Barkuti Jenő: Sör és a tenger

Csendesen zúgott a söntés, ahogy egy jó üzemnek zúgnia kell, amikor a termelés rendben folyik. A csapból kifolyó víz dobolt fel néha váratlanul a mosogató bádoglemezén, de ez a zaj is része volt a söntés életének, mint ahogy a poharak csörgése is, ahogy az ezredes felsorakoztatta őket. Úgy álltak azok a pulton a korsók mellett, mint ahogy a katonák álltak parancskihirdetéskor. A korsófülek mind egyfelé néztek, ahogy a sapkák sildjeinek néznie kellett, amikor az elöljáró érkezését várta az ezred. Mert a csapos értette a dolgát. Főhadnagy volt egykor, de utolérte őt is a rendszerváltás, s túl fiatal volt nyugdíjazáshoz és nem akadt semmi protekciója. Nagy nehezen, sok kilincselés után végre aztán csapos lett. Ám, amikor a múltja kitudódott, a söntés népe háta mögött előléptette ezredesnek. Ezért viszont nagyon haragudott. Nem mintha nem vágyott volna az ezredesi rangra, csak hát nem így: kocsma szintjén előléptetve, mint valami falu bolondját. Nem ilyen méltóságra vágyott. De hát a söntés népének nem tudott parancsolni. Nem lehetett őket kihallgatásra rendelni, vagy megfenyíteni. Bele kellett törődni a modifikációba.

    A katonás rendet azonban bevezette a pulton. Naponta többször sorakoztatta, igazította seregét: rövid stampedliket, decis boros poharakat, fröccsös poharakat, söröskorsókat rendelt egymás elé, mellé. Kicsik elöl, nagyobbak hátrább és a korsók leghátul. Már reggel elkezdte a sorakoztatást, készült nagy ütközetre, ami rendszerint délután négy óra után jött roham formájában, amikor a téglagyáriak és fűrésztelepiek első hulláma odaért. Jöttek rohanva, mint valami csorda, majd betörték az ajtót, mintha már egy hete nem kaptak volna inni. Tolakodtak, követelőztek, hogy rossz volt hallgatni: Ide két sört, ide négy fröccsöt! Mi lesz már? Hol van a konyakom? Hányszor kell kérni? Én voltam előbb! Így ment ez majdnem minden nap, amikor a téglagyáriak előbb értek oda mint a fűrésztelepiek. Ezért, mint csaposnak, ügyesen kellett öblítenie, rendeznie a poharakat, tölteni a különböző löttyöket. Főleg fizetés napokon kellett észen lenni. De belejött, mint kiskutya az ugatásba. Igazán csak ekkor szólaltak meg, koccantak össze kezében a poharak, amikor már nagyon sietett.

    Ilyenkor ösztönösen fel-felnézett valahová hátra az ajtó felé, mint egykor az alakuló téren, amikor az elöljárót várta, hogy rendben legyen minden. Ámde tekintete most már elveszett a cigarettafüsttől kéklő levegőben. Csak megszokásból nézett már előre. Mert ott csak azt látta, hogy emberforma alakok rendezetlenül állnak, mocorognak, vitatkoznak, trehányodnak a keskeny asztalok körül. Locsogtak, fecsegtek, valamiféle segélyekről pobedáltak, s különféle hülyeségeket ismételgettek. Röhögtek össze-vissza.

    Igazán nem érdekelték őt ezek az emberek. Ő a rendet szerette. Zsigereiben volt a rend. A seregben nem lehetett visszapofázni. Engedély nélkül mászkálni. A katona alaphelyzetben kezeit leengedve állt. Kezeit enyhén ökölbe szorítva a nadrág varrása mellett tartotta, hallgatott és előre nézett. S csak akkor beszélt, ha kérdezték. Ezt szerette. De itt a söntésben? Ahol mindenki össze-vissza pofázik… Utálta a söntést. De hát kényszervállalkozó lett. Csak pár arcot jegyzett meg a söntés népe közül. Azokat, akik tényleg már régóta jártak oda, akik a szemébe néztek. Akik határozottan, katonásan beszéltek.

    Ledinai Lajos ilyen volt. De ő a keskeny asztal mellett állt és gondjait feledve a kilöttyent sört nézte. Megtehette, mert ő régen leszerelt s már révbe jutott. Nyugdíjas lett. Megszenvedte a magáét. Az idő feszítő kényszerének számára már nem volt jelentősége. Nem zavarták korahajnali kapkodások, rohanó öltözködések, elveszett zoknik és kulcskeresések. Gyári dudaszók, fület bántó ébresztőóra csörgések, vonat és busz csatlakozások, otthon felejtett bérletek, legfeljebb rossz állmában jöttek elő, ha nehezet vacsorázott. Az elbocsátások se zavarták. Munkanélküli segélyért sem kellett jelentkeznie. Szabad volt, mint a madár. Sokan cseréltek volna vele a söntés közönségéből, mert ez volt az oda látogató munkanélküliek nagy álma: a nyugdíj.

    Ledinai Lajos már ráért. Néha, ha kevesen voltak, diskurált picit az ezredessel. Többnyire politikáról beszéltek. Általában a rendszert szidták. Ilyenkor megállapodtak abban, hogy az előző sokkal jobb volt. Akkor valahogy nem loptak annyit. Ez volt beszédük vezérlő fonala. Egyéb dolga pedig nem akadt, noha szeretett volna még dolgozni. Szívesen elment volna, mondjuk éjjeliőrnek, mert jó lett volna egy kis mellékes, csak hát, újabban életerős fiatal emberekből lettek már az éjjeliőrök. Illetve a vagyonőrök, mert az éjjeli őrséget is elvitte a rendszerváltozás. Mint ahogy a vagyont is és még sok mindent. Így nem maradt más, mint a szemlélődés.   Nézte kilöttyent sört a söntésasztalon.

    Csodálta, hogy imbolyog, forog a kis sörtócsa, miként keresi útját szabadság felé. Ezen elkezdett töprengeni, mert azelőtt ilyen dolgokra soha sem figyelt. Nem volt rá idő. De miután nyugdíjas lett, elgondolkodott olyan elvont dolgokról is, ami korábban nem jutott volna eszébe: Például: Milyen megfoghatatlan erő lakik a kohézióban? Miért siet minden anyag lefelé? Miért esnek le a dolgok? Miért nem esnek fel? Ki tudja, miért van a nehézségi erő? És ha így van, hogy a dolgoknak le kell esni. Miért nem esik le a föld? Vagy miért nem esnek, le a többi csillagok? Mi tartja fenn ezt a rendszert? No és hol van a világ alja ? S ezen is csodálkozott: Miért jutnak eszébe mostanában ilyen furcsa dolgok.

                                                                     #

    Megszánta a tenyérnyi sörfoltot, s hogy segítsen a neki, belemártotta ujját és kijelölte útját a keskeny asztalon. Hadd szaladjon, ha menni akar. Meg is mozdult a barna folyadék az asztal széle felé. Kacskaringózott néhányat, ám amikor az asztal peremét elérte: megállt. Tétovázott, mint magasugrók a léc előtt. Duzzadt, dagadt, forgott, erőt gyűjtött a nagy utazásra, s egy váratlan pillanatban a kohézió erejét legyőzve molekuláira szakadt és sűrű cseppekben hullani kezdett alá a mélybe. Majd a cseppek vékony kis sugárba álltak össze. Úgy csordogált le a sör, le a sötét piszkos padozatra: kitaposott cipők, bakancsok, felmosórongy foszlányok, asztal mellé tett nyúzott melós táskák, megfáradt kőműves szerszámok s elhajított csikkek végtelennek tűnő birodalmába. Ám odalent a kis pocsolya mintha csalódott volna, szinte megdermedt az ottani világtól, s nem folyt tovább. Az is lehet, hogy már visszavágyott a magas asztalra. Ezen a gondolaton Lajos elmosolyodott. És már azt latolgatta, hogy bizonyára megbánta a sör ezt a kalandot. Ezen a képtelenségen végképp felderült, mert eszébe jutott, hogy ő is megbánt már néhány merész döntést életében. Ámde tekintete még az asztalon lévő maradék söre tévedt, ami vékony kis sugárra váltott s és elvékonyodva rendületlenül igyekezett lefelé. Végül a kis sugár cseppekre váltott. Végén már arra kellett várni, hogy a reszkető cseppek az asztal peremét elhagyva lassan lehulljanak. Ahogy nézte a fizika örök törvényszerűségeit, eszébe ötlött, hogy hiszen így múlik el az élet is. Így folyt el az ő életének sava. S amíg ezen tűnődött, észre se vette, hogy egy borzas, szakállas ember közeledik asztalához. Lassan, falat súrolva közeledett az idegen. Óvatosan jött, ahogy fáradt kandúrok igyekeznek haza kora hajnalban, öreg házak megroggyant háztető gerincén, roskatag kémények tövében.

    Ámde az idegen megállt és sörébe nézett, minta azt hinné, hogy a hab rejti el előle az élet kincseit. Lajos ekkor vette jobban szemügyre az ismeretlen idegent. Olyannak tűnt, mintha egy antik görög szobor, vagy egy Rubens festmény alakja, aki a letűnt századok ködéből tévedt vissza.

    Merthogy bozontos szakálla és csodaszép kék szeme volt az idegennek. Talán nem hiányzott egyetlen hajszála sem. Nagy bozontja vállánál göndör csimbókokban hullt alá össze és meg-megrezdült néha. Ezen kissé elgondolkodott, mert a sógora lelkiismeretes fodrász volt és néha panaszkodott, hogy egyre több elhanyagolt fej kerül a keze közé. Kis híján fél napot dolgozhat rajtuk, hogy valami elfogadható fazont kihozzon belőlük. De mégsem az idegen haja, hanem a szeme fogta meg Lajost. Olyan kék szeme volt az idegennek, mint a folyékony oxigén kékje, amit csak kevés embernek sikerül megpillantani életében.

    ̶ Az én apám és a nagyapám is híres tengerészek voltak Raguzában, s én még a tengert se láttam – mondta szomorúan. Lassan, tagoltan beszélt és Lajos szemébe nézett. Lajos viszont tanácstalan volt, mert mit is mondatott volna erre? Aztán mégis megsajnálta s vigasztalta egy picit.

    ̶ Nagy dolog. Sokan nem látták még a tengert – mondta kissé rekedten. – Csakhogy én sose láthatom már – felelte az idegen és nagy kövér könnycseppek bújtak ki szép szemeiből és eltűntek szakállában. Lajos ekkor vette jobban szemügyre ruháját és belátta, hogy az idegen csakugyan igazat beszél, mert jókora csoda kell ahhoz, hogy ő lássa még a tengert. S ekkor az idegen az asztalba kapaszkodott és halkan sírni kezdett. Ettől enyhén megremegett az asztal s összeverődtek a poharak a korsókkal, és úgy szóltak együtt, mint egy régen elfelejtett szonáta.

    S ez a halk sírás megindította Lajost; úgy érezte, lelkének húrjait pengetik. Ezért elhatározta: megvigasztalja azt a derék embert.

    Közömbös stílust vett fel. Eltökélte, hogy hazudik egy picit, mert jó ügy érdekében szabad hazudni. A politikusok is erre hivatkoznak, ha rajtakapják őket. S a népek még tapsolnak is nekik. Hát akkor ő miért ne segíthetne ennek a szerencsétlen idegennek?

    Igyekezett hát közömbös maradni. Mondhatnám: egy kicsit flegmára vette a figurát, ahogy nagy emberek szokták, úgy válaszolt: Na és! Én se láttam még a tengert és bizonyos, hogy a csapos se látta még.                                  

    A csapos hallatára azonban az idegen mintha megremegett volna, hátra-hátra pillantott és halkabban, majdhogynem suttogva folytatta:

    ̶ Az én apám és a nagyapám is híres tengerészek voltak Raguzában, nevüket ismerték Puerto-Ricóban is – motyogta, és zokogni kezdett. S ahogy zokogott, remegett az egész asztal és összeverődtek a söröspoharak, a söröskorsokkal és feles stampedli pohárkákkal. S a szonáta már bús szimfóniává érett. Olybá tűnt Lajosnak ez a furcsa zene, mintha valami régi operával kísérletezne egy fiatal karmester, aki pótolni szeretné a partitúra elvesztett utolsó lapját.

    Az idegen közben lassan felemelt egy ott felejtett maradék kisfröccsöt és eltüntette annak tartamát valahová a szakállába és a poharat visszahelyezte a zenekarba. S mintha mi sem történt volna, folytatta a sírást és pohár zenekar egy oktávval feljebb ismét eljátszotta a már ismert akkordokat. Erre az idegen egy begyakorlott sakkozó mozdulatával magasról lenyúlva egy stampedlis poharat is felemelt, amiben maradt egy kevés konyak.

    Lajosnak azonban egy régi emléke támadt fel: Hiszen ő is szeretett volna tengerész lenni. Ki tudja, talán eljuthatott volna Puerto-Ricóba? De az is lehet, hogy hidakat tervezhetett volna, vagy házakat! Nagy hatalmas házakat, amikben sok ember lakhatna. Nem volna most ennyi hajléktalan. Vagy lehetett volna pilóta is! Fel a magasba a felhők fölé. Az igen. Volt ilyen vágya. Szeretett volna repülni. Valamikor régen, amikor a búcsúban felülhetett a ringlis hintára és az belendült, volt olyan érzése, hogy repül.

    Helyette bányász lett. Elment ellenkező irányba. Le a föld alá, mint a vakond. Nem akart ő oda menni; dehogy akart, de hát az élet, a nagy varázsló, megint fordítva tartotta a varázspálcát, amikor az ő sorát rendezte, és a pálca lefelé mutatva forgott a kezében.

    Félt is kezdetben. Persze hogy félt. Nem véletlenül mondogatják: Nem jó oda menni, mert a bányának nincsen ablakai. S bizony volt úgy, hogy recsegett- ropogott a főte. Egy alkalommal, még kezdő korában, egy ilyen recsegésre gyorsan egy csille mellé ugrott, s ezen a többiek röhögtek. Elnevezték beszarinak. S ez a név sokáig kísérte. Egészen addig, amíg beomlott a vágat vége s kimentette Csücsök Pistát, akire leomlott a szénfal. Csak az egyik karja és a feje látszott ki. Többiek pedig szépen elpucoltak. No, akkor változott meg az ő státusza. Két fejjel lett magasabb az eset után. Senki nem merte többet beszarinak nevezni. Még egy plecsnit is kapott, ami megvan még valahol a kombináltszekrény fiókban. Oklevele is volt hozzá, de azt az első felesége bosszúból elégette, amikor elváltak. Az a régi omlás képe viszont sokszor előkerül; még álmodik is róla, ahogy omlik a szénfal. Ő küszködik Csücsök Pistával; húzza azt teljes erejével. Húzza mellé fekve, karját, fejét magához szorítva, lábával erőlködve, és lassan jönnek kifelé az omlásból és jön a szén is. Jön utánuk. És így másznak ki a bányából szénnel a nyomukban. Amikor pedig kiérnek végre, ragyog a napsütés és ott játszik a bányász zenekar. Őket ünneplik. A főbányamester pedig gratulál. Többször megálmodta ezt a jelenetet. Ami félig álom volt, félig valóság. S ilyenkor mindig vidám napja volt. Emlékeiben visszatért a mentés és bánya. De hol van már a bánya? Egyre ritkábban álmodott róla.

    S amíg ezek az összegyűrődött gondolatképek végig futottak emlékezetében, magasra nőtt fiúk jöttek a söntés asztalhoz. Karjuk tele volt tetoválva. Mindenféle tüske koszorúk, delfinek, halálfejek, motorok, autók, furcsa növényindák voltak rajtuk. Némelyik úgy ki volt dekorálva, hogy ha nincs a karja a testéhez nőve, hát nem hitte volna, hogy az egy emberi kéz. A fiúk persze nem kérdeztek tőle semmit. Csak úgy odaálltak, mintha ő a világon se lett volna. Könnyedén félre kotorták a poharakat és letették korsóikat. Erre persze megváltozott a szimfónia. Két stampedlis pohár szorult három nagyfröccsös pohár közé és egy korsó is nekik ért. Ettől azok úgy ciripeltek, mint amikor a zenészek hangolnak. Ez viszont már bántotta fülét.

    De ekkor jött az ezredes. Fújt, mint valami arénában megszorított bika. Feltűrte inge ujját, úgy mondta: Szóval, már megint itt vagy? Megállj, az anyád istenit! Mocskos pofáddal összenyalod a poharakat! Terjeszted a herpeszt. És még nyivákolsz is nekem. Na, majd adok én neked olyan tengert, hogy a fene megesz!

    Erre az idegen láthatóan megijedt és elhallgatott. Jól megkapaszkodott az asztal peremében. Rémülten, segélykérően nézett Lajosra, de az ezredes hátulról megragadta gallérját és nadrágszíját. Cibálni kezdte az ajtó felé. Az idegen viszont jól megkapaszkodott az asztal lapjában, de erre a magasra nőtt fiúk elkezdték ütni ujjait és hahotázva nevettek. Mire ujjai sikoltva, sivítva csúsztak a műanyag lapon, valahogy úgy, ahogy a malacok visítanak, amikor herélik őket.

    Az ezredes egyre mérgesebb lett s már kis híján zihált, úgy kiáltotta: Bözsikém, az ajtót!

    Valahonnan előugrott egy boszorkányforma takarítónő, olyan, akit régi mesekönyvekben lehetett látni, akivel a gyerekeket ijesztgették, és gyorsan kinyitotta az ajtót. Hirtelen sok fény tódult a söntésbe. Annyi, hogy hunyorogni kellett. Lajos szólni akart, hogy ne bántsák. Hagyják, hadd sírjon. Hiszen sírni még szabad, de nem jött ki hang a száján. Ekkor az ajtó egy picit elsötétült. Kint valami puffant. Az ajtót becsukták. Bent újra jótékony homály lett. A söntés megint a régi, megszokott módján duruzsolt. Ledinai Lajos előtt pedig ott csillogott újra a kilöttyent sör, ami nem tudta, merre folyjon.

Pécs, 2006

szozattv


szozat a tiszta hang karitaszadventjpg 2017120492958 7 böjtecsaba mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf