T. Ágoston László: Zárjáték

ajtózárGondosan bezárta az ajtót, zsebre vágta a kulcsot és egy széllel bélelt, kopott nyári nadrágban, hasonlóképp elnyűtt pólóban, és mezítlábas papucsban lecsoszogott a földszintre a postaládához. Nem nagy dolog – gondolta –, ki a fene nézegetné őt a lépcsőházban délelőtt tizenegy órakor? A lakók többsége dolgozik, vagy munkahely után kajtat. A nyugdíjasok meg ki se dugják  az orrukat, mert minden ajtónyitásnál hűlik a lakás, és már újra emelték a gáz árát. Az a francos óra úgy pörög, mintha hajtanák. A minap beszélték a lépcsőházban, hogy az öreg Csókáné a negyediken már a harmadik felszólítást kapta, hogy kikapcsolják nála a gázt, meg a villanyt, ha nyolc napon belül nem fizeti be a tartozását. El is ment a városházára segélyt kérni, és megújítatni a közgyógyellátási papírját. Azt mondta ott neki valami hivatalnok, hogy elkésett, mert kifogyott a keret. No, hát akkor hogy is van ez? Ha nem fizet, márpedig nem tud fizetni, akkor megfagy a sötétben?... Ezek a szolgáltatók nem tréfálnak. Ha azt mondják, hogy kikapcsolják, akkor ki is kapcsolják. No persze a közös költséget se fizeti már több, mint fél éve...
    Rendben van – fűzte tovább a gondolatait –, de neked, Kovács Pistának mi közöd van hozzá? A te anyád ez a Csókáné? Vagy a nénikéd? Nem, egyik sem. Ismered egyáltalán ezt a Csókánét? Nem. Azt se tudod, hogy kövér, vagy sovány, hórihorgas, vagy seggdugasz a vénasszony. Sőt még azt se, mennyire vén. Hát akkor meg mit sopánkodsz itt magadban az üres lépcsőházban? Annak örülj, hogy te ki tudod fizetni a villanyt, meg a gázt, sőt még a közös költséget is feladtad a múlt héten. Mi az, hogy örülj?  Verd a  seggedet a küszöbhöz a boldogságtól! Vedd végre tudomásul, hogy nem olyan korban élünk, amikor az embereket érdekli a másik ember sorsa. Egyetlen célja van az életnek, az önmegvalósítás. Nem az övé, a te önmegvalósításod bármi áron. Persze, azért sajnálod a munkanélkülit, meg a hajléktalant. Azt is sajnáltad, akinek a helyére fölvettek. No igen, úgy tisztes távolból, elméleti síkon. A szökőár áldozatainak még ezer forintot is küldtél. Ha a felét ellopják, még akkor is jut nekik ötszáz.
    A másodikon, a sarokban csapódott egy ajtó. Lehet, hogy meghallotta valaki a csoszogását, és erőt vett rajta a kíváncsiság? „Oké, jól nézz meg, öreganyám, aztán keresd ki a bulletinből, hogy ilyen papucsban slájferoznak - e a hengerzártörő tolvajok! De ha túlnő rajta a tudásszomjad, akár magam is fölvilágosíthatlak.    Nem? Nem. Látom, annyira azért nem érdekel a dolog. A te hengerzáraddal nem foglalkozom, a szomszéd meg másik biztosítónak tartozik.”
    – No lássuk – vette elő a postaláda kulcsát –, mit küldött a földhivatal! Már a múlt héten megígérte az ügyintéző, hogy postára adja a tulajdonjog bejegyzését igazoló határozatot. Ha jól meggondolja, több, mint egy hónapja késnek vele. Mit is várhatna tőlük? Végtére is nem nekik fontos, és a nőnek még egy kávét se fizetett. Hülyeség, hogyan fizethetett volna neki akár kávét, akár bármit, amikor három kilométeres sor kígyózott az ajtó előtt? Jó, nem volt három kilométer, csak harminc méter. Nem mindegy? De akkor miért van az, hogy egyesek pillanatok alatt el tudnak intézni mindent, amiért mások hetekig, hónapokig tapossák egymást?
    Üres. Igen, már megint üres a postaláda. Egyáltalán, volt már a postás? Hülye kérdés, persze, hogy volt. A szomszéd ládájából kilóg a levél sarka. Bosszantó helyzet. Hívja föl újra telefonon az ügyintézőt, netán a főnökét, és jó keményen mondja meg neki a magáét? Vagy inkább kérje meg újra, könyörögjön neki, alázza meg magát? A fene tudja, mi lenne jó ezeknek... Lehet, hogy mégis a jogi egyetemet kellett volna elvégeznie. Az ügyvédektől mindenki fél.
    – Hoppá! – villant eszébe az előző esti tévé híradó. – Valami illetékes nyilatkozott a postától, miszerint való igaz, hogy újra emelkedik a díjszabás, de ezen túl igyekeznek úgy végezni a munkájukat, hogy ne vesszen el út közben több, mint a levelek öt százaléka. Hogyan? Lehetséges, hogy már régen föladták az ő levelét is, csak éppen belekerült abba a bizonyos öt százalékba? Szépen vagyunk...
El is határozta, hogy azonnal felhívja telefonon a földhivatalt, a postát, és még valamelyik bulvárlapnak is ír egy levelet, hogy vizsgálják ki ezt a tarthatatlan állapotot, mert nagyon valószínű, hogy valamelyik kormánypárti politikus áll a dolog mögött. Hacsak nem a maffia...      
Nagy ügybuzgalmában egyszerre fordította el a zárban a kulcsot és nyomta le a kilincset. Aztán nekifeszítette a vállát az ajtónak, hogy mielőbb bejuthasson rajta. De hiába nyomta, taszigálta, az ajtólap úgy ellenállt az erőszaknak, mintha Kovács úr egy zöldfülű betörőtanonc lett volna.
    – Te jóságos Isten! – jajdult föl a férfi. – Mi a fenét csinálok én? Direkt figyelmeztetett az előző tulajdonos, nehogy megfogjam a kilincset ha zárni akarom, mert kiakad, és lakatos legyen a talpán, aki kibűvöli. Ez a széria hibája. Csak azért szerelte föl, mert fél áron adták, no meg ilyen hülyeségre a betörő se számít. Azonnal ki is akarta cseréltetni, de valahogy mindig akadt fontosabb feladat. Most aztán megnézheti magát.
    Meg is nézte, és rögtön lehervadt az öntudata. Ott állt télvíz idején a saját lakása ajtaja előtt kopott nyári nadrágban, koszos pólóban, mezítlábas papucsban, és elkeseredetten bűvölte azt a rohadt selejt zárat, amiről halvány fogalma se volt, hogyan lehet kinyitni. Feszegette jobbra, balra, aztán kivette belőle a kulcsot és kínjában felröhögött.     
 A lépcsőfordulóban egy fiatal nő tűnt föl gyerekkel a karján. Egy pillanatra megtorpant a szokatlan látvány hatására, aztán szorosan magához ölelte a gyereket és megszaporázta a lépteit.
Szólni kellene a közös képviselőnek – gondolta.    – Ezek a házmesterek, meg közös képviselők általában ezermester - féle emberek. Csapot javítanak, villanyt szerelnek, meg ilyesmi. Esetleg még zárat is. Persze, hát miért éppen a zárakhoz ne értenének? Lemegy hozzá, elmondja mi történt, és két perc múlva már bent is lehet a lakásában. Emlékezett rá, hogy a földszinten, a folyosó végében van egy kis szoba. Valaha valamiféle tároló lehetett, abból csináltak irodát a közös képviselőnek. Igaz, ő csak messziről látta, az asszony intézte vele az ügyeiket amikor beköltöztek. Neki csak megmutatta, hol van, ha netán egyszer mégis szükség lenne rá. Meg is találta az ajtót. Ki volt rá írva, hogy Bodza Jánosné közös képviselő. Fogadóórák: hétfő, szerda, péntek 5 - től 6 - ig. Most meg kedd van. Délelőtt 11 óra 20 perc.
    A lábára tévedt a tekintete. Kezdett lilulni a hidegtől. Mosolyogni próbált a szerencsétlenségén, de már csak egy halvány „csíz” - re futotta. Aztán eszébe jutott, hogy a költözködéskor lerakták a pincébe az összes limlomot, amivel akkor éppen nem tudtak mit kezdeni. Ha ráérnek, majd kiválogatják. Oda kerültek a szerszámai is. Szerszámok? No igen... Kalapács, egy - két csavarhúzó, fűrész. Egy részük még az apjától maradt rá. Milyen szerencse, hogy a kulcscsomóban ott van a pincekulcs is. Nem kellett sokat keresgélni, a cucckupac tetején ott volt a szerszámosláda. Még egy flakon műszerolajat is talált benne. Lehet, hogy csak beragadt az a francos zár...    
    Újra bedugta a kulcsot és nekiesett az ajtónak, de az meg se nyikkant. Csupán a folyosó végén kezdett el vonyítani egy kutya. Rögtön rá is rivallt a gazdája, hogy : „Elhallgass, Cézár, az anyád szentségit, mert szíjat hasítok a hátadból! Más se hiányzik, mint hogy megint följelentsen az a hülye kurva csendháborításért. Remélem, éppen az ő lakását pakolják ki.”
    – Nincs mese, hívni kell egy lakatost... – futott át a torz mosoly az ajkán. – Aztán mégis, honnét hívná? Kint csak úgy röpködnek a mínuszok, lehet, hogy azóta már a hó is esik, ő meg itt lilul a mezítlábas papucsában a rohadt, kibűvölhetetlen ajtaja előtt. A telefon viszont bent melegszik. Még csörög is örömében. Lehet, hogy fontos lenne, lehet, hogy azért hívják, hogy... „Ó, te jóságos Isten, hát mit vétettem, hogy ezzel büntetsz?  Ne kímélj, üss agyon, csapjon belém a villám, nyeljen el a szökőár, de ezt ne! Kérlek, ezt ne tedd velem! Ez a megalázás teteje. Vagy ha már ennyire megalázol, legalább adj egy jó ötletet, hogyan másszak ki a guanóból!”
    A fölötte lévő emeleten csapódott az ajtó. Úgy hallotta, mintha a lépcsővel szemben zörögtek volna. Ezek szerint otthon van valaki. Hát persze. Elkéri a telefonkönyvet, kikeresi belőle a legközelebbi lakatost, és néhány percen belül rárakhatja a lilára fagyott lábát a jó meleg radiátorra. Ha úgy tetszik, akár le is zuhanyozhat. Lerakta a küszöbre a szerszámait, és felszabadultan csöngetett be az ajtón.
    – Ki az, és mit akar? – rikácsolta egy női hang. – A postás?
    – Kezét csókolom, nem a postás, a szomszéd.
    – A Lőrinczék eladták a lakást? Nem is mondta a lányom.
    – Nem a Lőrinczék. Én a harmadikon lakom a Piróthék helyén. Kovács vagyok. Kovács István.
    – Az a Piróthné, aki mindig pofázott, ha kiráztam az ablakon a szőnyeget? Randa egy perszóna.
    – Én azt nem tudom, kérem, én az új lakó vagyok, a Kovács. Most költöztünk ide.
    – Jól van, Isten áldja, majd akkor jöjjön bemutatkozni, ha itthon lesznek a lányomék.
    – Rendben van, majd akkor is átjövök, de most az a helyzet, hogy elromlott az ajtómon a zár. Nem tudok bemenni. Lakatost szeretnék hívni, aki kinyitja.
    – Hát akkor hívjon!
    – De nem tudok, mert a telefon bent van a lakásban, én meg kint vagyok. Ha be tetszene engedni, hogy telefonáljak...
    – Azt mondta a lányom, hogy senkit se engedjek be. Honnét tudjam, hogy maga nem betörő?
    – No de kezét csókolom, tessék kinyitni a kukucskáló ablakot, és megnézni! Hát így néz ki egy betörő?
    – Hogyne, hogy benyúljon, és elhúzza a riglit! Tudom én, milyen rafináltak maguk. Meg aztán, ha magát beengedném, leütne és behívná a többieket. Így csinálták a szomszédban is. Mire hazaértek a fiatalok, üres volt a lakás.
    – Tessék már elhinni, hogy az új szomszéd vagyok, és semmiféle rossz szándék nem vezet!
    – Ezt bárki mondhatja. Miért éppen magának higgyem el?
    – Rendben van, akkor csak azt kérem, hogy tessék telefonálni a lakatosnak.
    – Melyiknek?  
    – Teljesen mindegy. Amelyik a legközelebb van.
    – Fogalmam sincs, melyik van közelebb. A szemüvegemet se találom...
    – Akkor tessék idehozni a telefont, meg a telefonkönyvet, majd én...
    – Frászt, hogy azt is elrabolja! Menjen a közös képviselőhöz!
    – Ott már voltam, nincs itthon.
    – Áhá...már ezt is tudja?! Ha el nem kotródik azonnal, segítségért kiáltok.
    Feladta. Megsemmisülten nézett föl a mennyezetre, mormolt valamit félhangosan, aztán lecsoszogott a lépcsőn, leült a szerszámai mellé, és majdnem elsírta magát. Percek, vagy akár fél óra is eltelhetett így, mire újra feltápászkodott, s elhatározta, hogy szégyen ide, szégyen oda, betöri a saját ajtaját. Nekifeszítette a vállát, jót odasózott a kalapáccsal... aztán a csavarhúzó is beletört. Nagyot reccsent a zár, de nem mozdult. Végső kétségbeesésében bedugta a kulcsot, s maga se akarta elhinni, ami történt. Mit ad Isten, recsegve, ropogva, de engedett a zár.  Kinyílt az ajtó.
    Eltelt néhány nap, tán egy hét is, Kovácsnak valami elintéznivalója akadt a közös képviselőnél. Bodzáné – molett, fekete hajú, minden iránt érdeklődő, hogy azt ne mondjam, pletyka szerető asszony – fölnézett a bizonylataiból és így szólt:
    – Kovács úr, maguk nagyon szerencsések, hogy éppen ezt a  lakást vették meg. Itt figyelnek egymásra az emberek, nem úgy, mint a szomszéd házban. Ott világos nappal kipakoltak egy lakást, és a kutya se figyelt föl rá. Itt ilyesmi nem fordulhat elő. Tudja milyen szerencse ez?
    – Hogyne, kezét csókolom – bólogatott Kovács – nagy szerencse. Valóságos főnyeremény. Ki is fogom írni az ajtóra, a nevem alá.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo