szépen viselkedtél, bátor kislány vagy. Most szépen megvacsorázunk, aztán fürcsizünk.

Amikor benyitott, karján a néhány hónapos gyerekkel, és meglátta az írót, elõször meglepõdött, aztán természetes hangon közölte:

— Tanácsadáson voltunk.

Annát betette a kiságyba, bekapcsolta a villanymelegítõt, az egyik polcról cumisüveget vett le és kiment. Anna a hasán feküdt és egy gumi-manóval játszott: nyomogatta és az fütyült. Az író nézte és rettenetesen ostobának érezte magát. Piroska térült-fordult, és már a karján tartotta Annát és etette. A férfi nem merte megkérdezni, kié a gyerek. Piroska, mintha megérezte volna, válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

— Örökbe fogadtam. De - tette hozzá gyorsan - az én kislányom. Így tudj róla, bár... - ezt a mondatot nem fejezte be. - Anyának fog szólítani.

Az író próbált más témára váltani:

— A színházban mi újság?

— Nem tudom. Nem is érdekel... Azt hiszem, igénybe fogom venni a nyugdíjamat, ami jár nekem mint táncosnõnek.

— Hát az nem lesz sok.

— Kettõnknek elég.

— És ha felajánlanának neked valami komolyabb feladatot? — Piroska felnézett — ...táncosnõit?

— Nem. Nem vállalnám el - felelte kis megtorpanás után - Hattyúdal lenne... az szomorú... és én nem szeretem a szomorú dolgokat. Meg nem is vagyok tréningben... Nem, nem. Már nem vagyok táncosnõ, és ezen egy-két kegyelem-fellépés nem változtat. Ez végleges állapot, ahogy húsz éves sem leszek többé. - Közben befejezte az etetést és vetkõztetni kezdte Annát. - Ne haragudj, de nekem fürdetnem kell. Ha kedved van, maradhatsz, de...

— Nem segíthetek valamiben? — vágott közbe a vendég — ...úgy értem, a késõbbiekben...

— Nem — mondta Piroska határozottan —, nincs szükségem segítségre.

 

Az író vegyes érzelmekkel ment ki a pályaudvarra, és vegyes pálinkát ivott a vonat indulásáig. „Piroska nem az én balerinám - állapította meg tárgyilagosan még a restiben —, tudhattam volna: az én balerinám csak bennem táncol.... vagyis nem táncol: béna.” És ettõl az alapgondolattól egész úton nem tudott szabadulni. A két deci büdös pálinka nem segített abban, hogy feleljen a rászegezõdõ kérdésekre. Kibámult az ablakon, hallgatta a vonat agresszív zakatolását, az állomáson vásárolt újságokat böngészte, aztán az étkezõkocsiban újabb féldecikkel próbálta magát érzésteleníteni. Megmagyarázhatatlan bosszúvágy tüzelte: „Megölöm. Azértis megölöm! Most már megölhetem.... semmi közöm hozzá!”

Késõ éjjel ért haza. Már nem volt ereje ahhoz, hogy leüljön az írógéphez és befejezze „A balerina” c. novelláját. A fekhelyéül szolgáló ágybetét felé botorkált, de megszédült, ráesett a fûtõtestre és beverte a halántékát. Eszméletlenül zuhant a földre.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo