T. Ágoston László: Családfa

Csak ült az ágyban és nem akarta elhinni, hogy hat óra van, mégsem csörög a vekker. Nem kell gyorsan kiugrani az ágyból, félhülyén kitámolyogni a fürdőszobába, jéghideg vízben mosakodni, hogy fölébredjen, aztán a langyosban fogat mosni, aztán reggelit készíteni. Aztán gyorsan fölrakni a sminket, hogy mégis valahogy kinézzen az ember lánya… Mindeközben irigykedve nézni, hogy a Gergő átfordul a másik oldalára, és édesdeden horkol tovább. Nem tagadja, hogy ilyenkor utálja a férjét. No persze könnyű neki, ő már öt éve nyugdíjban van. Most meg már ő is. Egy hete nem kell hatkor ébrednie, nem kell rohanni a buszhoz, nem kell elviselni a sok hülye, hisztis kolléganőt, meg a buta, esetlen ügyfeleket. Kár is tovább ragozni a dolgot, Ő IS NYUGDÍJAS LETT.

            Nem kell már reggel hatkor kelnie. Oké, de akkor meg minek riad föl a legszebb álmából hat óra előtt öt perccel, hogy már megint elkésik a hivatalból? Kész dili… No, ezt fejtsd meg Natália a nagy eszeddel, meg a három diplomáddal!

            Megfejtette, hát persze, hogy megfejtette. A több évtizede beépült rutin, a megszokások, az emberi agy feltételes és feltételen reflexei, no meg a környezeti hatások… Szóval semmi olyan, ami kórosnak nevezhető, csak tudatosan föl kell építeni egy új túlélési stratégiát. Mert ugye ebből áll, és ettől függ az ember élete és főleg az életminősége. Időről időre új helyzettel találja magát szemben az ember, amit túl kell élni, és lehetőleg úgy kell túlélni, hogy kedvező pozícióban kerüljünk ki belőle. Azaz; kvázi győztesként. A helyzet föltárva, a terápia meghatározva, már csak konkrét formába kell önteni, és végrehajtani az elhatározást. Ennyi.

            A Gergőre nem számíthat. Ő már megtalálta a maga terápiáját a nyugdíjas műszakiak klubjában a hozzá hasonló feltalálók, meg egyéb csodabogarak között. Unalmas népség. Órákon át képesek elvitatkozni a súrlódási együtthatón, meg a sebesség és a fékút hosszának viszonyán különös tekintettel a fagyos útviszonyokra. Rendben van, hadd osszanak, szorozzanak, ha őket ez üdvözíti. De hogy még a hegyi túrákon is csak ez legyen a téma, az már sok. Nem elég, hogy a férfiak, de még normálisnak tűnő asszonyok is képesek beszállni az efféle agytornákba. Sehol egy kis pletyó, egy kis ilyenek a mai lányok, ki, hol, hogyan esett teherbe, kit molesztált a főnöke... Ha meg nem, akkor meg miért olyan bamba az a jóképű pasas? Így aztán a második kék túra után el is engedte őket. Menjen a Gergő egyedül, ha nem tud meglenni hegymászás nélkül.

            Rendben van, ez nem neki való. De hát akkor mivel töltse ki a napjait? Vásárolni, meg kirakatokat nézni mégse lehet egész nap... Nem plázacica ő! Eszébe jutott, hogy a szekrényfiók tele van régi fényképekkel. A számítógép meg az újakkal. Nem ártana valamiféle rendet rakni köztük. Ami nem fontos, kidobni, kitörölni, ami meg fontos, azt meg rendezni, összerakni, rendszerezni. Végtére is mindig ő volt az osztályon a főszervező. Isten tudja, hány ünnepi megemlékezést, sőt hivatali, vállalati ünnepséget szervezett. Volt azok közt április 4, november 7, aztán lett belőle ötvenhatos megemlékezés, karácsony, meg a harmadik köztársaság kikiáltásának ünnepe. Csak a szövegen kellett egy kicsit igazítani, meg a nevek változtak. Hát akkor nosza, lássuk azokat a képeket!

            Ahogy kiborította a hatalmas fiókot, az aljáról előkerült egy érdekes, színes papírlap. a Csatáriak családfája. Már teljesen elfeledkezett róla, hogy ilyen is van. Hát persze, az apja, Csatári Ferenc készítette amikor nyugdíjba vonult. A levéltárban volt valami jó ismerőse, ő segített a kutatásban, meg az összeállításban. Egészen a török időkig vissza tudta vezetni a család eredetét. Ő ugyan nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, mert ki a fenét érdekel, hogy hívták az ük-ükapja feleségét, meg melyik Csatári írta i-vel a nevét, melyik y-nal? Az öregnek kitöltötte az idejét, a fene bánta mit kutat, kivel levelezik.

            No, ez a másik dolog, a levelezés. Még ezt se dobta ki az apja halála óta. Ott voltak egy befőttes gumival összefogva az élő rokonok levelei, meg mellettük egy papírlapon felsorolva a címük, telefonszámuk. Egy sor idegen név, amelyek ugyan hasonlítanak az övéhez, de nem tud hozzájuk ismerős arcot fölidézni. Különös kaland lenne megismerni őket.

            Valóban érdekes lehetne megismerni a távoli unokatestvéreket, de félő, hogy szóba se állnának vele. Manapság nem divat csak úgy beállítani valakihez akár rokon, akár nem. Az az első kérdés kimondva vagy kimondatlanul; „mit akarhat ez tőlem? Milyen érdek hozta ide?” Ha az mondja erre, hogy azért jöttem, mert rokonok vagyunk, egyszerűen körberöhögik. Ki a francot érdekel egy ostoba, kuncsorgó rokon? És kinek van ideje az efféle rokonra, amikor manapság az idő pénz, a pénz hatalom, a hatalom meg maga a beteljesült mennyország. Csoda, ha mindenki erre vágyik?

            Márpedig ezzel a sok fotóval és a családfával kezdeni kell valamit. Érezte, valahol a tarkója táján érezte, hogy ez az örökség fogja meghatározni a nyugdíjas napjait. Talált is egy képet a nagybátyjáról, Csatáry Péterről. Jóképű, magas, vállas férfi, egy kicsit hasonlított is az apjához. megkereste a családfán is. Ha élne, az idén lenne száz éves. Szép kor, de manapság nem szoktak száz évig élni az emberek. De talán lehetnek gyerekei, vagy unokái… A címüket is megtalálta. A telefonkönyvben is volt ezen a címen egy Csatáry. Fölhívta.

            ‒ Haló! Csatáry Béla? Én is Csatári vagyok ‒ hadarta, nehogy közben lerakja a telefont a másik. ‒ Csatári Natália. Azt hiszem, mi unokatestvérek vagyunk, vagy valami efféle. A maga apja volt Csatáry Péter?

            ‒ Nem asszonyom. Sajnálom, de az én apám Kálmán volt. Már nem él szegény. A nagyapám Péter.

            ‒ Ő az, aki az idén lenne száz éves?

            ‒ Miért csak lenne? Történt vele valami? Két hete voltunk nála az otthonban, akkor még nagyon jó egészségnek örvendett…

            ‒ Ez komoly? Ó, az Isten éltesse őt még nagyon sokáig! Tudja, de ha már így van, inkább tegeződjünk! Tudod, Béla, épp a régi képeket nézegetem, mint afféle ráérő frissnyugdíjas, és megtaláltam őt, meg a családfát is. Apám készítette.

            ‒ Tudom ‒ mondta a férfi. ‒ Nekem is megvan. Gondoltam is rá, hogy egyszer össze kellene hozni valamiféle családi találkozót, hogy a gyerekeink, meg az unokák is megismerhessék egymást, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. No, meg egyáltalán érdekel-e még egyáltalán valakit ez a dolog?

            ‒ Kolosszális ötletem van, Béla! ‒ lelkendezett Natália. ‒ Ez a százéves születésnap ragyogó apropó lehet a találkozóra. Ha gondolod, én szívesen segítek a szervezésben. Már van is elképzelésem, hol tartsuk, meg köszöntő, meg minden. Hol is van a nagyapád?

            ‒ Itt, a városban. Tudod, a Völgyi soron van az az otthon. Alzheimer-kóros szegény, huszonnégy órás ápolásra szorul.

            ‒ Ha jól látom, májusban lesz a születésnapja. Még több mint három hónapunk van addig. Összehozzuk azt a találkozót!

            Először egy vendéglőben találkoztak, hogy megismerjék egymást. Ott volt Béla felesége, és Natália is magával vitte Gergőt. Hasonló korúak voltak, néhány udvarias, tapogatózó kérdés után szót tudtak érteni egymással. Az asszony magához vett néhány régi képet, meg a családfát, és egymásra licitálva találgatták, ki kit ismer, kire emlékszik a családból. A régiekről csak a családfa szólt. Volt köztük tanárember, két pap, politikus, vagy valami olyasmi, egy ezredes az első világháborúból, s néhány név mellett csak az állt, hogy USA, Kanada, vagy Ausztrália.

            ‒ Igen ‒ bólintott rá Béla. ‒ Apám mesélte, hogy többen kivándoroltak a háború után Amerikába, ötvenhatban meg Kanadába.

            ‒ Apám nagyon haragudott a Mártonra, aki Szálasinak volt valami pártkorifeusa ‒ mondta Natália. ‒ Állítólag több rokont följelentett a nyilasoknak. Amikor meg elkezdett a nyaka körül szorulni a hurok, gyorsan lelépett Ausztráliába.

            ‒ A Pálról meg az a hír járta ‒ magyarázta Béla ‒, hogy ávós tiszt volt. Állítólag ott volt a rádiónál, meg a parlamenti sortűznél is.

            ‒ Ha igazat mond a családfa ‒ mutatta az asszony ‒, akkor öten haltak meg a családból. Nem is csodálom, hogy azok után nem ragaszkodtak egymáshoz a Csatáriak. No, de talán ez a generáció már békésebb időket élhet, és egymásra talál.

            Kiderült, hogy van a családban egy híres vendéglős, a Balogh Zoli, aki nemzetközi versenyeken is jeles trófeákat szerzett, mint mesterszakács. Az ő felesége Csatári Joli, aki rögtön fölajánlotta, hogy náluk tartsák meg a különteremben Péter bácsi születésnapi fogadását. Természetesen ingyen bocsátja a rendelkezésükre a termet. Csupán annyit kér, hogy az ott készített fotókat felhasználhassa az étterem honlapjához, meg Péter bácsi is mondjon néhány köszönő szót a tévéhíradóban.

            A címlista alapján elküldték a meghívókat, és várták a választ. Jöttek is sorban. Olyan is volt, aki telefonált. Egy helyettes államtitkár a titkárnőjén keresztül érdeklődött, hogy van-e hatósági engedélyük a zártkörű rendezvény megtartásához, mert ő nem szívesen keveredne bele valamiféle illegális rendezvénybe. Volt, aki egyenesen rákérdezett, hogy melyik párt, vagy civil szervezet áll a rendezvény mögött. Amikor azt a választ kapta, hogy „de uram, ez egy köznapi, családi születésnapi köszöntés lesz”, harsányan fölnevetett.

            ‒ Ugye nem akarja, hogy ezt el is higgyem? ‒ kérdezett vissza egy másik, és letette a kagylót.

            A polgármester is tudomást szerzett a készülő családi ünnepségről, és kivezényelte a városi televíziót. Honnét tudta meg, hogy Csatáry Páter századik születésnapját ünneplik? Onnan, hogy a sógora unokahúga is Csatári lány, és ő is kapott tőlük meghívó levelet. Aztán meg ez a Balogh Zoli, a vendéglős is elkottyantotta a dolgot, amikor a különteremben tartották a kihelyezett testületi ülést. Szóval már az egész város tudott róla, akár érdekelte a dolog, akár nem, egyedül az ünnepelt, Csatáry Péter ült egykedvűen a kerekes székében, és óraszám bámulta az ablakon ár a lassan ébredező természetet. Az egyik gondozónő, aki tologatni szokta, azt állította, hogy abból se sokat lát, mert már a szeme se a régi, no meg az a fránya Al zheimer-kór úgy elhatalmasodott rajta, hogy napokig a szavát se lehet venni.

            És elérkezett az a ragyogó napfényben fürdő májusi nap, amikor a Kék Madárhoz címzett vendéglőben összegyűltek a Csatáriak, meg a Csatáryak, a városi televízió, meg a polgármesteri hivatal illetékes vezetői, hogy méltó módon köszöntsék a százéves Csatáry Pétert, aki egykor a Városi Hangya Szövetkezet könyvelője volt. Más jeles cselekedetet nem sikerült feltárni az életéből.

            A fehér damaszt abrosszal terített asztalok körül sürögtek-forogtak a pincérek. Az ajtóban Csatáry Béla, meg Natália fogadta széles mosollyal a vendégeket. Aztán jött Gergő, aki elkísérte őket a számukra kijelölt asztalhoz.

            A vendégek egy ideig nézelődtek a parkolóban, mielőtt kiszálltak volna a kocsiból. Azt kutatták, felfedeznek-e valaki ismerőst az érkezők között. Csatári Győző is ott álldogált a parkoló mellett és az érkező kocsikat bámulta a cigarettáját szívva, mert az étteremben nem volt szabad rágyújtani. Bosszantotta is a dolog, hogy már egy szórakozóhelyen is megtiltják a dohányzást… Úton-útfélen csak tilalmi táblákba ütközik az ember…

            Különben is rossz napja volt. Eleve rosszul aludt, csak forgolódott az ágyban, mint egy rühes ló. Többször is rászólt az asszony, hogy vagy aludjon normálisan, vagy keljen föl és vegyen be valami nyugtatót, mert így ő se tudja kipihenni magát. Oké, bevett valami tablettát, amit a felesége gyógyszeres fiókjában talált. Ettől nagy nehezen álomba ringatta magát. Aztán reggel megy a garázsba, hogy majd kiáll az udvarból. Az a rohadt tragacs meg csak hörög, kurrog, de nem indul. Ciki, mert az apjának is megígérte, hogy elhozza őket. Nincs mese, taxit kell hívni. Az asszony durcás, mert természetesen késik a taxi. Közben az apja telefonált, hogy mi lesz már? Ha nem jönnek ők elindulnak busszal. Még ekkora baromságot; gyalog érkezni a családi találkozóra…

            Megjött a taxi, kiszálltak a vendéglő előtt, és akkor megkérdezi az anyja, hogy nem kellett volna-e valamiféle virágot hozni a háziasszonynak? Virágot? Hol van erre valamiféle virágbolt? És ezt itt, meg most kell megvitatni? Hát ettől aztán végképp eldurrant az agya. Mondta az apjának, hogy kísérje be a lányokat, ő meg szétnéz a környéken, meg nyugtatóul elszív még egy cigarettát.

            Kisétált a parkolóba, elpöfékelte a bagót, és kereste a hamutartót. No, persze olyan nincs. A francba, hát akkor mi van? Mérgében csak úgy elpöckölte a vakvilágba a csikket. Tehet ő arról, hogy pont akkor és pont oda szerencsétlenkedett egy Volkswagen, és pont a motorház tetején landolt a csikk? Ráadásul még olyan csálén állt be, hogy tulajdonképpen két kocsi helyét foglalta el. A pasas meglátta az égő csikket a motorháztetőn, és olyan feldúlt arccal szállt ki a kocsiból, mintha azonnal föl akarná nyársalni. Muszáj volt mondani neki valamit mielőtt hozzá ér.

            ‒ Hé, haver ‒ kiáltotta az egyenesen felé tartó férfinek ‒, neked is csak egy hely jár! Mi lenne, ha egyenesen állnál be?

            ‒ Hé, haver! ‒ fortyant föl a másik és fenyegetően fölemelte a kezét. ‒ Kérdezte valaki a véleményedet? Különben jó napot! Felénk előbb köszönni szoktak, mielőtt kioktatják az embert. A csikket meg a hamutartóba dobják, nem egymás kocsijára. Terroristának készülsz, vagy csak simán paraszt vagy?! Nem a tehénistállóban vagy, édesapám!

            ‒ Gondolhattam volna, hogy vidéki vagy ‒ vonta meg a vállát   flegmán a bagós. ‒ Idáig érzik a talpadról a tyúkszar illata.

            ‒ No, ide figyelj, te panelproli! ‒ gyorsította föl a lépteit a másik, de mielőtt még egymáshoz értek volna, köréjük gyűltek az éppen érkezők, és szétválasztották őket. Némi szóváltás után sikerült is, de ezek már többé nem álltak szóba egymással.

            ‒ Kvázibunkó! ‒ zárta le a vitát a Volkswagenes, és bekísérte a terembe a vele érkezőket.

            A bámészkodók közt elhangzott még néhány jópofának szánt jelző, mint például a házibérenc, meg a szochazátlan, aztán ők is jobbnak látták elfoglalni a helyüket az asztalnál.

            ‒ Szerintem ez a fickó a Mártonék családjából való ‒ magyarázta egyikük. ‒ Olyan fasisztoid kiállása van.

            ‒ Te meg alighanem a Pálék retyerutyája vagy ‒ szólt oda egy másik. ‒ Még a hajad is vörös lehetett, amíg ki nem hullott. Lenin elvtárs büszke lehetne a tanítványára.

            ‒ Na, de uraim! ‒ ugrott közéjük egy nagydarab férfi. ‒ Ünnepelni jöttünk, nem kakaskodni. Végtére is az Isten tudja hány év után ül egy asztal mellé a család. Tiszteltjük meg egymást azzal, hogy legalább most félretesszük a régi sérelmeket!

                        Megérkezett az ünnepelt is. A megszokott gondozónő kísérte, mert mással nem volt hajlandó eljönni az otthonból. Láthatóan felvillanyozta a sok ember látványa, még ha nem is értette, miért jöttek össze ennyien. Rögtön meg is kérdezte az elé siető unokájától:

            ‒ Mondja, tanácsos úr, a kormányzó úr fia is itt lesz a fogadáson?

            ‒ Miféle kormányzó úr, és miféle fogadáson? A te születésnapodat ünnepeljük, nagyapa!

            ‒ Tudom. Légy szíves szólj a feleségemnek, hogy igyekezzen, mert türelmetlen a taxisofőr!

            Elsőként a polgármester mondott pohárköszöntőt a város példamutató polgára tiszteletére a maga, a pártja, meg a haza nevében. A tévé teljes terjedelmében közvetítette a beszédet, és mindvégig totál képet adott a város első emberéről. Az öreg enyhe fejbólintással hallgatta, és mindössze ennyit fűzött hozzá:

            ‒ Magam is így értékelem a helyzetet, tanácsos úr. Isten óvja a királynőt és kis hazánkat!

            Aztán Zsiga Bálint köszöntötte, a Csatáry Izabella férje, aki kétszáz hektár szőlőbirtokon gazdálkodott a hegyalján. Az aranyérmes tavalyi borát hozta el ajándékul.

            ‒ Téeszelnöknek is hitvány voltál ‒ szólalt meg valaki a sarokban. ‒ Boros gazdának meg még silányabb lettél. Nem sül le a képedről a bőr? Van pofád ide jönni közénk?

            Zsiga Bálint kezében megállt a pohár. A hangja is kissé rekedtesre változott.

            ‒ A hangodat akkor is megismerem, ha nem látom azt a mocskos képedet! Szoktál még jelenteni az ügyosztálynak, vagy már csak civilben kevered a szart? Most éppen melyik nagyúrnak nyalod a seggét? Én békével jöttem köszönteni, ünnepelni családunk egyik jeles tagját. Nem fogom elrontani ezt a szép napot azzal, hogy neked válaszoljak. Különben dögölj meg, Csatári Berci!

            Némi zúgás, pusmogás támadt erre a teremben, aztán gyorsan az ünnepelt elé tették a tortát, meg a nagykést, hogy vágja már föl! Közben a zenekar (mert az is volt) rázendített a hepi börzdéj tu ju-ra. Mindenki megkapta a maga ünnepi tortaszeletét és zavartan, egymásra pislogva elkezdték enni.

Csatáry Béla fölállt és elnézést kért, de a nagyapa elfáradt, vissza kell kísérnie az otthonba. A polgármesternek is búcsúznia kellett. Bizottsági ülésre várták. Erre aztán a többiek is mozgolódni kezdtek. Néhányan névjegyet cseréltek, de a többség köszönés nélkül ment ki az ajtón.

            Natália és Gergő egy ideig még ott tébláboltak az üres parkolóban, aztán a fejét vakargatva megkérdezte a férfi:

            ‒ Angyalkám, mi lesz a következő lépés a családfa lombjai közt?

            ‒ Azt hiszem, mégis csak veled megyek hegyet mászni ‒ mondta az asszony, és egy mély sóhajtással elfoglalta a helyét az anyósülésen.

            S ha már kimondta, meg is tette. Két hét múlva ott állt a tizenöt kilométeres hegyi túra résztvevői közt Gergő oldalán a műszaki nyugdíjas klub tagjakén turista bakancsban, a kezében túra bottal, a hátán csinos hátizsákkal. A többiek lelkes tapssal fogadták. Különösen Ica, az egykori miniszter-helyettes felesége örvendezett neki, s rögtön meg is osztotta vele a legfrissebb pletykát.

            ‒ Képzeld, Nati, hogy lejáratta magát ez a balfácán polgármester! Ápolnak itt, a Völgyi soron valami öreg könyvelőt, akiről kiderült, hogy most száz éves. Több se kellett a polgármesternek, a születésnapjára nagy fogadást rendezett, és kitüntette a „Városunkért Plakett” arany fokozatával. Az öreg meg Alzheimeres, azt se tudta hol van. De ez még csak hagyján, hazafelé menet megerőszakolta az őt kísérő ápolónőt. Hát ennyit erről a polgármesterről…

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf