Csernák Árpád: A cinikus

A cinikus kifejezés a görög küón [kutya] szóból származik.
Diogenészt csúfolták így az athéni polgárok.
Követőit künikoszoknak nevezték, ebből alakult ki
a cinikus filozófiai irányzat.

A szerző.

 

Hályogzöld háttér előtt mozgó hályogszürke alakok; meg-megrezdülő sötét lombok, halott fák ágainak fekete rajzolata, váratlanul felizzó vörös fényfoltok...

Dr. Werth János minden este végignézte a naplementét a hegy tetején ülve mint egy szakrális színházi előadást, és ez az előadás sohasem volt egyforma: megunhatatlan volt és leírhatatlan, titkokat rejtő és távlatokat nyitó...

Dr. Werth János régen elfelejtette, hogy doktor. Pontosabban: nem törődött vele, lényegtelenné vált. Ha néha-néha, nagy ritkán még le kellett írni a nevét, elhagyta a dr.-t a dupla vé-t a há-t és a Jánost, csak ennyit firkantott oda: Vert, de ezt is - többnyire - kis v-vel.

 

Most négy kutyával lakom együtt. Lógó fülű, rézszínű kutyám eddig összesen tizenkilenc kölyköt hozott a világra, mind fölneveltük, kettő itt van velünk, a többi új gazdára lelt...

Amikor szétverték azt a város szélén álló emlékművet: megszűnt kényelmes lakosztályunk. A szoborcsoport alatti terebélyes posztamensben nagyszobányi üres térség volt: ott kényelmesen elfértünk. Kevesen tudták, hogy ott lakunk, s akik tudták: megszokták, eltűrték... Aztán szétverték a talapzatot is a szerencsétlen panoptikumi figurákkal együtt. Kénytelenek voltunk felköltözni ide a hegyre. De talán jobb is. Itt aztán tényleg békén hagynak. A kutyák szabadon rohangálhatnak; itt a hegy, a nagy füves-gazos térség, a fenyők, az elaggott meg halott gyümölcsfák... A két idősebb kutya összebújva alszik a Kőasszony alatti üregben (ez sokkal kisebb, mint a lenti, de jó meleg), a két kicsi itt ugrándozik körülöttem...

Leültem a farönkömre alkonyatot nézni. Kellemesen fáradtnak érzem magam az egész napos beszerző körút után, de nem gondoltam, hogy elalszom...

Álmomban kórházban voltam. De most nem orvos-, hanem betegként. (Mindegy. Mindig utáltam így is, úgy is.) Közölték velem, hogy meghalok. (Hányszor kellett volna ezt nekem is megtennem, de képtelen voltam rá.) Világoskék öltöny volt rajtam, és pontosan olyan voltam, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Amikor közölték velem a tényt: megszédültem, zsibbadni kezdtem. Körülnéztem: Az ágyakon, a tolókocsikban kifejezéstelen arcú, csíkos pizsamás halálraítéltek. Azt akarták, maradjak ott. "Doktor úr, így... doktor úr, úgy... hiszen maga igazán megértheti..." "Minek! - kiáltottam fölháborodottan. - És maguk is! - fordultam a betegek felé -, ahelyett hogy kimennének a szabadba, sétálnának még utoljára egy jót, zsugáznának, ennének-innának... itt várják a pusztulást a húgy- és lizoformszagban!?" Sarkon fordultam, és nagy iramban elindultam kifelé. De nem jutottam messzire. Nem az úton mentem; keresztülvágtam egy füves parkon, de hirtelen minden erő kifutott belőlem, és arccal a vizes fűbe zuhantam...

A vizes fűben ébredtem. Lecsúsztam a rönkről. A kutyáim ott álltak mellettem és nyalogattak. A Nap már lement, csak mintha izzó téglaport szórtak volna az ég aljára, a város fölé. Jó itt. Ülök a hegyen, most már háttal a városnak, Morzsi a lábamnál ül, Borzi kicsit odébb hever. Körülöttem tücsökcirpelés, madarak cserregnek, a hegy lábánál morog, mocorog a város, idegen kutyák ugatnak, hűvös szellő legyint meg hátulról... Csend van. Melankólia és búbánat. Igen: jó így. Melankólia és búbánat: már annyira fáj, hogy kéj, már annyira semmi, hogy minden... Na ez még nem az; még itt ez a négy melegszívű állat, ez a négy tiszta, évezredek tudását, szomorúságát magában hordozó szempár: róluk gondoskodni kell. És itt van a kuporgó kőasszony, a lehajtott fejű kuporgó kőasszony, a karjaira boruló kuporgó kőasszony... és alatta a fészkünk, a jó meleg kis kuckónk.

A környék összes szobrát végigjártam, míg végre ráakadtam erre. Észrevettem, hogy a posztamens hátsó kőlapja kissé meglazult, elmozdítható. Alig kellett tovább vájni, hogy elférjünk benne, és a hely is igazán ideális. Csak a fák, a kutyák, a nagy gazos térség, tücsökcirpelés, öreg gyümölcsfák és a szél fuvallata.

Kis kordémmal elindulok minden reggel, végigböngészem a város összes kukáját: még mindig jócskán találok használható, sőt: értékesíthető kacatot-vacakot, a kutyáknak ízletes falatokat. Persze nem minden nap egyforma. Van, amikor nekem csak kenyér jut, máskor meg veszek tésztát, húsokat és főzünk. Ott, a kőasszony mögött tüzet rakok és főzünk. Körülüljük a tüzet és várunk. Egyformán jut mindenkinek a tányérjába, mert mindannyiunknak van saját tányérja.

Aztán, ha beszerző körutam végére értem: elindulok ide a hegyre. Átjövök a leírhatatlanul ocsmány, gigantomán vasúti felüljárón; a kacskaringós útvonal valami képtelen halványkék betonnal van kikenve, rajta gyomorfelforgató nyomok... halvány libafos színű korlát, aztán: másnap visszafelé ugyanez, és ismét vissza a hegyre... És minden nap megérkezem, és minden nap várnak a kutyák, és minden nap örülnek nekem, és minden nap végignézem a naplementét... A kutyák elégedetten rágcsálnak, aztán ülünk, nézzük az égi színjátékot, a szmog alatt lapuló, morgó várost... ülünk és hallgatunk.

Valahol megkondul egy harang, nem tudom, hányat üt; talán misére hív. Nem tudom, csak azt érzem: nyugtat, csitít... Add föl! Add föl!, mondja, de a hangjában ott zeng, hogy nincs ebben semmi rendkívüli: veszteni is tudni kell, nem lehet örökké kegyelemre várni... és az is ott zeng, hogy ez maga a csoda, és örökké kegyelemre kell várni... miféle kegyelemre?! Veszteni?! Miben?! Kinek vagy minek ellenében?! Nyugodj meg!... Feladtam. Feladtam rég...

Bár megpróbáltam... megpróbáltam menekülni a városból; még a város sajátos dög- és rohadt cukorrépa szagát is el akartam felejteni... ezt a fullasztó, orrfacsaró bűzt... Miért? Minek a reményében? Már nem tudom.

Sok éve történt, amikor megpofoztam az illegális kupinegyedben azt a stricit, mert nem tudta, hogy ki volt Ady Endre. Onnan egyenesen indultam a reptérre, szinte menekültem. Tudtam, hogy hajnalban indul a gép. Hogy hova? Már arra sem emlékszem. El! Jó messzire, csak erre emlékszem, mert ez volt a lényeg. Köd volt. Kapkodva siettem: hol is vagyok? Merre is kell mennem? Villamosra föl, villamosról le; busz... de melyik visz a reptérre? - kérdezgettem. Homályos, elmosódott arcok, halvány, természetellenes mosolyok: arra!, erre!, a 14-essel... á, dehogy: a 25-össel... Mintha tudatosan félre akartak volna vezetni. Fölszálltam és leszálltam, rohantam, forgott körbe a fejem, és egyre kevésbé tudtam, hogy hol vagyok, és egyre lázasabb lettem, megizzadtam és kiszáradtam... mert akkor nagyon szerettem volna elérni azt a gépet.

Végül is megérkeztem a reptérre. Legalábbis úgy tudtam, azt mondták: ez a reptér. De vajon ez Az a reptér-e? És egyáltalán: reptér-e?! Homály. A mattkék műanyag falon óra. A kis- és nagymutató mintha állna, de a másodpercmutató vonalkája sunyi némaságban, kegyetlen iramban rohan körbe-körbe. Felirat, eligazító tábla sehol. Hosszú, alumíniumszürke folyosók, betonplaccok, hatalmas, ótvaros, néha nagyot döndülő vasajtók. Az egyik nyitva: a tátongó üregben áthatolhatatlan sötétség, a sarkig kitárt kapu előtt vasteknő, a vasteknő mellett terepszínű ruhában emberek. A sötétből előlép egy-egy alak, a vaskád mellé lép, lehajtja a fejét, a terepszínű ruhások közül egy magasra emel valami otromba, éles tárgyat (szekercét?, bárdot?), és lesújt. A fej a teknőbe hullik, a fejetlen test elhanyatlik, még rándulnak néhányat a végtagok, aztán a többi terepszínű visszaviszi a sötétbe, és elővezetik a következőt, akinek még van feje...

Ahogy a szemem kezd hozzászokni a homályhoz: látom, hogy a szürke betonfal, a szürke betonpadló mattpiros az újra és újra szétfröccsenő vértől. Látszik: szorgos kezek felmossák, súrolják naponta; eső esik, hó hull... a vér mégis átszínezi a betont...

Futásnak eredtem. Még hallottam a kiáltásokat: Kapják el! Kapják el!, de úgy látszik, a "reptér" határain túl már nem volt hatalmuk; sikerült eltűnnöm a város dzsungelében. Mögöttem felbőgött egy motor, zúgva pörögni kezdett egy légcsavar...

 

Amit közölni szeretnék veled: közölhetetlen. De azt akartam: tudd, van valaki, aki közölni szeretne veled valamit, ami közölhetetlen. Én - mindenesetre - megpróbáltam... (A közlést? A szökést?)

Lekéstem az utolsó metrót: gyalog kellett visszamennem a városba. Aznap sztrájkoltak az utcaseprők: nagy halmokban állt a szemét, a járdák mellett szennyvíz csordogált. Utamon csak néhány részeggel, patkánnyal és kurvával találkoztam. Az útszéli lámpák fényénél böngésztem a térképet, hogy ha már nem sikerült elrepülnöm, legalább a városban tudjak eligazodni...

Egyszerre kínzó éhséget éreztem. Ez ritkán fordul elő velem: egyszerűen elfelejtek enni... de most hirtelen rám tört az éhség. Semmi esélyem nem volt arra, hogy enyhítsek ezen az érzésen. Pedig reggelig valahogyan ki kell bírnom, gondoltam. Aztán, ahogy közeledtem a szállóhoz (mert akkor még szállodában laktam), az egyik ház oldalában éles fényt láttam. Közelebb mentem, és kiderült, hogy egy kis üvegablak mögül jön a fény, és az üveg mögött különböző szépséges pékáruk: kiflik, briósok és kenyerek halmai, és mögöttük egy pirospozsgás arc. Közelebb hajoltam az üveghez, és a pirospozsgás arcú ember azonnal készségesen felhúzta az üvegablakot, és megkérdezte, hogy mit kívánok. Meglepően derűs és friss volt a tekintete. Egy kenyeret kérek, mondtam, és ő egy papírzacskóba helyezve átnyújtotta nekem a hosszúkás kenyeret. Fizettem, és amint elléptem az ablaktól, mohón letörtem egy darabot a kenyér sarkából és falni kezdtem. De nem kapkodtam el a dolgot. Felmentem szállodai szobámba, levetkőztem, a csapnál felfrissítettem magam: a hideg víz alá tartottam izzó, hólyagos talpamat, s csak néha mentem oda a kenyérhez és törtem belőle újra és újra... Gyerekkorom óta akkor éreztem először, hogy az evés: a test imája. Kezem-lábam még remegett, de a gyomrom mohón befogadta a csemegének beillő étket... Akkor tudtam: a város fogva tart...

Én megpróbáltam. (A kitörést? Megoldani a megoldhatatlant?) Akkor már elindult bennem a folyamat, aminek lassan a végére érek. Talán szép lesz és gyors, ahogy a szerelmes impalára lecsap a gepárd...

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo