Csernák Árpád: A nagy szárnyas here

Adeimantosz, hátát a sziklafalnak vetve ült és nézte a végtelenben elveszõ higanyfényû lapos medencében a színes gumicsónakok, gumimatracok, úszógumik, gumilabdák és léggömbök hullámzó, himbálódzó és pattogó gigantikus áradatát. A természet alkotta szelíd zöldek, szürkék és kékek mellett bizarrul, de egyben mulatságosan is hatottak a vadul csillogó cinóberek, enciánok és püspöklilák, és nem csak a színekben nyilvánult meg ez a magasabb esztétikai érzékkel megáldott vagy megátkozott ember számára már-már elviselhetetlen ellentét, hanem a mozgásokban, a ritmusokban, a formákban és hangokban is; míg a higanyfényû víz lassú hullámzással mosta a vajszínû partot, míg a kánikulában türelmesen álló olajfák ezüstös zöldje és a sziklák grafitszürkéje mozdulatlan volt, beljebb, a medencében habosan és zavarosan tajtékzott a víz, a lehetetlen színû és formájú gumitestek össze-vissza kavarogtak, egymásnak és egymásra csapódtak, pattogtak és átfordultak, egyesülve a vörösre és barnára sült valóságos testekkel; az óriási segg, fallosz és mellformájú gumitárgyak a valóságos seggekkel, combokkal és keblekkel; míg kint a parton alig hallhatóan zizzentette meg a fák leveleit az enyhe szellõ, szelíd, surrogó hangot hallatott a víz, amint a homokszemcséket és a kavicsokat cirógatta; beljebb a végeláthatatlan medencében a bõrrel bevont valóságos emberi testek és a feszülõ gumitestek orgiáján újra és újra extatikus kacajok és sikolyok, ordináré röhögések és cuppanások csattantak fel, harsogtak, tobzódtak és terebélyesedtek.

    Adeimantosz arra gyanakodott, hogy álmodja az egészet. Gyakran elõfordult vele, hogy még álmában tudatosodott benne, hogy álmodik, és ha kínos, gyötrõ volt az álom, csak kiadta magának a parancsot: Ébredj fel!, és már ki is nyitotta a szemét. Még néhány percig tartott a zsibbadtság; ha álmában sírt, még folytak a könnyei, ha rettegett, darab ideig még remegtek a tagjai, de hamarosan magához tért, ivott egy korty vizet a tõle mindig karnyújtásnyira odakészített serlegbõl, de ilyenkor sohasem rázta meg szépmívû ezüstcsengõjét, mert nem szerette, ha a szolgálók ilyen elesett állapotban látták. Ilyenkor egyedül kereste föl fürdõtermét, üdítõ sókat szórt a fürdõvízébe, frissítõ olajokkal kenegette elpuhult testét, mintha kijátszhatná az idõt, hosszan és alaposan törölte meg minden testrészét, fölvette hófehér köntösét, és csak ezek után hozatta a reggelijét.

    Egyelõre inkább mulatságosnak, semmint rémisztõnek találta a szemhéjának bõrfüggönye mögött lejátszódó képsorokat és tovább szemlélõdött. Összevetette a medencében zajló események kéjérzetet kiváltó látványát a part pasztellfinomságú légiességével, és már elõre mosolygott azon, mit fog mindehhez szólni a mestere az esti beszélgetésen, de váratlanul, a már megszokott kétféle hangnemben megszólaló melódiától merõben elütõ hangokat hallott. Rémisztõ hangokat: ritmikus hullámokban érkezõ hörgést, nyögést, erõtlen jajgatást. Kiadta önmagának a parancsot: Ébredj föl!, de semmi nem változott. Nyitva volt már a szeme, látta a távolban zsivajgó színes kavalkádot, a kvarcosan csillogó homokpartot, tisztán hallotta a tenger duruzsoló morajlását... és ezt a kellemetlen, agonizáló hangot. Sehogyan sem értette: csaknem teljesen meztelen volt, csupán a nemi szervét és a farát fogta össze valami ismeretlen ruhadarab, olyan, mint az ágyékkötõk, de sokkal szorosabb, kisebb és kényelmetlenebb. A fürdõnadrág zsinórján egy kis fémbiléta csüggött, rajta egy arab szám: 501. Ami ennél is megdöbbentõbb volt, hogy itt semmi sem emlékeztette a szülõvárosára, Athénre. Pontosan tudta, hogy még sohasem járt ezen a tájon, de nem tudott ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert felzaklatta a segítségért könyörgõ hang, és szinte öntudatlan állapotban elindult abba az irányba, ahonnan hallotta. A parton nem látott embert, mindenki a medencében hancúrozott. Nem mert kilépni a tûzõ napsütésre, a szürke sziklafal vetette árnyékban osont a hang irányába, egyre közelebbrõl hallatszott, s noha egyre erõtlenebb volt ez a hang, õ egyre követelõzõbbnek, egyre fájdalmasabbnak érezte. Hamarosan egy dagadtra felfújt, felfordított cinóber-vörös gumicsónakhoz ért, alóla hallatszott a nyöszörgés. Hirtelen elszánással felfordította az idétlen lélekvesztõt: egy ember feküdt ott arccal a homokban... egy vértócsában, a véres homokban, fakó rongyokban. Szakszerû mozdulattal oldalára fordította a sérültet, aki hirtelen nagyot harapott tátott szájjal a levegõbe: vérben ázó, sovány, szakállas arc. Adeimantosz tudta, hogy az utolsó pillanatban érkezett: az ember eszméletlen állapotban volt, és ha õ nem ér ide idõben, megfulladt volna a saját vérében. Óvatosan fogott hozzá a sérült megvizsgálásához, mert attól tartott, olyan súlyos sebei vannak, amelyekkel nem ajánlatos mozgatni, emelgetni, vonszolni. Elõbb magához kell téríteni, hátha el tudja mondani, hogy’ érzi magát és mi történt vele. Letépett egy darabot a rongyos ingbõl, és sietve elindult a tenger felé, hogy benedvesítse. Aztán eszébe jutott, hogy meg kellene itatni a beteget, és erre nem alkalmas a sós víz. Ivóvizet kell találnia, de minél hamarabb. Csaknem futott. Végül egy épülethez ért. Akár egy oázis: körben fák, fehér székek és asztalok, színes napernyõk, és a védett kis térség közepén szökõkút. Formás bronz oroszlánok álltak körben, azok szájából folyt a víz az opálosan fénylõ márvány- medencébe. Az épület homályában, a pult mögött egy testes ember állt csíkos trikóban.

    ­– Ez iható víz? – kérdezte Adeimantosz a csapostól, egy számára eddig teljesen ismeretlen nyelven, miközben a kezében szorongatott rongydarabot a kör alakú medencébe mártotta.

    – Miért? – kérdezte a csapos.

    – Sérült ember van itt a parton..., ha tudna adni egy serleget...

    – Ja, serleget! – röhögött jóízûen a csapos, de már meg is töltött egy poharat vízzel – És hogy néz ki az az ember?

    – Sovány..., szakállas...

    – Ja, Akratopotész a csavargó..., azt rendszeresen hülyére verik...

    – Szép ez a kis szökõkút... büszkék lehetnek rá... ­

    – Mire?

    – Erre a szép kis szökõkútra.

    – Kik?

    – Hát... akik itt élnek...

    – Ezek?!..., ezek minden éjjel idejárnak hányni – mondta a csapos, miközben átnyújtotta Adeimantosznak a pohár vizet. A görög nem tudta már elmondani a véleményét a hallottakról, sietnie kellett vissza a beteghez, egyik kezében a vízzel telt pohárral, másik kezében a nedves ronggyal. Csak most ébredt rá, hogy folyékonyan beszél egy számára eddig teljesen ismeretlen nyelven. Idegen a táj, idegen a nyelv, mégis mintha járt volna már itt, mintha mindent tudna errõl a korról, errõl a vidékrõl. Így hát nem is foglalkozott tovább a csapos megjegyzésével, a fürdõzõk helyi szokásaival, sietett a beteghez.

    A csavargó már a sziklafalnak dõlve ült, behunyt szemmel, tátott szájjal, Adeimantosz mellé térdelt és a vizes ronggyal törölgetni kezdte arcáról az alvadt vért, erre egész vézna teste megvonaglott és kinyitotta a szemét. A kissé dülledt, sötét szempárban rémület ült.

    – Jobban van? – kérdezte Adeimantosz és felé nyújtotta a pohár vizet.

    – Igen, igen... Mért, mi történt?

    – Azt magának jobban kéne tudni... Igyon. – A sérült elvette a poharat és mohón, hangosan kortyolgatva megitta a vizet.

    – Maga kicsoda? – kérdezte váratlanul, riadtan és gyanakvással – Még sohasem láttam itt.

    – Az most teljesen mindegy... Maga ájult volt... Itt feküdt a gumicsónak alatt – mondta Adeimantosz és a homokban felszívódott vérfoltra mutatott.

    – Maga rendész?

    – Nem. – A férfi továbbra is riadtan és gyanakodva nézte Adeimantoszt.

    – Én minden éjjel berúgok..., lehet, hogy elestem... bevertem a fejem a sziklába és rám borult ez a csónak... nem tudom...

    – És ki verte meg?

    – Engem? Senki... senki nem vert meg... jó emberek élnek itt... mondom, elestem... – mentegetõzött a szétzúzott arcú ember, miközben feltápászkodott –...de azért köszönöm...

    Visszaadta a poharat, aztán imbolygó léptekkel elindult a bokáig érõ homokban. Adeimantosz tudta, hogy nem mond igazat, de nem tehetett semmit. Erõszakkal nem lehet kicsikarni az igazságot. Tehetetlenül térdelt kezében az üres pohárral és a vakító fényben lassan délibábbá változó toprongyos csontváz vibráló, majd szertefoszló alakja után nézett.

     

2.

 

    Ahogy eltûnt a csavargó, amint beleolvadt csontos háta a szemcsés, rózsaszínû háttérbe, megjelent Adeimantosz mestere, elnyûtt daróc köntösében, mezítláb. A tömpe orr alatt szélesre húzódott a göndör szakállal keretezett húsos száj, csak sötét gombszemei ragyogtak, mint a kölyökkutyáké.

    – Ugye mondtam..., megmondtam... mielõtt aludni térsz, értelmedet serkentsd fel és lakasd jól szép gondolatokkal, hogy eljuss a tiszta önszemléletre. Lelkednek vágyakozó részét se hagyd éhezni, de ne is terheld túl. Hagynod kell, hogy békésen elnyugodjék, ne kavard föl a lelkedet örömmel vagy fájdalommal, hanem hagynod kell, hogy az magába merülve csak önmagát szemlélje, és törekedjék megismerni azt, amit nem tud múltból, jelenbõl, jövõbõl. Csitísd el indulataidat, csak ilyen állapotban ragadhatod meg az igazságot, csak így nem zavarnak bûnös álomképzelgések... Különben szörnyû varázslók és zsarnokcsinálók kerítenek hatalmukba, és rád szabadítják Erószt, ezt a nagy szárnyas herét...

    – Tökéletesen így gondolom én is.

    – „Tökéletesen így gondolom én is!” „Tökéletesen igazad van!” „Nagyon is így szokott lenni!” „Szükségképpen!” „Nyilván!” „Valószínûleg!” „Miért ne?!” Ó, Istenem! Hát mikor lesz egy saját gondolatod? Emlékezz!: Ha valakit hatalmába kerít Erósz türannosz, az elbánik apjával, anyjával, elbánik a hazájával is. Behívja külföldi cimboráit, és ezekkel igázza le és kormányozza a hajdan oly hõn szeretett anyai földet. Rabol, erszényt metsz, ruhát lop, kifoszt templomot, följelent, hamisan tanúzik, és hagyja magát megvesztegetni. És ne feledd!: a berúgott ember gondolkozása is türannoszi. A türannisz emberévé, ó, isteni barátom, akkor válik valaki, ha részegessé és kéjenccé lesz. Én bábáskodtam felettetek, de csak azért, hogy rávezesselek benneteket arra, lehet önálló véleményetek, vannak saját gondolataitok, csak világra kell segíteni õket! Helyeselni könnyû! Szép dolog az elmélet, de mihez kezdesz vele a gyakorlatban? Én majd kiiszom a méregpoharat, könyörögni fognak bíráim, hogy megszökjek, de én kiiszom a méregpoharat, és ezzel vége. Neked viszont újra és újra meg kell születned... Addig, amíg meg nem érted.

    – Mester! Hát nem jól cselekedtem?! – kiáltott Adeimantosz. Kétségbeesett hangját hallotta visszaverõdni a sziklafalról, de ahol az imént a mestere állt, most csak az üresség volt. Az ég alja vörösre váltott, kissé megenyhült a levegõ, a távolból lüktetõ, pufogó, különös zene hallatszott, az „oázis” körül benépesült a part, sötét alakok nyüzsögtek, mint a futóbogarak a rájuk verõdõ hideg fényben.

    Adeimantosz lehajtotta a fejét és zokogott. „Magamra hagytál? Hát tényleg magamra hagytál?”, motyogta, és két kezével a homokot markolászta.

    – Uram! Nem váltja ki a ruháját? – szólalt meg fölötte egy éles hang. Adeimantosz riadtan fölkapta a fejét: vékony, fekete bõrû ember állt ott fehér nadrágban, fehér pólóban, karján krémszínû öltönnyel – Bezártunk... Már mindenki kiváltotta a ruháját... Ugye maga az 501-es? Nem volt nehéz kitalálni. Itt van a ruhája uram... Elhoztam... – Adeimantosz hirtelen megértette: Ja, persze a biléta! Felpattant.

    – Elnézést, elbóbiskoltam – mondta zavartan és leakasztotta nadrágjáról a kis kör alakú fémlapot.

    – Elõfordul az ebben a hõségben – mondta a kabinos, és ahogy átadta Adeimantosznak a ruhákat, a könnyû, nyári zakó zsebében megcsörrent valami. A görög belenyúlt: tele volt aprópénzzel. Kivett egy érmét és átadta a kabinosnak.

    – Köszönöm uram! – mondta az ébenszínû fiatalember, megfordult és könnyed, ruganyos léptekkel távolodott.

    Adeimantosz egyenként megvizsgálta a kapott ruhadarabokat: vanília színû nadrág és zakó könnyû, nyári anyagból, fehér ing, fehér alsónadrág, fahéj színû szandál. Most látta elõször ezeket a tárgyakat, mégis úgy érezte, az övéi. Végigtapogatta a kabátzsebeket: az egyik belsõ zsebben bõrtárca igazolványokkal, papírpénzekkel, a külsõben – az aprópénz között – egy kulcs súlyos bronzérméhez láncolva, az érmén felirat domború betûkkel: HOTEL HEDÓ, és egy szám: a 7-es. Az inget és a nadrágot fölvette, pontosan ráillett, a kabátot a vállára dobta, a szandált és a poharat a kezében vitte; jólesett mezítláb lépkedni a puha homokban.

    Most szabad embernek érezte magát. Idõ és tér nyûgétõl függetlennek. Néha megállt, hallgatta a tenger szelíd morajlását, enyhe szellõ hûsítette az arcát, de egyre tolakodóbban keveredett a part természetes esti csendjébe a dobok monoton kerepelése, a tépett húrok elektronikus trükkökkel fölerõsített vinnyogása; a víz és a homok üde illatába szeszek, krémek, festékek, emberi hormonok, izzadság és parfümök vad, buja szagának gyomrot fölkavaró elegye. És ahogy közeledett az erõs fényekkel kivilágított, cikázó, színes neon- reklámokkal telefirkált homlokzatú szálloda, a vizet okádó bronz-oroszlánok felé, a hangok és szagok mellé már látvány is társult: a napközben vörösre égett, olajtól csillogó testek legtöbbje most fényes, testhezálló, fekete anyagba volt gyömöszölve, de olyan rafináltan, hogy a jókora ovális vagy kör alakú nyílásokon kibuggyantak a keblek és a tomporok, láthatóvá váltak a dús szõrzetû vagy éppen csupaszra borotvált nemi szervek; a hölgyek némelyikén viszont nem volt más csak hatalmas fényes láncok, csatok, klipszek, színes üveggyöngy füzérek, vaskos arany ékszerek és magas sarkú cipõ. Az egyik fehér székrõl a feje búbjától a lábujja hegyéig agyontetovált amorf nõi test folyt le, mellette inas, fiatal férfi állt komoly, koncentrált arccal, átszúrta egy tûvel a lecsüngõ, löttyedt mell bimbóját, majd csillogó ékszert csippentett bele. Egy középkorú nõ szegecsekkel kivert álarcban, szegecses nyakörvvel a nyakán, fényes, fekete combcsizmában járkált és korbácsával nagy kacagások és sikolyok közepette végigsújtott minden arra járó bogárszerû lény hátán, farán vagy potrohán. A térség közepén, a megvilágított, márványlapokkal kirakott placcon vonaglottak, rángatóztak, néha kivált a masszából egy pár, egyik tagja terpeszbe állt, lehajolt, rátámaszkodott a kút kávájára, a másik meg hátulról hágta. Mindent egybevéve úgy festettek, mint egy mérgezett bogársereg: bõrfutrinkák, szõrösnyakú zsákbogarak, komor gyászfutók, óriásnünükék, cickányormányosok, pohosak, halottbûzûek..., serteszõrös lábakkal, kidülledõ szemekkel, orsó alakú, kalimpáló csápokkal, hozzájuk ízesült ostorokkal, fémesen csillogó, zöldes, kékes, bronzos vagy ibolyafényû elõtorukat rezegtetve, lakkfényû potrohájukat riszálva, hegyes és éles karmaikkal, állkapcsi tapogatóikkal áldozatra várva, rövid, széles, lapított vagy éppen elõremeredõ ormányukkal a legcsábítóbb szagok után vizslatva...

    A szomjazó lelke, ha szomjas, semmi mást nem akar, csak inni, csak erre óhajtozik, csak e felé indul, gondolta Adeimantosz miközben keresztül vergõdött a ficánkoló tömegen, a nyüzsgõ bogarakon, és a pulthoz lépett. A nagydarab csapos most spártai hérosznak volt öltözve, a fej- és kardíszek még jobban kiemelték hatalmas izmait.

    – Visszahoztam a poharat... Köszönöm – mondta Adeimantosz.

    – És... töltsek is bele valamit? – kérdezte a félisten, miközben zsonglõröket megszégyenítõ ügyességgel forgatta-pörgette a zubogó vízsugárban az alvadt vérfoltokkal és homokkal szennyezett, majd pillanatok alatt megtisztuló poharat.

    – Hát... nem ártana most valami jó erõs nedû...

    – Mi legyen: whisky, tequila, ouzo, brandy...?

    – Legyen whisky.

    – Milyen? Jack Daniels, Jamison, Johnnie Walker, Jim Beam, Tullamore Dew...? – Adeimantosz úgy érezte, mintha apró bogarak rohangásznának belül a koponyájában.

    – Legyen az elsõ – mondta elcsigázottan.

    – Nekem is adjál egyet Karesz! – mondta vékony, éneklõ hangon egy betegesen kövér, kopasz kabóca, akinek félméteres tok volt a nemi szervére erõsítve. A csapos kitöltötte a két whiskyt, az egyiket Adeimantosz elé tette, a másikat a tokmányos elé csúsztatta.

    – Nem táncolsz Adeika? – kérdezte Adeimantosztól a kabóca.

    – Nem – mondta Adeimantosz, és miután elbillegett onnan ez a hájas test, megkérdezte – Mit mondott ez?

    – Adeika... Azt mondta, hogy Adeika... Ne csodálkozzon, itt mindenki tudja mindenkinek a nevét, és mindenki becéz mindenkit... Engem sem Karesznak hívnak, gondolhatja... A rendes nevem: Keraón..., dehát hadd mondják..., nem mindegy? – Adeimantosz, miközben kortyolgatta az italát és hallgatta Keraónt, elnézett a terem túlsó végébe, ahol a színpadon egy labdamellû, dinnyeseggû meztelen néger nõ táncolt, aki kislányos bájjal mutogatta rezgõ combjai között megnyíló nemi szervének pirosát.

    – Gyönyörû mi!? Fekete szépségverseny van, maga is szavazhat... Kint meg zajlik a cefre-party... lesz mit takarítani holnap... Most különösen megpezsdült az élet, mert itt vannak a szvingelõk... Na, ezek aztán rendesen felforgatják a szereposztást!

    – Kik azok a szvingelõk?

    – Azok, akik azért jönnek ide, hogy partnert cseréljenek... Csak az a baj, hogy néha túl erõszakosan – mondta a csapos, kaján vigyorral az arcán – Dehát nem mindegy?

       Adeimantosz elbûvölve nézte a néger táncosnõt és érezte, hogy lassan rabjává lesz valami kezelhetetlen, sehova sem vezetõ szenvedélynek. Arra gondolt: gyakran elõfordul, hogy valakiben az értelemmel meghasonlik a vágy..., a vágy, amely le akarja õt igázni, és ez haragra gerjeszti... Mintha két egymás ellen lázadó félrõl volna szó, és ilyenkor a harag az értelem szövetségesévé szegõdik a vágy ellenében... Megoldás nincs, de mint mindig, a gondolkodás megnyugtatta és kijózanította.

    Friss levegõre vágyott.

    Megitta maradék italát, de továbbra is émelygett a gyomra.

 

3.

     

    Ismét keresztülvágott az óriás-bogaraktól hemzsegõ téren, de most ellenkezõ irányba. Ahogy elhagyta a rajzás fénykörét, enyhült benne a feszültség, újra egyszerûvé vált minden. A maga mögött hagyott kivilágított térség egyetlen hatalmas, pulzáló vaginára emlékeztette, amely telhetetlenségében magába akar gyömöszölni, fel akar falni mindent, ami csillapíthatatlan, örök vágyát lohasztja. Még hallotta a hangfalak ütemes, istenûzõ duhogását, de újra érezte a tenger és a szél természetes, gyógyító illatát. A partot nyaldosó hullámok moraja most úgy hatott rá, mint gyermekkorában, elalvás elõtt a simogató anyai kéz.

    Aztán megint új, felzaklató hangok vegyültek a kétoldalról komponált, ellentmondásokkal teli szimfóniába. Hasonlatosak Akratopotész agonizálásának a hangjaihoz, de itt a fájdalom hörgéseit, sikolyait a gyönyör láza színezte; birkózott velük, majd diadalmaskodott felettük, és a megnyugvás doromboló, kielégülést jelzõ akkordjai már harmonikusan illeszkedtek a szél és a tenger zenéjébe.

    Adeimantosz a hangok irányába nézett. A vakító fények után nehezen tudott hozzászokni a szeme a homályhoz, de lassan kirajzolódtak elõtte egy ormótlan épület körvonalai. Csak a Hold világította meg a sivár, szürke betonfalakat. Adeimantosz közelebb lépett: egy árkádsort látott, ugyanabból az anyagból. A betonoszlopok mellett padok álltak, az egyiken fiatal emberpár kuporgott. A fiú és a lány szorosan átölelték egymást, és a közeledõ alakot nézték. Adeimantosz meglátta a két világító szempárt: elszántság, gyönyör és félelem..., pontosabban: féltés áradt felé ezekbõl a tekintetekbõl. Mérhetetlen egymásrautaltságban, ugyanazzal az intenzitással. Rögtön felismerte azt az egyetlen és ritka érzést, ami ilyen ragyogó, igaz, állati és egyben isteni kifejezést tud adni az ember arcának.

    – Pardon – mondta ösztönösen, noha tudta, hogy megerõsítésre vár ez a két majdnem gyermek, mert sokszor éppen azok nem veszik észre a csodát, akikben kivirágzik. Hátat fordított, néhány lépést tett a tenger irányába, aztán megállt a hangár falánál. Fölnézett a Hold hófehér korongjára és végtelen nyugalom szállta meg. Még soha nem tudta ilyen pontosan, hogy mit kell tennie. Most értette meg mestere intelmét és küldetése célját.

    – Ne menjen el! – szólt utána egy lázas, fiatal férfihang. Adeimantosz megfordult, és az épület sarkánál megállt.

    – Nem szeretnék zavarni – mondta.

    – Nem zavar – mondta a lány.

    – Mi tudjuk, hogy maga kicsoda..., tudjuk, hogy maga nem tartozik..., maga nem tartozik oda...

    – Én is tudom, hogy maguk sem – mondta Adeimantosz – Maguk most tele vannak kétségekkel, de ne aggódjanak... Ez az érzés, a végesbõl a végtelenbe emeli az embert..., mert az a fájdalmas tudat, hogy soha nincs igazunk, szárny, mellyel a végesség fölé emelkedhetünk, vágy, mellyel Istent keressük, szeretet, melyben Istent megtaláljuk.

    – Egyáltalán van Isten? – kérdezte a fiú.

    – Nem az a lényeg, hogy van-e Isten vagy nincs, hanem, hogy higgyünk benne. Életmûvek mentek rá, eszmerendszerek jöttek létre és merültek feledésbe, de még senkinek sem sikerült végérvényesen bizonyítania teóriáját... Nem teérted van a mindenség, hanem te vagy a mindenségért... és ami a mindenség számára a legjobb, az számodra is a legjobb. A hit erõ. A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség, hogy tagadjuk azokat! Credo ut intellegam! Hiszek, hogy értsek, ahogy Anselmus mondta.

    – Az elõbb a vágyat említette Isten keresésével kapcsolatban. Mi eddig csak a testi vágyról hallottunk. Errõl beszélnek mindig itt a parton... Ezt emlegetik örökké a tetkósok, a gyertyások, a szvingelõk...

    – Az egészen másfajta vágy. Ne hagyják magukat megtéveszteni.

    – De mi is vágyat érzünk... egymás iránt...

    – És ez megint egészen másfajta vágy... Azt az önszeretet irányítja..., a magukét viszont... – Itt elakadt a görög. Az árnyékos oldalon ült le egy padra, így csak õ látta a fiatalokat, õk nem látták Adeimantoszt. Nézte a két sápadt, kétségekkel teli komoly gyermekarcot, a két figyelõ szempárt, és arra gondolt: õk a gyerekek, mégis úgy érzem, mintha én vizsgáznék. Itt nem szabad hibázni! Ennek a szerelemnek olyan hatalma van, amely az embert fölemeli a földrõl, erõt ad a legképtelenebb nehézségek leküzdésére. Nyomában ott az igazság, a jóság és a szépség, melyek elhozhatják az újabb aranykort, széppé varázsolhatják a legördögibb, a legostobább emberi életet is. Akik így szeretik egymást, nem látják a másikat földöntúli lénynek, szebbnek, jobbnak, mint amilyenek valójában, de egymás számára a legszebbek és legjobbak. Úgy egymáshoz tartoznak, mint a végtagok a törzshöz. Közös lelkük és közös gondolkodásuk úgy összefûzi õket, mint a lélek egyetlen szervezetben valamennyi testrészt. Az ilyen szerelem nyomán jóság, és a jóságból szabadság születik, mert a jóság az igazság megismerésébõl fakad, és ki a szabad ember, ha nem az, aki csalóka káprázatok helyett az igazságot látja? Akik így szeretik egymást, egymás való lényének ismerõi, egymás önfeláldozó élettársai, bölcsek és így a többi embernek is jótevõi lehetnek, szabad lelkületûek, õk az igazi királyok, szép gyermekek világra szülõi. Miután ezt végiggondolta, újra megszólalt:

    – Az Isten a férfit és a nõt, mint két felet egy egésznek teremtette. Kérdezzék meg maguktól: Ki a legfontosabb a számomra? És ha mindketten azt felelik: A másik, akkor nincs mitõl tartaniuk. – A két gyerek egymásra nézett. Ekkor látta õket elõször mosolyogni. – Nem kell nekem felelniük, elég, ha önmagukban megadják a választ.

    – Mit tegyünk?

    – Házasodjanak össze!

     

*

 

    Adeimantosz több ezer éve hurcolta magában ezt a két arcot, és rossz döntéseinek sebeit. Most úgy érezte, gyógyulni kezdenek a sebek, és õ visszatérhet végre abba a világba, ahol mindig is megnyugvást remélt.

    Miután elbúcsúzott a fiataloktól, folytatta sétáját a tengerparton. Hajnalodott. A holdtányér kísérte útján, de az ezüst és fehér már keveredett a horizont lassan felizzó mandarinszínével.

    Ott lépett a vízbe, ahol a tenger halványkékje borostyánszínre váltott, a mélyben meglapuló pentelikoni márvány sugárzásában. Dór és ión oszlopok, oszlopcsonkok között lépkedett egyre könnyedebben. Amikor elhagyta a negyedik oszlopsort, merülni kezdett, lebegett, már nem érzett semmi súlyt. Kis idõ után ismét látta a selymesen talpa alá simuló kõlapok erezetét, borostyánszínû ragyogását, de már csak lábujjaival érintette a lépcsõfokokat, körülölelte az egyre hûvösebb víz, frízek relieftöredékein régmúlt, hiábavaló csaták jelenetei tûntek fel és vonultak el némán, Nikék és kariatidák darabkái hevertek szerteszét örök nyugalomban, aztán már csak lépcsõk, lépcsõk egyre mélyebbre, kövek, kövek, kõzúzalék, kõpor, de mind-mind abban a borostyánszínû ragyogásban... Amikor a lépcsõsor aljára ért, hanyatt dõlt: a víz felszínén tisztán kirajzolódott a Hold fehér korongja, de a kép szélei felé a gyöngyházszín egyre sötétebb borostyánra váltott, hatalmas, tündöklõ tejüveg, gyöngyház és borostyán... Az utolsó pillanatban, amikor még õszinte elragadtatással csodálhatta a látványt, arra gondolt: Mesterem! Hasonló színû lehetett az az ital is: a halál gyöngyház- és borostyánszínû itala.

     

***

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo