Bányai Tamás: Az utolsó esély

Az előtérben posztoló rendőrrel akarta megértetni mit akar.

    - Entschuldigen bitte… - kezdte, de a folytatás elmaradt. Egy szó sem jött a nyelvére.

    A rendőr egykedvűen ült magasított székén, bamba arckifejezéssel bámult rá.

    Ettől se várhatok segítséget, gondolta bosszúsan. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor mentő ötlet jutott eszébe.

    - Ungarische – mondta reménykedve.

    Akár a falhoz beszélt volna.

    Turay elkeseredetten nyugtázta: ezzel se jut sokra.

    A rendőr azonban bólintott, mintha eljutott volna tudatáig, mit is akarnak tőle. Magasba lendítette karját, és egy folyosó felé bökve mondta:

    - Zwei und zwanzig.

    Most ő vághatott bárgyú képet, mert a rendőr nyomatékosabban megismételte.

    - Zwei und zwanzig.  

    - Danke schön - motyogta zavartan, s elindult a jelzett irányba.

    A huszonkettes számmal ellátott helyiség előtt megállt. Vett egy mély lélegzetet és kopogtatott az ajtón. Néhány másodpercig habozott, aztán lenyomta a kilincset.

    Az ablaktalan váróteremben öten ültek az oldalfalak mentén elhelyezett padokon. Két fiatal pár meg egy idősebb férfi. Egyszerre néztek fel a belépőre, s Turaynak úgy tűnt csalódást lát várakozásteli arcukon, mintha másvalaki jövetelére számítottak volna. Nem tudta eldönteni köszönjön-e vagy sem, végül vállat vont és odalépett a szemközti ajtóhoz. Az előbbinél valamivel határozottabban kopogtatott.    

    Odabentről hangot hallott, s noha nem értette mit mondanak, belépett az irodába.

    Az ajtóval átellenben, szinte az egész falat betöltő duplaszárnyas ablakon napfény szűrődött be, a világos helység bizalmat ébresztett benne.

     Jobb oldalt mennyzetig érő tolóajtós szekrénysor takarta a falat. A másik fal előtt két íróasztal volt elhelyezve, mögöttük egy-egy férfi ült. Az idősebbik szürke öltönyben, keményített gallérú fehér ingben, bordó nyakkendőjével úgy hatott, akár egy előkelő fogadásról véletlenül idetévedt vendég. Az ajtó nyílására felkapta fejét, rideg pillantással mérte végig a belépőt. A másik férfi fiatalabbnak látszott, noha erősen kopaszodott és ráncolta homlokát. Ennek ellenére társánál közvetlenebbnek mutatkozott. Turay ösztönösen fordult feléje.

    Otthon is gyűlölt hivatalokba járni. Sohasem tudta megütni azt a hangot, amelyik jóindulatot vagy együttérzést vált ki az ügyintézőkből. Volt már határozott és követelőző, jóval ritkábban ugyan, mint alázatos, félszegen kérő, de egyik sem bizonyult hatékonynak. Valahányszor belépett egy irodába, kiszolgáltatott helyzetben érezte magát és sohasem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy helyzetével visszaélnek.

    Minden hivatalban alulmaradt.

    És most még ez a rohadt német nyelv is! Hogy mondják németül: disszidálni akarok?

    A fiatalabb, kissé elhízott férfi, kigombolt nyakú kockás inget viselt, szembetűnően vastag orra volt, alatta sűrű, szürkülő bajusszal. Jámbor és jókedélyű osztrák bürger benyomását keltette. Hátradőlt a székén, egyenesen Turayra nézett, aki most egy parányi mosolyt vélt felfedezni szája szögletében.

    - Magyar? - kérdezte a férfi magyarul, minden érezhető akcentus nélkül.

    Honnan tudja? Lesír rólam?

    Hirtelenjében csak bólintani tudott. Aztán eszébe ötlött, a rendőr szólhatott fel a kapuból.

    A kockásinges tudomásul vette az igenlést, és átszólt kollégájához németül. Turaynak úgy tetszett, a férfi keresztülnéz rajta, vagy alkalmasint a falat szemléli a válla fölött, holott a jólöltözött úriember őt nézte végig tetőtől talpig. Németül szólalt meg, és Turay csak gyanította, hogy hozzá beszél.

    - Üljön le! - mondta a másik magyarul.

    Turay az íróasztala elé helyezett széken akart helyet foglalni. A kockásinges azonban erélyesen ráripakodott:

    - A másik székre!

    Nagyot nyelve engedelmeskedett, de még így is, amint leült a másik székre, fejét a magyarul beszélő felé fordította.

    Az öltönyös úriember ismét mondott valamit, amiből egy kukkot sem értett. Várta a fordítást, a magyarázatot. Ehelyett újabb kioktatásban részesült.

    - Grubner úr magához beszél, fiatalember!

    Lüktetni kezdett az agya, keze ökölbe szorult. Sértette, hogy illemre oktatják. Úgy volt vele - s ezt ennek a két embernek is meg kellett volna érteni -, minek bámuljon olyasvalakinek a képébe, akinek egy szavát sem érti. Kelletlenül az idősebb férfi felé fordult. Hallgatta szavait, miközben uralkodott magán, hogy még véletlenül se tekintsen a magyar hang irányába.

    Amint a mogorva férfi elhallgatott, megszólalt a másik.

    - Nem a véletlen hozta magát ide. Gondolom, menedékjogot akar kérni.

    - Igen – felelte a hallgató Grubner úrnak.       

    - Üldözték magát odaát?

    Persze. Üldöztek egészen a határig. Vadászebek voltak a sarkamban, mesterlövészek vettek célba, és igen, a nyomomban voltak a kopók, az egyik már a vállamat is majdnem megragadta, amikor átcsúsztam a határon.

    Hülye!

    Vagy arra gondolsz, zaklattak-e? Hogy felforgatták a lakásomat, kutattak elrejtett fegyverek, ágy alá dugott röpiratok után? Szüleim panellakásának parányi félszobájában? Hát nem. Anyám talán még le is lőtt volna ijedtében, ha fegyvert talál nálam.

    Vagy arra célzol, volt-e valami balhém, amiért…

    Szemei előtt megjelent az üzem falára aggatott felirat:

    Dolgozni csak pontosan, szépen,
    Ahogy a csillag megy az égen,
                Úgy érdemes.

    Amikor kezébe került egy József Attila kötet, s a töredékekben elolvasta az öt soros verset, kikelt magából. Miért hagyják le az első két sort? Egy versciklusból lehet idézni sorokat vagy versszakokat, de egy öt soros versből miért kell lehagyni az első két, ugyancsak rövid verssort? Nincs hely a táblán? Vagy mert egészen más értelmet ad a versnek?

    Ne légy szeles,

    Bár munkádon más keres,

    Dolgozni csak pontosan, szépen…

    Véleményét jogosnak érzett felháborodással hangoztatta fűnek-fának. A kollegák nem olvastak József Attilát, a kollegák többsége egyáltalán nem olvasott, a teljes verstöredék viszont nagyon tetszett nekik. Milyen igaz, helyeseltek kivétel nélkül. Nem számított rá, meg is lepődött, amikor beidézték az üzemi párttitkárhoz A párttitkár csak annyit mondott, tegyen lakatot a szájára, mert amiket hangoztat az egyszerűen uszításnak minősül, s ha így folytatja tovább, annak súlyos következményei lesznek.

    Befogta a száját, az ügynek nem is lett folytatása. Lehet, hogy 1952-ben elvitte volna az ÁVH, de akkor, amikor a párttitkár maga elé citálta, 1971-et írtak a naptárban.

    - Azt nem mondhatom, hogy üldöztek, de…

    Elhallgatott. Nem tudta, hogyan magyarázza meg.

    Grubner úr megint mondott valamit. Hangja száraz volt, érzelemmentes, mintha a kezéből az asztal lapjára ejtett papírlapról olvasna fel egy érdektelen szöveget.

    A kockásinges fordított.

    - Mondja csak el részletesen. Bennünket minden érdekel. Nem üldözték, persze, nem mindenkit üldöznek odaát, de azért csak volt valamiféle represszióban része. Nem gyakorolhatta szabadon a vallását, vagy valami ilyesmi. Na, mondja csak bátran!

    A kockásinges felé sandított, s a szeme sarkából igyekezett kilesni, milyen arcot vág a hang tulajdonosa.

    A férfi kedélyesnek tűnt, sőt túl kedélyesnek. Mint akit szórakoztat a vallató szerepe és eleve kételyeket támaszt az iránt, amit majd hallani fog.

    - Nem mehettem egyetemre - mondta Turay Grubner úrnak, aki olyan figyelemmel hallgatta, mintha értené a magyar szavakat. - A vállalat megtagadta a hozzájárulást.

    Most, hogy ezt kimondta, bizonyossá vált előtte, valami köze a József Attila versnek is lehetett ehhez. Igaz, nem tettek rá célzást. A párttitkár meg az igazgató kerek perec kijelentették, nem javasolják, mert az esti iskolákba járóknak tanulmányi szabadságot kell biztosítani, márpedig a vállalat nem nyújthat kedvezményt mindenkinek. Próbálja meg vállalati hozzájárulás nélkül. Meg is tette, ám az egyetemen közölték vele, vállalati jóváhagyás nélkül csak nappali tagozatra kérheti felvételét. Megfogadta a tanácsot, mindamellett, hogy fogalma sem volt, miből fogja majd eltartani magát, ha nappal jár egyetemre. Emiatt azonban nem kellett sokáig aggódnia. Reményei már akkor megcsappantak, amikor megkérdezték tőle: tagja-e a KISZ-nek? A megnyúlt ábrázatokból kiszűrte, nemleges válasza rossz ajánlólevél. Hiába tanult éjt nappá téve, hiába készült a felvételire, ami érzése szerint jól sikerült, mégsem vették fel. Helyhiányra hivatkozva.

    Egyenesen Grubner úr szemébe nézett.

    Legalább látjuk egymást, szemtől szembe, gondolta.

    Kétszer utasították el az útlevélkérelmemet, pedig azt, bármilyen hihetetlen, a vállalat is támogatta. Úgy lehettek vele, disszidáljak, ha akarok, nekik egy gonddal kevesebb marad. Valaki mégis megtagadta az útlevelet. Valaki, aki ugyanúgy ült egy íróasztal mögött, mint most ez az osztrák zsaru. Valaki, akinek fogalma sem volt arról, ki fia borja vagyok. Szélhámos-e vagy becsületes? Seftelni akarok, vagy megtekinteni a bécsi Burgot; disszidálni akarok, vagy tényleg csak az osztrák fővárosra vagyok kíváncsi? Kimondta: nem. A magasságos ég tudja, milyen indítékok alapján.

    Ha ez az osztrák jóember jelenti ki: nem (azt ne! azt még véletlenül se!), legalább

elmondhatom, közvetlen közelről látott, de kirúgott innen, mert ellenszenves voltam neki, rútnak látta a pofázmányom, nem volt bizalma hozzám.

    Érdekes, hogy az ötnapos IBUSZ kirándulást végül senki sem ellenezte. Jóllehet, útlevelet most sem adtak, csak egy félbehajtott, külföldi társasutazásra jogosító és részvételi jegynek nevezett fényképes cetlit. A fénykép mellett a nevem: Turay József, ami igazolta, hogy… Mit igazolt? Hogy én is a busz tartozéka vagyok? Teljesen mindegy, átengedtek a határon.

    Mi történik, ha Grubner úr is nemet mond? Visszatoloncolnak Magyarországra?

    A gondolattól megborzongott.

    - Iratai vannak? - hallotta a háta mögül.

    Észre sem vette, hogy a kockásinges időközben felállt az íróasztalától és mögéje került.

    Válasz helyett kihúzta zsebéből azt a fényképes papírlapot, amit úti okmányként adtak neki, bármi adódjék, azzal igazolja magát bécsi tartózkodása alatt. Csoportos útlevéllel jönnek, mondta a túravezető, az a paszport nálam van, maguknak ez is elegendő. Azt azért még hozzátette: ha lehet, kerüljék a bajt, ne kelljen ezt a papírt senkinek sem felmutatni.

    A dokumentumot Grubner úr asztalára helyezte.

    - Ez minden? - hallotta ismét a háta mögül. - Ezzel akarja igazolni magát? Honnan tudjuk, hogy nem rablógyilkos?

    Egész teste megfeszült, de uralkodott magán, ne forduljon hátra. Grubner úrhoz intézte magyarázatát.

    - Sem a személyi igazolványomat, sem a katonakönyvemet nem mertem elhozni magammal. A magyar törvények szerint tilos, és nem akartam kockáztatni.

    - Mit nem akart kockáztatni?

    - Ha megtalálják nálam a határon, visszafordítanak.

    - Katonakönyv. Ezek szerint volt katona. Hol szolgált?       

    - Kaposváron.

    - Milyen alakulatnál?

    - Harckocsizóknál.

    - Rendfokozata?

    - Honvéd, azaz közlegény.

    Rövid kérdések egész sorozata következett. Hol lakott? Hol dolgozott? Mikor született? Milyen szervezetnek tagja? Anyja neve? Járt-e már Ausztriában? Egyáltalán külföldön, s ha igen, hol? És mikor?

    Alig adta meg egy-egy kérdésre a választ, már zúdult is rá a következő.

    A kockásinges tömören és gyorsan fordított, Turaynak az volt az érzése, nem is fordítja le minden válaszát. Grubner úr pedig jegyzetelt, akár egy szorgalmas titkárnő.

    - Büntetve volt?

    Majdnem kicsúszott a száján, hogy igen. Holott nem. Fegyelmi eljárás nem igazán büntetés, ámbár ő annak fogta fel. Fizetés huszonöt százalékának megvonása elég kíméletlen szankció annak, akit amúgy sem vet fel a pénz. Csak azért, mert felpofozta a szakszervezeti bizalmit, ráadásul nem volt hajlandó bocsánatot kérni. De miért is kellett volna?

    A gyári zuhanyozóban hónapok óta nem volt meleg víz. Nyáron még ez úgy-ahogy elment, de télen ki a fene akar jéghideg víz alá állni, hogy lemossa testéről az izzadságot, a koszt meg az olajfoltokat. Mindenki zúgolódott, ő egyedül szóvá is tette. A szakszervezeti bizalminak, mivel annak a meghunyászkodó baromnak lett volna kötelessége a dolgozók érdekeit védeni.

    “Öreg épület, túl költséges és bonyolult kicserélni a kazánt. Új csövek is kellenének, falakat kell bontani, szóval nem megy. Most. De tervbe van véve.” És addig? Fagyjon beléjük a lélek a zuhanyrózsa alatt? A szakszervezeti bizalmi vállat vont. “Otthon is lehet tisztálkodni.” Ez volt a válasza.

    Aznap éppen randevúja volt a műszak után. Álljon a lány elé munkaruhában, holtkoszosan, vagy az öltözőben vegye fel utcai ruháját átizzadt, olajtól, gépzsírtól ragadó testére?

    A szakszervezeti bizalmi kiemelt pozícióban tetszelgett, öltönyben járt a munkahelyére, neki még a kezét sem kellet leöblíteni semmittevése végeztével.

    Elég volt ránézni, hogy elboruljon az agya. Lekevert néhány pofont annak a szarházinak. Nem is tudta, mit cselekszik, ettől függetlenül később sem volt hajlandó megbánást tanúsítani. A vállalattól nem rúgták ki, de fegyelmi nélkül nem úszta meg.

    - Nem voltam büntetve semmiért.

    - Családja van?

    - Csak a szüleim. Nőtlen vagyok.

    Pedig Jutkával már a házasság napját is kitűzték. De a rohadt fegyelmi miatt csúnyán összevesztek. Vállalati lakástámogatásban reménykedtek, aminek Jutka szerint – s ebben igaza lehetett - lőttek. “Nehogy már olyasvalakit segítsenek lakáshoz, aki agyonveri az egyik munkatársát. Te mást sem tudsz, csak hőbörögni mindenért, ahelyett, hogy befognád a szádat és uralkodnál a lapát mancsaidon. Előbb-utóbb a rendőrségen fogsz kikötni, vagy a börtönben. Nehogy azt hidd, hogy én majd beszélőre járok hozzád a sittre.”

    Akkor sem türtőztette magát, lekevert a lánynak egy hatalmas pofont. Nem is lett semmi a házasságból.

    - Mihez akar kezdeni a szabad világban? - csengett fülébe az újabb kérdés.

    Mihez?

Ha erre olyan egyszerű lenne a válasz! Hiszen még azt sem tudom, hol ebben a nagy szabad világban. Maradhatok-e itt Ausztriában, vagy tovább kell mennem valahova, s ha igen, hova? Vagy azt képzelik, hogy odahaza beszereztem egy bedekkert, amiben lépésről-lépésre le van írva, mi a teendőm és hogyan fogjak hozzá? Ilyen bedekker, ilyen disszidenstájékoztató nem létezik. Azt tudom, hogy Fellner Guszti két évvel ezelőtt lépett le, ma Amerikában él, és van lakása meg egy hatalmas autója. De hogyan jutott oda, és hogyan szerezte javait, arról fogalmam sincs.

    Dolgozni akarok. Vinni valamire. Jelentkezni egy egyetemre. Vagy kinevetnek, ha azt mondom, tanulni akarok? Mert kérdezhetnék, milyen nyelven? Magyarul?

    - Legelőször is dolgozni szeretnék valahol - mondta, s közben erősen bízott benne, hogy válasza nemcsak az igazságnak megfelelő, de olyan is, amit ez a két úr hallani akar.

    - Reméljük is, hogy nem adja bűnözésre a fejét. Mert bűnözőkből nekünk is több van a kelleténél.

    Grubner urat figyelte. Az előbb mondott valamit németül, nyilván tőle származik ez a megjegyzés. Úgy látszott, Grubner úr epedve várja a választ, mert tekintete egy pillanatra sem kalandozott el másfelé. Akkor fordult csak más irányba, amikor jegyzetelt valamit. De most Turayt nézte sötét, komor szemeivel.

    Ő meg hallgatott.

    A kockásinges váratlanul ott termett előtte. Félretolta a Grubner úr íróasztalának sarkára helyezett dossziékat, s feltelepedett a megüresedett helyre. Lábai a levegőben lógtak, két tenyerével megtámaszkodott az asztallap szélében.

    Rosszallásra számított Grubner úr részéről. Mégiscsak ő látszott itt a főnöknek, nem veheti jónéven, hogy valaki csak úgy félresöpör mindent az asztalán és odatehénkedik az orra elé. Ennyit egyetlen beosztott sem engedhet meg magának. Grubner úr meglepő módon mégis elvigyorodott rosszallás helyett. Megint mondott valamit németül, amitől a kockásinges nevetni kezdett.

    Lehet, hogy nem is Grubner úr itt főnök?

    - Na, majd meglátjuk - mondta a kockásinges, hintáztatva felsőtestét az asztalon. - Egyelőre találunk magának helyet a lágerben. El fog telni néhány nap, mire mindent megtudunk magáról.

    Honnan?

    Ezek Magyarországról akarnak véleményt kérni rólam? Ennyire nem lehetnek hülyék! Mégis, mit gondolnak, milyen véleményt adnak egy disszidensről? Kiváló és megbízható munkaerő volt, jól jár vele az, aki majd alkalmazza, mert ügyes és szorgalmas, felvételét bárhová javasoljuk. Törvénytisztelő, a Magyar Népköztársaság megbecsült díszpolgára, csak a legjobbakat mondhatjuk róla.

    Ezt nem gondolhatják komolyan!

    - Csomagjai vannak?

    - Egy bőröndöm meg egy sportszatyrom.

    - Itt vannak magánál?

    - Nincsenek. Nem tudtam, hogy… A panzióban hagytam mindenemet.

    A kockásinges a karórájára pillantott.

    - Igyekezzen és két órára legyen itt a csomagjaival együtt.

    A panzióba visszatérve felcsengette Arató urat. Az élete delén túljutott, sovány és gyomorbajosnak tetsző tulajdonos kidugta fejét a lakosztályából, és csak azután lépett ki a folyosóra, hogy felismerte látogatóját. Behúzta maga mögött az ajtót.

    - Ugye, hogy minden simán ment? Megmondtam én neked, fiam!

    Akár simán ment, akár nem, másként képzelte el. Abban a reményben fizette ki öt napra előre a panziót, hogy ezen idő alatt kiismeri magát a városban, esetleg munkát is talál valahol, ha szerencséje van. Indulni készült, amikor Arató úr nyitott be hozzá. Az bejelentkezéshez szükséges iratait kérte. A panziótulajdonos arca groteszk vigyorba torzult az útlevelet helyettesítő papírcetli láttán.

    - Tudom ám, hogy miben sántikálsz! De nem úgy megy az, fiam. Ez a papír, még ha érne is valamit, lejárt. Itt nem húzhatod meg magad legális dokumentumok nélkül. Jelentkezned kell a rendőrségen, ott majd eligazítanak.

    Első gondolata az volt, nemet mond, de rögtön belátta, hogy ez esetben Arató úr azonnal kirúgja, a cuccait is viheti magával, és járhatja a várost, mint a málhás szamár, bőrönddel a kezében, sportszatyorral a vállán.

    Hanem a láger!

    Három nappal korábban, amikor a turistabusz utasaival együtt betódult egy kirchengassei magyar butikba, félrevonta az egyik eladót, hogy puhatolózzék. A lágert kell elkerülni mindenáron, mondta a kiszolgáló. Az egy szörnyű hely. Költözz be néhány napra egy panzióba, a többi majd kialakul. És megadta az utca túloldalán levő Arató panzió címét. Arató úr jó ember, biztos fog segíteni.

    Nesze neked segítség!

    - Na, és mit mondtak? – érdeklődött a panziós.

    - Két órára kell visszamennem a cuccaimmal együtt.

    - Nagyszerű! - lelkendezett Arató úr. – Ez a szabályos eljárás. Ne félj semmitől, fiam. Kivisznek a lágerbe, ahol majd elrendezik a jövődet. Hidd el, fiam, nem olyan borzasztó hely az a láger. Majd meglátod.

    - Akkor talán…

    - Akkor mi? - kérdezte Arató úr, s Turay most sürgetést érzett ki a hangjából.

    Erőt vett magán.

    - A szobát öt éjszakára vettem ki. Amiből így végül is csak egy lett.

    - Hát, igen, ez igaz.

    - Az öt éjszakát előre fizettem ki.

    - Persze, persze. Ez így szokás.

    - Ezt én is tudom. Csakhogy én egy éjszakát töltöttem itt.

    - Igen.

    - Akkor, gondolom, a másik négy éjszakára kifizetett pénz visszajár.

    - Visszajárna, az tény. Mégsem adhatom vissza.

    Turaynak elakadt a lélegzete. Szemei tágra kerekedtek a megdöbbenéstől.

    Mi az, hogy nem adhatja vissza? Csak nem akarja lenyelni a pénzét ez a vén majom? Miután a szállást előre kifizette, alig maradt pár száz schillingje. Meddig elég az? És mire?

    Álljon meg a menet! Semmiért még a szabad világban sem fizetnek!

    - Miért nem? - kérdezte emeltebb hangon.

    - Azt a pénzt már elkönyveltem. Komplikált dolog, de..- Arató úr elharapta a szót.

    A folyosó végén kinyílt egy ajtó, idősebb pár lépett ki az egyik szobából. A panziós látható zavarba jött. Biccentett a rossz időben távozó vendégei felé, majd egy gyors mozdulattal hátranyúlva betolta maga mögött lakosztályának ajtaját. Aztán megragadta Turay karját, s húzta befelé.

    Alig kerültek beljebb, nyomban becsukta az ajtót.

    - Csak annyiért fizetek, amennyi…

    - Nem kell hangoskodni. Ez nem tartozik senki másra - intette le sietősen Arató úr. - A dolog nem olyan egyszerű. De nem fogom becsapni, higgye el!

    Nocsak! Hova lett a fiam? Hova lett a tegezés? Vagy amikor pénzről van szó, megszűnik a bizalmaskodás?

    Turay nyelt egy nagyot, keze ökölbe szorult.

    Ne prédikálj! A pénzt add vissza, vagy kiverem belőled. Nem zsebelsz be eleget ebből a kócerájból? Az én pénzemre ne fájjon a fogad!

    Érezte, hogy elönti a forróság és fejébe szalad a vér. Már azon volt, hogy megragadja a vénember grabancát, s ha a pénzt nem is, de a lelket kirázza belőle.

    - Nyugalom! - hallotta Arató úr hangját egyidőben saját benső hangjával, amely ugyancsak nyugalomra intette.

    Vigyázz, mit teszel!, igyekezett csillapítani magát. Kell neked, hogy letartóztassanak tettlegesség miatt? Hogy osztrák fogdából toloncoljanak magyar börtönbe?

    - Meg fogja kapni a pénzét – folytatta a panziós. - Nem tőlem, de meg fogja kapni. Amikor először kiengedik a lágerból, jöjjön vissza hozzám. Adok egy számlát, amit a Caritas fillérre pontosan kifizet magának. Egy groschen károsodás sem fogja érni. Sőt, többről adom majd a számlát, mint amennyit valójában kifizetett nekem.

    A józan ész már nem segített. Turay ökölbe szorított keze ütésre lendült.

    Arató úrnak még arra sem volt ideje, hogy védekezőn maga elé emelje karját. Az ütés az állán érte. Fájdalmas megrökönyödés ült ki arcára, szája szóra nyílt, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, újabb ökölcsapás sújtotta. Ezúttal az orrán. Az orrlukából vércsepp buggyant elő. A harmadik ütleg ismét az állán csattant. Arató úr megtántorodott, majd erőtlenül a padlóra roskadt.

    Turay csak ekkor döbbent rá, mit is cselekedett. Úrrá lett rajta a pánik.

    Sietve megfordult, kapott a kilincs után, épphogy ki nem rántotta keretéből az ajtót.

    Szaladt a panziószobába. Összekapta a kezeügyébe eső dolgait és begyömöszölte a sportszatyrába. Felragadta bőröndjét meg a sportszatyrot, és két perc múlva már kint volt az utcán.

    A Mariahilfer strasse sarkán megállt, s a szemközti templom láttán kísértést érzett, hogy átmenjen a túloldalra. Lelépett a járdáról, de nyomban meg is gondolta magát. Mi dolga lenne a templomban? Most már az isten sem segít.

    Egy darabig tanácstalanul álldogált a sarkon, végül csak rászánta magát, hogy szembenézzen a sorsával. Mégis, mint aki időt és lehetőséget akar adni arra, hogy valami akaratán kívüli történjék vele, lassú léptekkel haladt az Europa Platz felé.

    Nem kis idő múlva azon kapta magát, hogy ott áll megint Grubner úr íróasztala előtt.

    Az osztrák gondterhelt ábrázattal tekintett fel rá.          

    - A többieket elvitték a lágerba – szólalt meg hosszas hallgatást követően, magyarul. – A mai transzportról már lekésett, de ez nem is baj. Magát úgysem küldenénk oda.          

    Váratlanul érték a Grubner úr szájából elhangzó magyar szavak. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Mire valamit kipréselt volna a száján, Grubner úr folytatta.

    - Alig egy órája kaptam egy telefonhívást, aminek alapján átadhatnám magát a bűnügyi rendőrségnek, sőt egyenesen visszatoloncolhatnám Magyarországra. Azt hiszem, ennek a következményeit nem szükséges ecsetelnem.

    Turaynak még egy bólintáshoz sem volt lelkiereje.

    - Eszeveszett dolog volt, amit művelt. Mégsem tételezem fel magáról, hogy bűnöző. Éppen ezért adok még egy esélyt.

    Csúfot akarsz űzni belőlem? Miféle esélyt?

    Turay a fogait összeszorítva hallgatott. Grubner úr rövid szünetet tartott.

    - Van pénze? – kérdezte végül.

    - Van még valamennyi - nyögte Turay kínkeservesen.

    - Akkor vegyen magának egy vonatjegyet Nyugat-Németországba. A határon laza az ellenőrzés. Osztrák részről, azt hiszem semmi. Csak a németek fogják elkérni a papírjait, de az már német területen lesz. Ha nem csinál ott is valami őrültséget, tőlük nem kell félnie. Nem adják ki magát a magyaroknak. - S mint egy eltökélt határozatot, hozzáfűzte: - Ide se küldik vissza. Na, menjen. És igyekezzen mielőbb átjutni a határon.

    Szédelegve támolygott ki a rendőrség épületéből. Mint egy holdkóros araszolt át a téren a Westbahnhofra.

    Passauig váltotta meg a jegyét. Annyi pénze még maradt, hogy kérjen magának egy korsó sört a pályaudvari büfében. Az első korty után megbánta. Inkább egy szendvicset kellett volna venni. Keserűen legyintett. A sör is enyhíti éhségét.

    A vonat késő délután indult, és jócskán beesteledett, mire a határhoz ért. A kerekek monoton zakatolásától leragadtak a szemei, elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy rázzák a vállát.

    - Passport, bitte!

    Felriadva, a határőr egyenruhájától megijedt. Aztán észbekapott és előhalászta az útlevelet helyettesítő úti okmányát.

    És végre, a kellő pillanatban eszébe jutott a megfelelő kifejezés.

    - Ungarishe Flüchtling – mondta reménykedve.

    A német határőr szótlanul bólintott, és egy kézmozdulattal jelezte: kövesse őt.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo