Bányai Tamás: A szemtanú

Az Associated Press híradása:
Az egy főre jutó szemátültetések tekintetében
Srí Lanka áll a világranglista élén. Ezzel is
megerősítve az ország buddhista hagyományait,
amely szerint létezik lélekvándorlás, halál után
a lélek új testbe költözik.


    Amikor a műtétet követően Hapura szeméről levették a kötést, döbbenettel vegyes öröm lett rajta úrrá. Látott! Harmincegy, vakságban eltöltött év után életében először látott. Eleinte csak homályosan derengett valami a szeme előtt, nehezen átlátható sűrű ködfátyol, amely két-három perc alatt eloszlott, mintha heves szél tépné szálaira és sodorná a messzeségbe. Aztán meglátta, kristálytisztán, élesen, minden vonását aprólékosan kivehetően a rámosolygó arcot. Szótlan csodálkozással nézte, miközben máris azon töprengett, vajon szép-e.
    Az ápolónő fiatal volt, huszonvalahány éves. Ébenfekete haja fiúsra nyírva, festetlen, kissé kerekded arcának enyhén sárgás színű bőre ránctalan, ajkai húsosak, mélyen ülő sötét szemeiben életigenlés csillog. De vajon szép-e?
    Biztos az. Az első arc, amit lát, csak szép lehet. Hapura megsejtette, hogy ezentúl minden más arcot ezzel fog összemérni, s éppen ezért – talán, hogy kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésse – hosszú ideig gyönyörködve nézte az ápolónőt, aki megérezte, mi játszódhat le a férfi agyában. Némán és türelmesen hajolt a páciens fölé.
    Hapura szemhéja lecsukódott, majd ismét kinyílt. Tekintete az ápolónő arcáról annak patyolattiszta köpenyére siklott.  Jobb kezének két ujjával megfogta a köpenyt, gyengéden húzta maga felé, mintha egészen közelről akarná szemügyre venni.
– Fehér – suttogta bizonytalanul, és az ápolónő bólintott.
    Hapura újfent lezárta szemhéját. Gondolata visszatért a fénytelen világba, ahol megpróbálta elhelyezni az első színt, amit látott. Nem tudta, inkább csak ráérzett arra, hogy az ápolónő köpenye fehér. Sokszor és sokaktól hallotta: a vakok sötétben élnek. Csakhogy neki a sötét szó egy változatlan állapot fogalmát fejezte ki, nem pedig egy színárnyalatét. A lezárt szemhéjak mögött nem léteztek sem sötét, sem világos színek.
    Illatáról megérezte, ha nő került a közelébe. Kifinomult ujjhegyének tapintásával képes volt címleteik szerint megkülönböztetni a papírbankókat. Kiváló hallásával kiszűrte a legapróbb nesz forrását is. Nagyszerű érzékszervei segítségével el tudta rendezni magában az őt körülvevő világot, sőt még e világ arányait is képes volt hozzávetőlegesen felbecsülni, csak a színek, a fények voltak elképzelhetetlenek számára.
    Pillantása a falon függő, ezüst színű fémkeretbe foglalt feliratra esett. Néhány másodpercig mereven bámulta, végül rámutatott.
– Megnézhetném közelebbről? – kérdezte tétován.
    Az ápolónő vállat vont, odalépett a falhoz. Leakasztotta a kért tárgyat, átnyújtotta Hapurának, és érdeklődve figyelte, mit kezd vele a férfi.
    Hapura balkezébe fogva karnyújtásnyira eltartotta magától a keretet, majd közelítette a szeme elé. Jobbkezének ujjaival végigszántotta a feliratot védő üveglapot. Homlokára ráncok gyűrődtek, szemét fájdalmasan összehúzta, aztán visszaadta a keretet az ápolónőnek.
– Nem ismerem a betűket – mondta halkan és némileg szégyenkezve.
    – Azt akarja mondani... – döbbent meg az ápolónő. A mondatot azonban elharapta, s örült, hogy időben észbekapott. Gyorsan folytatta: – Értem, persze. Csak a Braille írást ismeri.
    – Igen – bólintott Hapura. – Az írott vagy nyomtatott szöveget nem tudom elolvasni. Egyelőre. De most már nagyon hamar meg fogom tanulni.
    – Biztosra veszem – nyugtatta meg az ápolónő.
    Hapura ismét a táblára bökött.
    – Milyen színű betükkel van nyomtatva az az írás? Kék vagy barna vagy...
    – Vörössel – felelte a nő.
    – Vörös, mint a vér színe, ugye?
    – Igen.
    Az ápolónő indulni készült, ám Hapura a keze után kapott, és visszatartotta.
    – Férfi volt vagy nő? – kérdezte izgatottan.
    – Kicsoda?
    – Tudja kire gondolok. Akinek a szemeit...
    A nő zavarba jött, s egy pillanatig töprengett a válaszon.
    – Férfi – mondta végül.
    – Öreg? Fiatal?
    – Középkorú.
    – Miben halt meg?
    Hapurának nem tűnt fel, hogy a nő elpirul, s habozva adja meg a választ.
– Nem tudom.
    Pedig tudta. A kórház előírásai szerint viszont nem mondhatta meg. Nem értette okát, miért kell titkolni a donor kilétét, mit változtat a titkolózás a lényegen, de a szabály, az szabály. Nem szívesen kockáztatta volna az állását.
    Akaratlanul is az előző napra gondolt, amikor azt a férfit a kórházba szállították. A mentősök még élve helyezték el a rohamkocsiban, de útközben meghalt. A keservesen zokogó özvegy szavai jutottak eszébe. Uramisten! Megölték! Itt hagyott magamra, ismételgette könnyeit törölgetve az asszony, s hasztalannak bizonyult minden vigasztalás. A sírást csak akkor hagyta abba, amikor megtudta, hogy férjének szemgolyóit a donoregyezmény értelmében egy arra rászoruló kapja meg, s a szükséges műtétet még aznap végrehajtják. Ez mintha megnyugtatta volna az elhunyt férfi feleségét. Szinte elégedetten mondta: Meghalt és mégis él. Legalább a szemeivel változatlanul látni fogja a világot.
    Késő este volt már, de Hapura még mindig nem akart elaludni. Gyönyörködött a betegszobában. Minden egyes tárgyat alaposan szemügyre vett, mint a becsűs, aki az eladásra felkínált holmik értékét latolgatja. Csakhogy ő nem értékekre, hanem színekre, méretekre, formákra volt kíváncsi. Képzeletében mindennek megvolt a maga helye, alakja, s ezért nem okozott csalódást mindaz, amit a szobában látott, mégis élményszámba ment a szemrevételezhető valóság.
    Hajnalodott már, amikor a szeme fáradni kezdett, szemhéja le-lecsukódott. Gondolatban hadakozott az alvás ellen, szíve szerint még sokáig ébren maradt volna, ám a hosszú és kimerítő nap fáradsága legyűrte. Álomba szenderült.
    A rettegéstől eltorzult arc csupán egy pillanatra villant fel, mielőtt a nő orra bukott  a vasúti sínekre. Ekkor vált láthatóvá a bokrok közül kilépő két férfi, akik most megragadták a nő egy-egy karját, s a vergődő testet átvonszolták a vasúti pályán.
Mindkét férfi szarongot viselt, felsőtestüket egyformán gallértalan, durva szövésű fehér vászoning takarta. Az alacsonyabb csupaizom fickó, feje akár egy kerekre sikeredett és szőrtelenített kókuszdió, fejszét lóbált a jobbkezében. S mintha erőtől duzzadó karja nem bírna terhével, egy-egy türelmetlen rúgással is noszogatta az ellenkezni képtelen nőt.
A másik férfi soványabb és magasabb a társánál, madárcsőrre emlékeztető orra volt, rövid fekete szakálla. Úgy tűnt biceg. Jobbkezének hosszú ujjaival a nő csuklóját markolta, s minden lépésnél rántott egyet a bal vállán, amelyről folyton lecsúszni készülő hosszú csövű puska lógott.
    Átérve a vasúti sineken egy fa tövéhez rángatták áldozatukat, ahol elengedték a karjait.
A nő megvonaglott, kínjában vagy félelmében, fejét a földre szorította, hosszú hajának szálai, mint vékony gyökerek ágaztak szerteszét.
A fekete bajszú ember leemelte válláról a puskát és a fának támasztotta. Letérdelt a nő mellé, egészen közel hajolt hozzá és súgott valamit a fülébe. A nő feje többször is megrándult, s ez éppúgy lehetett egyféle tiltakozás, mint heves zokogás jele.
A madárorrú felemelkedett, fejét ingatva csalódottan tekintett föléjük tornyosuló társára, aki mintha csak erre a jeladásra várt volna. Kerek ábrázata indulatos görcsbe rándult. Két marokra fogta a fejszét és teljes erejével a nő fejére sújtott vele.
    Akár a földből törne fel, sugárban fröccsent a vér a fejszecsapás nyomán.
    A földön térdelő férfi ugyan hátrahőkölt, hófehér inge még így is véres lett.
    Fejét lehajtva döbbenten meredt a vérfoltra, aztán a társára vetett egy neheztelő pillantást. Az, még mindig a fejszét szorongatva, közömbösen nézett vissza rá.
    A csőrös orrú puskájára támaszkodva felállt, átlépett az élettelen nő testén.
A másik megfordult, indulásra készen. Tett egy lépést, s mint aki váratlanul falba ütközözik, ijedten megmerevedett. Ijedtsége egyetlen szemvillanásig, ha tartott, jobbkeze máris a magasba lendült, ujjával mutatott előre.
Társa a jelzett irányba nézett, amúgy is sovány ábrázata megnyúlt a meglepetéstől, de ez sem tartott egy másodperc törtrészénél tovább. Gyors mozdulattal a vállához emelte puskáját. Fejét egy kissé oldalra billentetve célba vette a néhány méterre előttük álló alakot. Bal szemét lehunyta és meghúzta a ravaszt
 Hapura felüvöltött. Érezte, hogy egész teste verítékban úszik. Lerúgta magáról a takarót. Felült az ágyon, felnyitotta szemét és megkínzottan nézett körül a szobában.
Állati üvöltését hallva az ápolónő rémülten tárta ki az ajtót. Amint az ágyhoz lépett Hapura megragadta és görcsösen megszorította a kezét.
    – Mi történt? – kérdezte az ápolónő. Hangja aggodalomról árulkodott.
    – Láttam – suttogta Hapura reszkető hangon. – A szemem láttára gyilkolták meg azt a szerencsétlen nőt. Brutálisan végeztek vele.
    – Ugyan!
    – Az egész jelenet az orrom előtt zajlott le. Ketten voltak. Az egyik, most is, ébren is tisztán látom, maga volt a keszeg halál, kasza helyett puskával a kezében. A másik, az a tömzsi maláj a baltáját használta, mintha csak az őserdőben akarna utat vágni magának. Az volt, az csapott rá a nő fejére irdatlan nagy dühében. Ezer ember közül is felismerem azt a két gazembert.
    Az ápolónő megkönnyebbülten sóhajtott fel. Komolyabb dologtól tartott, fájdalmas komplikációtól, s nem pedig rémálom okozta nyugtalanságtól. Megigazította páciense párnáját, s egy gyengéd mozdulattal visszafektette Hapurát.
    – Nyugodjon meg – mondta biztatóan –, semmi sem történt, csak lázálma volt.
    Hapura megrökönyödött. Zavartan nézett az ágya szélére ülő ápolónőre.
     – Lázálom? Nem... ez nem lehet lázálom, olyan élesen és tisztán láttam mindent. A gyűlöletet a maláj szemében, a keszeg emberre fröccsenő vért, ahogy vörös foltokat rajzol fehér vászoningére, döbbent csodálkozását az ingét vörösre festő vér láttán. Ez nem lázálom. Ez olyan valóság, mint ahogy itt fekszem ebben a szobában és látok.
    – El fogja felejteni, ne féljen – bátorította az ápolónő, miközben felállva az ágyról az éjjeliszekrény fiókjából egy fehér drazsét emelt ki. Egy pohár víz kiséretében átnyújtotta páciensének. –  És most szépen kapja be ezt a bogyót, ettől hamarosan békés álomba szenderül, nem lesz lidércnyomása.
    Hapura nem tiltakozott. Szájába helyezte a tablettát, ivott rá néhány korty vizet.
    Az ápolónő ott maradt mellette, megvárta míg leragadnak a férfi szemei, s alig hallható, egyenletes szuszogása jelzi, hogy elaludt.
    Ezt követően az ápolónő a szemklinika étkezdéjébe ment, ahol már a reggelit szolgálták fel. Teáját kavargatva kezdte mesélni páciense furcsa álmát a körülötte ülőknek, akik növekvő érdeklődéssel hallgatták beszámolóját.
    – Érdekes – tűnődött el valaki az asztalnál a történet végén. – Arról a gyilkosságról szóló híreket én is láttam a tévében. Az ápoltja is a tévé híradójából szerezhetett róla tudomást, és...
    – Kizárt dolog! – tiltakozott rögvest az ápolónő. – Abban a szobában nincs tévékészülék.
    – Akkor az újságban olvashatott róla – vetették ellene mindjárt ketten is.
    – Az sem állja meg a helyét. Egyelőre még nem tud olvasni csak Braille írást, és különben sem került újság a kezébe.
    Ezzel a hallgatóság napirendre tért a dolog felett, s néhány óra múlva már az ápolónő sem gondolt rá.
    Hapurát egy héttel később engedték el a klinikáról, azzal a kikötéssel, hogy ne hagyja el a várost, sőt tartózkodjon a klinika közelében, arra az esetre, ha netán valami komplikáció adódna. Egyébként is minden másnap felülvizsgálatra kellett jelentkeznie.
    Ezt még a műtét előtt közölték vele, s ebből kifolyólag le is foglalt magának egy panziószobát a szemklinika és a Beira tó között.
    Gyalog indult el a klinikától és nagyon lassan haladt. Úgy bámészkodott jobbra-balra, mint egy vidéki gyerek, aki életében először járja a nagyváros utcáit és lépten-nyomon csodákba ütközik. Hapura számára is csoda volt minden, amit látott. A Golden Key Szemklinika csupaüveg homlokzata, a Kotte Road forgalma, gyalogosok és autók, a szüntelen mozgás. Épületek, emberek, járművek színes kavalkádja.
    Alig néhányszáz méterre a klinikától, az Obeysekarapura Road-ról egy szűk és csendes mellékutcába tévedt. Az előkertek trópusi növényzete elkápráztatta. Illataikat ismerte már, azt azonban nem tudta, melyik a hibiszkusz, a rododendrom vagy az orchidea. A buja növényzet színpompás virágai olyannyira lenyűgözték, hogy fel sem tűnt neki, az egyébként néptelen utcában valaki a nyomába szegődött.
    Puskalövés verte fel az utca csendjét, egy apró madár rebbent fel a járda fölé terpeszkedő mangófa ágáról.
    Hapura élettelenül terült el a földön.
    Az egykori holland kórházat elfoglaló rendőrkapitányság udvarra néző szobájában a gyilkossági csoport főnöke gondterhelten meredt az íróasztalán fekvő  jelentésekre. A legfrissebb szerint a néhány órája elkövetett emberölést ugyanazzal a fegyverrel hajtották végre, amelyikkel a Kandy vasútvonal mentén történt gyilkosság egyetlen szemtanújával végeztek.
    Sehogy sem tudta elképzelni, milyen összefüggés lehet a kettő között.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf