Bányai Tamás: A szemtanú

Az Associated Press híradása:
Az egy főre jutó szemátültetések tekintetében
Srí Lanka áll a világranglista élén. Ezzel is
megerősítve az ország buddhista hagyományait,
amely szerint létezik lélekvándorlás, halál után
a lélek új testbe költözik.


    Amikor a műtétet követően Hapura szeméről levették a kötést, döbbenettel vegyes öröm lett rajta úrrá. Látott! Harmincegy, vakságban eltöltött év után életében először látott. Eleinte csak homályosan derengett valami a szeme előtt, nehezen átlátható sűrű ködfátyol, amely két-három perc alatt eloszlott, mintha heves szél tépné szálaira és sodorná a messzeségbe. Aztán meglátta, kristálytisztán, élesen, minden vonását aprólékosan kivehetően a rámosolygó arcot. Szótlan csodálkozással nézte, miközben máris azon töprengett, vajon szép-e.
    Az ápolónő fiatal volt, huszonvalahány éves. Ébenfekete haja fiúsra nyírva, festetlen, kissé kerekded arcának enyhén sárgás színű bőre ránctalan, ajkai húsosak, mélyen ülő sötét szemeiben életigenlés csillog. De vajon szép-e?
    Biztos az. Az első arc, amit lát, csak szép lehet. Hapura megsejtette, hogy ezentúl minden más arcot ezzel fog összemérni, s éppen ezért – talán, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésse – hosszú ideig gyönyörködve nézte az ápolónőt, aki megérezte, mi játszódhat le a férfi agyában. Némán és türelmesen hajolt a páciens fölé.
    Hapura szemhéja lecsukódott, majd ismét kinyílt. Tekintete az ápolónő arcáról annak patyolattiszta köpenyére siklott.  Jobb kezének két ujjával megfogta a köpenyt, gyengéden húzta maga felé, mintha egészen közelről akarná szemügyre venni.
– Fehér – suttogta bizonytalanul, és az ápolónő bólintott.
    Hapura újfent lezárta szemhéját. Gondolata visszatért a fénytelen világba, ahol megpróbálta elhelyezni az első színt, amit látott. Nem tudta, inkább csak ráérzett arra, hogy az ápolónő köpenye fehér. Sokszor és sokaktól hallotta: a vakok sötétben élnek. Csakhogy neki a sötét szó egy változatlan állapot fogalmát fejezte ki, nem pedig egy színárnyalatét. A lezárt szemhéjak mögött nem léteztek sem sötét, sem világos színek.
    Illatáról megérezte, ha nő került a közelébe. Kifinomult ujjhegyének tapintásával képes volt címleteik szerint megkülönböztetni a papírbankókat. Kiváló hallásával kiszűrte a legapróbb nesz forrását is. Nagyszerű érzékszervei segítségével el tudta rendezni magában az őt körülvevő világot, sőt még e világ arányait is képes volt hozzávetőlegesen felbecsülni, csak a színek, a fények voltak elképzelhetetlenek számára.
    Pillantása a falon függő, ezüst színű fémkeretbe foglalt feliratra esett. Néhány másodpercig mereven bámulta, végül rámutatott.
– Megnézhetném közelebbről? – kérdezte tétován.
    Az ápolónő vállat vont, odalépett a falhoz. Leakasztotta a kért tárgyat, átnyújtotta Hapurának, és érdeklődve figyelte, mit kezd vele a férfi.
    Hapura balkezébe fogva karnyújtásnyira eltartotta magától a keretet, majd közelítette a szeme elé. Jobbkezének ujjaival végigszántotta a feliratot védő üveglapot. Homlokára ráncok gyűrődtek, szemét fájdalmasan összehúzta, aztán visszaadta a keretet az ápolónőnek.
– Nem ismerem a betűket – mondta halkan és némileg szégyenkezve.
    – Azt akarja mondani... – döbbent meg az ápolónő. A mondatot azonban elharapta, s örült, hogy időben észbekapott. Gyorsan folytatta: – Értem, persze. Csak a Braille írást ismeri.
    – Igen – bólintott Hapura. – Az írott vagy nyomtatott szöveget nem tudom elolvasni. Egyelőre. De most már nagyon hamar meg fogom tanulni.
    – Biztosra veszem – nyugtatta meg az ápolónő.
    Hapura ismét a táblára bökött.
    – Milyen színű betükkel van nyomtatva az az írás? Kék vagy barna vagy...
    – Vörössel – felelte a nő.
    – Vörös, mint a vér színe, ugye?
    – Igen.
    Az ápolónő indulni készült, ám Hapura a keze után kapott, és visszatartotta.
    – Férfi volt vagy nő? – kérdezte izgatottan.
    – Kicsoda?
    – Tudja kire gondolok. Akinek a szemeit...
    A nő zavarba jött, s egy pillanatig töprengett a válaszon.
    – Férfi – mondta végül.
    – Öreg? Fiatal?
    – Középkorú.
    – Miben halt meg?
    Hapurának nem tűnt fel, hogy a nő elpirul, s habozva adja meg a választ.
– Nem tudom.
    Pedig tudta. A kórház előírásai szerint viszont nem mondhatta meg. Nem értette okát, miért kell titkolni a donor kilétét, mit változtat a titkolózás a lényegen, de a szabály, az szabály. Nem szívesen kockáztatta volna az állását.
    Akaratlanul is az előző napra gondolt, amikor azt a férfit a kórházba szállították. A mentősök még élve helyezték el a rohamkocsiban, de útközben meghalt. A keservesen zokogó özvegy szavai jutottak eszébe. Uramisten! Megölték! Itt hagyott magamra, ismételgette könnyeit törölgetve az asszony, s hasztalannak bizonyult minden vigasztalás. A sírást csak akkor hagyta abba, amikor megtudta, hogy férjének szemgolyóit a donoregyezmény értelmében egy arra rászoruló kapja meg, s a szükséges műtétet még aznap végrehajtják. Ez mintha megnyugtatta volna az elhunyt férfi feleségét. Szinte elégedetten mondta: Meghalt és mégis él. Legalább a szemeivel változatlanul látni fogja a világot.
    Késő este volt már, de Hapura még mindig nem akart elaludni. Gyönyörködött a betegszobában. Minden egyes tárgyat alaposan szemügyre vett, mint a becsűs, aki az eladásra felkínált holmik értékét latolgatja. Csakhogy ő nem értékekre, hanem színekre, méretekre, formákra volt kíváncsi. Képzeletében mindennek megvolt a maga helye, alakja, s ezért nem okozott csalódást mindaz, amit a szobában látott, mégis élményszámba ment a szemrevételezhető valóság.
    Hajnalodott már, amikor a szeme fáradni kezdett, szemhéja le-lecsukódott. Gondolatban hadakozott az alvás ellen, szíve szerint még sokáig ébren maradt volna, ám a hosszú és kimerítő nap fáradsága legyűrte. Álomba szenderült.
    A rettegéstől eltorzult arc csupán egy pillanatra villant fel, mielőtt a nő orra bukott  a vasúti sínekre. Ekkor vált láthatóvá a bokrok közül kilépő két férfi, akik most megragadták a nő egy-egy karját, s a vergődő testet átvonszolták a vasúti pályán.
Mindkét férfi szarongot viselt, felsőtestüket egyformán gallértalan, durva szövésű fehér vászoning takarta. Az alacsonyabb csupaizom fickó, feje akár egy kerekre sikeredett és szőrtelenített kókuszdió, fejszét lóbált a jobbkezében. S mintha erőtől duzzadó karja nem bírna terhével, egy-egy türelmetlen rúgással is noszogatta az ellenkezni képtelen nőt.
A másik férfi soványabb és magasabb a társánál, madárcsőrre emlékeztető orra volt, rövid fekete szakálla. Úgy tűnt biceg. Jobbkezének hosszú ujjaival a nő csuklóját markolta, s minden lépésnél rántott egyet a bal vállán, amelyről folyton lecsúszni készülő hosszú csövű puska lógott.
    Átérve a vasúti sineken egy fa tövéhez rángatták áldozatukat, ahol elengedték a karjait.
A nő megvonaglott, kínjában vagy félelmében, fejét a földre szorította, hosszú hajának szálai, mint vékony gyökerek ágaztak szerteszét.
A fekete bajszú ember leemelte válláról a puskát és a fának támasztotta. Letérdelt a nő mellé, egészen közel hajolt hozzá és súgott valamit a fülébe. A nő feje többször is megrándult, s ez éppúgy lehetett egyféle tiltakozás, mint heves zokogás jele.
A madárorrú felemelkedett, fejét ingatva csalódottan tekintett föléjük tornyosuló társára, aki mintha csak erre a jeladásra várt volna. Kerek ábrázata indulatos görcsbe rándult. Két marokra fogta a fejszét és teljes erejével a nő fejére sújtott vele.
    Akár a földből törne fel, sugárban fröccsent a vér a fejszecsapás nyomán.
    A földön térdelő férfi ugyan hátrahőkölt, hófehér inge még így is véres lett.
    Fejét lehajtva döbbenten meredt a vérfoltra, aztán a társára vetett egy neheztelő pillantást. Az, még mindig a fejszét szorongatva, közömbösen nézett vissza rá.
    A csőrös orrú puskájára támaszkodva felállt, átlépett az élettelen nő testén.
A másik megfordult, indulásra készen. Tett egy lépést, s mint aki váratlanul falba ütközözik, ijedten megmerevedett. Ijedtsége egyetlen szemvillanásig, ha tartott, jobbkeze máris a magasba lendült, ujjával mutatott előre.
Társa a jelzett irányba nézett, amúgy is sovány ábrázata megnyúlt a meglepetéstől, de ez sem tartott egy másodperc törtrészénél tovább. Gyors mozdulattal a vállához emelte puskáját. Fejét egy kissé oldalra billentetve célba vette a néhány méterre előttük álló alakot. Bal szemét lehunyta és meghúzta a ravaszt
 Hapura felüvöltött. Érezte, hogy egész teste verítékban úszik. Lerúgta magáról a takarót. Felült az ágyon, felnyitotta szemét és megkínzottan nézett körül a szobában.
Állati üvöltését hallva az ápolónő rémülten tárta ki az ajtót. Amint az ágyhoz lépett Hapura megragadta és görcsösen megszorította a kezét.
    – Mi történt? – kérdezte az ápolónő. Hangja aggodalomról árulkodott.
    – Láttam – suttogta Hapura reszkető hangon. – A szemem láttára gyilkolták meg azt a szerencsétlen nőt. Brutálisan végeztek vele.
    – Ugyan!
    – Az egész jelenet az orrom előtt zajlott le. Ketten voltak. Az egyik, most is, ébren is tisztán látom, maga volt a keszeg halál, kasza helyett puskával a kezében. A másik, az a tömzsi maláj a baltáját használta, mintha csak az őserdőben akarna utat vágni magának. Az volt, az csapott rá a nő fejére irdatlan nagy dühében. Ezer ember közül is felismerem azt a két gazembert.
    Az ápolónő megkönnyebbülten sóhajtott fel. Komolyabb dologtól tartott, fájdalmas komplikációtól, s nem pedig rémálom okozta nyugtalanságtól. Megigazította páciense párnáját, s egy gyengéd mozdulattal visszafektette Hapurát.
    – Nyugodjon meg – mondta biztatóan –, semmi sem történt, csak lázálma volt.
    Hapura megrökönyödött. Zavartan nézett az ágya szélére ülő ápolónőre.
     – Lázálom? Nem... ez nem lehet lázálom, olyan élesen és tisztán láttam mindent. A gyűlöletet a maláj szemében, a keszeg emberre fröccsenő vért, ahogy vörös foltokat rajzol fehér vászoningére, döbbent csodálkozását az ingét vörösre festő vér láttán. Ez nem lázálom. Ez olyan valóság, mint ahogy itt fekszem ebben a szobában és látok.
    – El fogja felejteni, ne féljen – bátorította az ápolónő, miközben felállva az ágyról az éjjeliszekrény fiókjából egy fehér drazsét emelt ki. Egy pohár víz kiséretében átnyújtotta páciensének. –  És most szépen kapja be ezt a bogyót, ettől hamarosan békés álomba szenderül, nem lesz lidércnyomása.
    Hapura nem tiltakozott. Szájába helyezte a tablettát, ivott rá néhány korty vizet.
    Az ápolónő ott maradt mellette, megvárta míg leragadnak a férfi szemei, s alig hallható, egyenletes szuszogása jelzi, hogy elaludt.
    Ezt követően az ápolónő a szemklinika étkezdéjébe ment, ahol már a reggelit szolgálták fel. Teáját kavargatva kezdte mesélni páciense furcsa álmát a körülötte ülőknek, akik növekvő érdeklődéssel hallgatták beszámolóját.
    – Érdekes – tűnődött el valaki az asztalnál a történet végén. – Arról a gyilkosságról szóló híreket én is láttam a tévében. Az ápoltja is a tévé híradójából szerezhetett róla tudomást, és...
    – Kizárt dolog! – tiltakozott rögvest az ápolónő. – Abban a szobában nincs tévékészülék.
    – Akkor az újságban olvashatott róla – vetették ellene mindjárt ketten is.
    – Az sem állja meg a helyét. Egyelőre még nem tud olvasni csak Braille írást, és különben sem került újság a kezébe.
    Ezzel a hallgatóság napirendre tért a dolog felett, s néhány óra múlva már az ápolónő sem gondolt rá.
    Hapurát egy héttel később engedték el a klinikáról, azzal a kikötéssel, hogy ne hagyja el a várost, sőt tartózkodjon a klinika közelében, arra az esetre, ha netán valami komplikáció adódna. Egyébként is minden másnap felülvizsgálatra kellett jelentkeznie.
    Ezt még a műtét előtt közölték vele, s ebből kifolyólag le is foglalt magának egy panziószobát a szemklinika és a Beira tó között.
    Gyalog indult el a klinikától és nagyon lassan haladt. Úgy bámészkodott jobbra-balra, mint egy vidéki gyerek, aki életében először járja a nagyváros utcáit és lépten-nyomon csodákba ütközik. Hapura számára is csoda volt minden, amit látott. A Golden Key Szemklinika csupaüveg homlokzata, a Kotte Road forgalma, gyalogosok és autók, a szüntelen mozgás. Épületek, emberek, járművek színes kavalkádja.
    Alig néhányszáz méterre a klinikától, az Obeysekarapura Road-ról egy szűk és csendes mellékutcába tévedt. Az előkertek trópusi növényzete elkápráztatta. Illataikat ismerte már, azt azonban nem tudta, melyik a hibiszkusz, a rododendrom vagy az orchidea. A buja növényzet színpompás virágai olyannyira lenyűgözték, hogy fel sem tűnt neki, az egyébként néptelen utcában valaki a nyomába szegődött.
    Puskalövés verte fel az utca csendjét, egy apró madár rebbent fel a járda fölé terpeszkedő mangófa ágáról.
    Hapura élettelenül terült el a földön.
    Az egykori holland kórházat elfoglaló rendőrkapitányság udvarra néző szobájában a gyilkossági csoport főnöke gondterhelten meredt az íróasztalán fekvő  jelentésekre. A legfrissebb szerint a néhány órája elkövetett emberölést ugyanazzal a fegyverrel hajtották végre, amelyikkel a Kandy vasútvonal mentén történt gyilkosság egyetlen szemtanújával végeztek.
    Sehogy sem tudta elképzelni, milyen összefüggés lehet a kettő között.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf