Czipott György: Túrabakancs

A mentőkocsi beteg nélkül, ráérősen gördült végig a kihalt keresztutcán, lefagyott hókupacokat kerülgetve. A forgalmasabb főút kereszteződése előtt lelassított, megállt, a vezető hosszan kémlelte a balról jövő személyautókat. Híg köd terpeszkedett az aszfalt fölött, érdemesnek találta, ha kivárja a teljesen belátható üres forgalomszakaszt a kikanyarodáshoz.

Balesetest hoztak haza az ambulaciáról, a reggeli járdatakarításkor megcsúszott és olyan szerencsétlenül esett az öregember, hogy a kalimpáláskor lábai közé került hólapát nyele ráfeszült bal sípcsontjára kicsivel a térd alatt. Szerencséjére – a röntgen felvételen jól láthatóan – csak megrepedt az amúgy is porotikus csont, de nem tört el. A kezelőorvos kórházi elhelyezést nem tartott szükségesnek, hazatérést tanácsolt, azonban jobbnak látta, ha járógipsszel rögzíti az alsó lábszárat. Így azonban az idős férfi és az őt kísérő felesége kizárólag taxival térhetett volna haza kertvárosi házukba, de szégyenlősen, halkan megvallotta az asszony, hogy a férje egyetlen nyugdíjacskáját már kifizették a rezsire, táplálkozásra, megtakarítani abból alig-alig tudnak – azt is elvitte a cudar idő miatt külön rendelt tüzelő –, a következő járandóság pedig csak két nap múlva várható, ha az Isten is úgy akarja. Addig meg az a kevés apró csak kenyérre elég, taxi költséget sehogy se tudnának fizetni.
A két mentőápoló türelmesen várta a vizsgálat és a kezelés befejeztét, segédkeztek az ismerős orvosnak, amúgy sem volt szabad ápoló az osztályon. Sürgős hívás a központból nem riasztotta őket, beszóltak rádión a diszpécsernek, ha nélkülözhetőek, hazaszállítják a balesetest.

A forgalmasabb főút jobban járhatónak bizonyult, a hajnal óta közlekedő autóbuszok, személyautók nyomvonalában megvékonyodott az összetömörödött hó, itt-ott kilátszott alóla a piszkosfekete úttest. Azért visszafogottan nyomta a gázpedált a vezető, nehogy egy jégborda megviccelje őket. Na hiszen! Ha mentőszemélyzethez kellene mentőt hívni! Derűsen taglalták ezt a képzeletbeli esetet, persze mindjárt nem valami jelentős és végzetes balesetre gondoltak, de milyen képet vágnának a kiérkező kollégák, amikor ők kicsit rájátszva a dologra jó hangosan jajveszékelnének. Ezen elnevetgéltek, amikor a fedélzeti rádióban megszólalt a vezénylő tiszt hangja.
– Valaki név nélkül bejelentett telefonon egy járdán fekvő férfibeteget, nem messze onnan, ahol haladnak. Lehet, megint valami hülye szórakozik, de minden esetre hajtsanak oda és lássák el a férfit. Jelentést kérek azonnal, ha a helyszínen fölmérték az esetet!
Valamivel gyorsabb tempóval haladtak tovább, a megkülönböztető jelzéseket bekapcsolva. Úgy másfél kilométer megtétele után balra, a főút melletti járdától kicsit beljebb, az útkereszteződés előtt megpillantották a fehér hóban fekvő testet. Óvatosan áthajtottak a záróvonalon és fölhajtottak a járdára. Azonnal kiszálltak a szükséges műszereket fölkapva, látszott, nem jószántából fekszik az idős, hajléktalannak tűnő férfi a földön. A hó már vékonyan belepte hiányos és néhol rongyos öltözékét, egyik kezén minden ujjvégén lukadt cérnakesztyű volt, a másik, fedetlen keze furcsa pózban kinyújtva feküdt a teste mellett, mintha simogatta volna vele a mészfehér havat. De a legképtelenebb részletet ebben az egyébként csöndes és nyugodt képben az a két, foszló spárgával átkötözött, agyontaposott félcipő jelentette, amit a fekvő ember szürkés, megfagyott, mezítelen lábai mellé helyezett valaki, gondosan eligazítva.
Nem volt kérdéses, az egységparancsnok mentőápoló azonnal látta, a férfi halott. Elvégezte az ilyenkor szokásos ellenőrző vizsgálatokat, de azokkal sem lehetett bármi csekély életjelre bukkanni. Védőkesztyűs kézzel átkutatták a hajléktalan férfi zsebeit, szatyrot nem találtak mellette – mint ahogy más esetekben szokott lenni –, valami személyére vonatkozó iratot kerestek. Elkoszlott, vékony átmeneti kabátja alatt, hasonló állagú party zakó belső zsebében leltek elnyűtt bőr irattárcájára. Gondosan összehajtogatott régi levélpapírok között ott volt személyi azonosító kártyája, de lakcím- és TB kártyát nem találtak.
– Megint egy kihűléses. Ebben az időben hullnak ezek a szerencsétlenek, akár a legyek. Fene vigye, hogy ilyen képzavar jut az ember eszébe mindjárt. De ő már nem haragszik érte... na, beszállok, jelentem az esetet.
A vezető és a segédápoló a hóra helyezett hullazsákra emelte a jegesen hideg, merev testet és körbehúzták a fekete műanyag szállítózsák zipzárját.
– Utasított a központ, várjuk meg a halottszállítókat, nincs értelme nekünk sehová se vinni a testet, de rendes átadással zárjuk le az esetet és menjünk vissza az állomásra. Minden más adminisztrációt majd ott végezzünk el, egy óra pihenőidőt kapunk a beérkezéskor. Egész nap szolgálatban leszünk kis váltásokkal, annyi a sérült.
A forgalom felé elzárta a látványt a mentőkocsi, a testet rejtő fekete zsákot a földön hagyták, nem járt a főut melletti járdákon senki, úgy gondolták ők nem háborgatják tovább a halottat.

Jószerével már a nevére sem emlékezett, minden ismerőse – hasonszőrű, hajlék nélküli férfiak, nők csak Csipásnak szólították. Jó volt neki ez a név is, bár az igazi neve ott lapult a tárcájában féltve őrzött személyi kártyáján. De azt nem nézegette, minek emlékezni a régi életére, az odahagyott szűk, lakótelepi lakásra, feleségre, gyerekre. Akkora szakadék tátongott mindennapjai és régi, még rendesnek mondható élete között, hogy azt már beszűkült elméje nem is nagyon tudta áthidalni. Nem is gondolt napszám egyébre, csak, hogy hová menjen eltölteni az éjszakát, ahol nem fagy meg, de mégis nyugton hagyják. Meg persze, hogy hol nem volt még aznap kéregetni és hol van kevés olyanból, mint ő, hátha tudna pár forintot gyűjtögetni. Enni kell, ha jól megy a szekér, inni is valahol egy jó savanykás fröccsöt, a sör ebben a hidegben életveszélyes.
Lebzselt keveset a pályaudvar belső csarnokában, de ott gyakran járőrözött két-két rendőr, ő meg igyekezett azokat nagy ívben kerülni, nehogy belekössenek valamivel. Elgyalogolt a belvárosi aluljáróhoz, ott mégis csak gazdag népek jönnek-mennek, de tudta előre, nem sok szerencséje lesz aznap. A szél a Duna felől fújt, nem erősen, de a hideg miatt úgy érezte, mintha bicskákkal hasogatná az arcát. Belekapott néha vékony kabátjába, aláfújt, olyankor érezte a koszos ruhákból, bőréről áradó mosdatlanság szagot, a nyomorúság kiirthatatlan szagát. Ha ezt megérzi, akitől valami pénzt, segítséget kunyerál, biztosan nem akar adni, hátat fordít, még a látványától is védve önmagát. Nem szerette ezeket a szeles napokat. Most még ráadásnak szakadatlan havazik is és olyan hideg van, hogy akinek csak fontos elintéznivaló dolga nincsen, ki se jön a meleg lakásából, az üzletek is konganak vevők nélkül. Pedig ennie kell valamit, mert anélkül baj lesz!
Napok óta járta ezeket a járdákat, éjszakára meglapult kapualjakban, üzletek benyílóiban, kerülte azokat a helyeket, ahol a többiek is aludni szoktak. Némelyek tudtak szerezni valahonnan kidobott derékaljat, rongyos paplant, na igen, olyan gazdagon nem kell félni a téli éjszakától, de neki sose sikerült tartós holmikra szert tenni, mert ha talált is olyat, az egészséges fiatalabbak egyszerűen elvették tőle és jó, ha nem verték meg. Ezek néha még nőt is találtak maguk mellé a takaró alá, ő idejét se tudja, mikor volt utoljára nővel. Szerencse, hogy nem is hiányzik már neki az olyasmi, ennyi haszna van, ha valaki már vén.
Legjobban a régi felhúzós karóráját sajnálta még a tán sosemvolt életéből, azt is két hete akkor lopták le a karjáról, amikor az éhség és a hideg bekergette a hajléktalanszállásra. Pedig milyen jó meleg volt benn! Kapott szappant, rendesen megzuhanyozott, elvették a régi, bűzös öltözetét és kapott viseltes, de még jó másikat és választhatott is magának szvettert, kabátot. A legmelegebb holmikat választotta ki a halomba hordott használtruhák közül, de amíg szinte ájultan aludt, valaki ellopta tőle az egészet, pedig a feje alá gyűrt mindent a matracos vaságyon. Még az óráját is lelopta a nyomorult a karjáról, pedig vacak, kopott, felhúzós orosz karóra volt, nem valami digitális izé... még jó, hogy a tárcáját a gatyájába rejtette, ott mégsem akart kotorászni a gazember, nehogy másnak nézzék...
Amikor felébredt reggel, mellőle már mindenki elment, hiába mutatta a nagy semmit az ügyeletesnek, az nem tehetett egyebet, annyi lehetősége volt csak, hogy megengedje neki ismét a ruha válogatást. De addigra alig volt a raktárban valami használható. Azért mégis össze tudott szedni annyit, hogy ne hiányos öltözékben kelljen kimennie az utcára. Meleg pulóver már nem volt, három flanelinget vett egymásra meg egy kopott nyári zakót, vékonyka pantallót. Télikabát vagy pufidzseki már egy se volt benn, egy jó hosszú, átmeneti szövetkabátot találtak az itt maradt régi ruhák között, azt vette magára. Az ügyeletes azért még mielőtt elment, végignézett rajta.
– Lássam, nem fagy-e meg odakint... cipőt nem talált magára valót?
– Találtam még este, de azt is ellopták, a régit meg maguk dobták ki. No, nem mintha sajnálnám, nem ért az már lukasan egy krajcárt se, meg majd megfagytak benne a lábujjaim. Hát most csak ezt a gumiszandált találtam, valahol ott hátul.
– Adok magának egy jó lábbelit, hanem erre aztán már vigyázzon – mondta az ügyeletes és bement egy irodának látszó helyiségbe, aminek az ajtaján „Ügyeleti Iroda” felirat zárta el a belépést az ellátottak elől.
Kutakodó zaj hallatszott, majd kijött a harminc év körüli, jól megtermett ügyeletes férfi, kezében egy pár újnak látszó, vastag bőrű, bélelt túrabakanccsal.
– Ezt a VÁP-osok gyűjtötték be még ősszel egy csempész szállítmányból, hamis a márkajelzése, de azt hiszem, az magát nem nagyon zavarja. No, húzza ezt a lábára, sajnos zoknit nem tudok adni, azt már mindet elvitték, de így jó lesz. Bélelt.
Megköszönte az ügyeletes jóindulatát, hálát érzett csakugyan a bakancs miatt, ilyen jó lábbelije egész életében nem volt. Gyönyörködve nézte a lábát, a betűrt pantallóvéggel szakasztott úgy festett, mint valami hegymászó – elhatározta rögtön, bármilyen sanyarú lesz is az idő tavaszig, még egyszer nem jön semmi éjszakai szállásra, meglopatni magát. Valahogy csak lesz anélkül is...

Lődörgéssel, kuncsorgással telt az egész napja, de a szokott helyeken annyi hajléktalan verődött össze, hogy esélye sem volt az alamizsnára. Jól számított, ha valaki csak egy pillanatra is megingott és nem zavarta el mindjárt, megérezve a belőle áradó áporodott szagot, mindjárt elillant a kedve zsebébe nyúlni némi apróért. De enni kell valamit!
Végre egy fiatal, szakállas férfi megajándékozta kétszáz forinttal. Úgy gondolta, ezek a szakállasok valahogy mind jó emberek, mégha nem is mindegyik ad pénzt, de valahogy ezek melegebb szívűek, mint a kopasz állúak. Jézust is szakállasra festenek minden képre... A borostásokat messze elkerülte, mert azok meg rendre kíméletlenül elzavarták, egyik-másik még hangoskodva utána is kiáltott: „Ha dolgoznál, nem kellene kéregetned! Ingyenélő szarházi!”. Pedig dolgozott volna ő szívesen, de hát hol kellene ő büdösen, lakás, élet nélkül...
Késő délután már azon törte a fejét, az éjszakát hol fogja átvészelni, aztán reggel majd visszamegy a „brigádba”, a főnök mégiscsak juttat valami két szelet kenyér közötti ennivalót, ha ilyen hideg jön rájuk, még egy megkezdett üveg bort is ad, nekik hármójuknak. Csak az az egyhelyben topogás ott sarkon a kocsik között!... Kínálgatják azokat a celofánba csavart virágcsokrokat télen-nyáron, venni meg nem akar senki. Minek is venne, messziről lesír róluk, hogy valamelyik temetőből lopták, persze nem mintha a halottaknak nagyon hiányozna... de a már fonnyadófélben vannak, kivált a rózsából tekert bukéták. A krizantémok még elvannak, de olyat meg ki akar hazavinni...
No mindegy, legyen az a főnök gondja, bár szarik az erre, csurran-csöppen, hárman ha jól megy jó pár ezret begyűjtenek ezen, azt meg zsebrevágja „kejne ficcse, kúte ficcse” mondókával, de hogy ez mi a fenét jelent, egyikük se tudja. Olyankor nagyon elégedett a „brigáddal” és estefelé, amikor hazaviszi őket az udvari szerszámos kamrába – mert azért a házba nem engedi, hogy bemenjenek, de a csukott verandán egy jó forró teavizet mindig kapnak, ha ilyen kutya hideg van egész nap.

Későn ért ki a kertvárosi főút sarkára, már nem volt ott a brigád, de nagyon korán ahhoz, hogy valahogy megússza ép bőrrel az előtte feketedő éjszakát. A kétszáz forinton vett fél kenyérnek hűlt helye se volt már a gyomrában, pedig rengeteg vizet ivott rá a nyilvános illemhely kézmosó csapjából. Szeretett volna ott meghúzódni, de elzavarták onnan is, pedig ott aztán mindegy lett volna büdös-e vagy se.
Mardosó éhséget érzett, napok óta alig jutott falat a szájába, vízen pedig nem lehet élni. Fröccsről csak álmodozott, az mégrégebben jutott a gyomrába, pedig ha az a kevés alkohol lötyögött benne, mindjárt szebbnek látta a másnapi lehetőségeit és melegség bujkált a tagjaiban. Ez azonban úgy látszik, csak a különleges napok ajándéka, ami valamiért egy ideje elkerüli őt. Csak valahogy ezt az éjszakát húzza ki... A főnök biztosan nem küldi el, három ember több, mint kettő, a pénzért meg eszi a rosseb, akármilyen kevés. Az eszükbe se jutott, hogy megtartsanak maguknak a bevételből, valahogy mindhárman becstelenségnek tartották volna, márpedig az ember legyen büszke a becsületére! Más úgysincs egyikőjüknek se... aztán ez a dagadt csak-csak mégis munkát ad nekik, ha majdnem kéregetés is az!... de mégsem kéregetés, hiszen ők is adnak a pénzért cserébe valamit...
– No, majd holnap! – dörmögte elfúlóan a jeges széllel szemben, majd háttal fordultan topogva a kihalt, autó se járta kereszteződésben.
Emlékezett, a patak mellett futó hővezetéknél a szerencsésebbek kis kalibákat eszkábáltak mindenféle vicik-vacak deszkákból, lemezekből, hűtőszekrény dobozából, régen néha aludt náluk, de akkor még jobban bírta magát. Volt, hogy minden nap tudott venni egy üveg olcsó bort, az jó belépő volt ezekbe a fényűző lakásokba.
Aztán a rendőrök egyszer csak elkezdték zavargászni a kalibásokat, a tákolt lakásokat pedig mind eltakarították a hővezeték árkából. Úgy mondták, városképileg megengedhetetlen, hogy közel a belvároshoz ilyen szeméttelepek létesüljenek, mindenkinek lehetősége van szálláson tölteni az éjszakát... Jó körülmények között...
– No, ette volna meg a fene valamennyit! – mormogta maga elé, de alig haladt rendesen előre a széllel szemben. Könny szökött szemébe a jeges iramodásoktól, pedig síráshoz már rég nem tudott bánat gyűlni a szemzugaiba, ha elmúlt élete derengett fel emlékei között.
Elérte a patakpartot, bearaszolt az árokba a hőszigetelővel újraburkolt vezeték mellé, de így, hogy burokban zúdult benne a forró víz vagy gőz – ki tudja mi –, nem nagyon adott meleget. Az árok aljáról és oldaláról a burjánzó bokrokat mind kivágták, ahol maradt, az is mind tarra vált a télre, nem nyújtott menedéket sem a hideg, sem az úton haladó autók fénycsóvája elől.
– Nem jó ez így, rendőrkocsi is járhat erre vagy bejelenti valaki, hogy gyanús settenkedést látott a hővezeték mellett, biztosan megbukom. Aztán akkor semmi esélyem visszaállni a brigádba, hamar elterjed a híre annak, a főnök meg elzavar, mint a kivert kutyát... – mondta magának hol suttogva, hol félhangosan, de maga sem értette, miért óvatoskodik, nem hallja itt senki.
Hanem, ott nem maradhat, döntötte el, visszamegy a sarokra, keres valami szélárnyékot, aztán csak reggel lesz már. Jókora idő telt el közben biztosan, amíg megnézte ezt a kipucolt helyet.
Valamivel könnyebben haladt visszafelé, túrabakancsa alatt ropogott a hó. Bár így a szelet háta kapta, az is egyre jobban sajgott már a jeges hidegtől. Az ízületei mintha összenőttek volna, úgy érezte, alig hajlanak a lábai, minden lépés késszúrásként hasított térdébe, bokájába. Végre megérkezett a főút kereszteződéséhez, a havas-ködös szélben gyéren világították be a sarkot a higanygőzlámpák. Ez jó, legalább senkinek nem fog feltűnni, minek várakozik itt valaki éjszaka, ebben az időben... gondolta, nagyon remélve ezt.
Lekuporodott a kerítés mellé, de persze a vasrudak nem fogták föl a szelet, így hát még mélyebbre húzta le magát a beton lábazathoz. Megállíthatatlan remegés rázta minden porcikáját, szabálytalan ritmusban verődött a betonnak. Aztán csillapodott és fokozatosan meg is szűnt görcsös rángása. A fájdalom helyébe kúszva sosem tapasztalt nyugalom öntötte el egész testét.
– Nem szabad elaludni, alszom majd a fáskamrában a brigáddal – motyogta magának alig érthetően.
Képtelen volt uralkodni az álmosságon, ami hullámokban öntötte el. Csodálkozva azt vette észre, hogy már nem is fájnak a tagjai és mintha az idő is enyhülne, talán nem annyira rettenetes a hideg. Csak a szél sikongatását nem tudta mire vélni, hiszen úgy érezte, az el is állt. Mégis, fülében egyre erősebben surrogott valami hang, lehet, talán nem is a szél, mintha szívverését hallotta volna, de valahogy nagyon furcsán, közelről és egyszerre távolról is.
Így már kibírja, gondolta és lehunyta a szemhéjait. Egyáltalán nem volt már hideg, semmit se fájtak már lukas ujjú cérnakesztyűjében az ujjai, másik kezét is lassan kivette a zsebéből – bár nagyon nehezére esett a mozdulat –, fedetlen kezével megsimította a havat maga mellett. Puha volt és meleg.
– Szeretem ezt a havat... – hallotta magában visszhangzani a gondolatát, kényelmesen elhelyezkedett azon a puha valamin, ahol ezelőtt hó volt. Ültéből ledőlt a kerítés mellé, túrabakancsos lábai kinyújtva az út felé meredtek. Egyre fényesebben világítottak a lámpák az úttest fölött, hunyt szemmel is látta, vakító fény és meleg áradt szét egész belsőjében.
Aztán teste zuhanását érezte. Zuhant, zuhant egyre. Fölfelé.

Korán reggel a szokott helyen fölkanyarodott a járda mellé a drága személyautó, látszott, garázsban tartják, fényes felületét karcolás se csúfította. A vezető hagyta járni a motort, rövid, kimért szavakkal igazította el hátul kuporgó, álmos csapatát. Kövér, zsíros kezeivel a kormányt markolászta, mintha attól félne, valahogy elvész előle. Hátrafordult feje alatt megcsillant a gyér reggeli fényben az ujjnyi vastag aranylánc, ami hátul a nyaka redőződésében eltűnt. A hátul ülők úgy látták, mintha a lánc egyenesen a nyakából kígyózna elő. Fölcsúszott kabátujja alól a nyaklánc párja osztotta funkcionális egységekre volánt rángató alkarját és kézfejét.
– Szokásos műszak van ma is, bármekkora a hideg! Lehet, talán épp ezért lesznek adakozóbbak a népek, ne legyetek szemtelenek, de ne is hagyjátok lerázni magatokat! Aztán, ha elfogy a virág, jöttök vissza! Adok még csokrot, van a csomagtartóban elég. A celofánpapírt pedig ne rángassátok, mert kiesik a rövidebb szárú virág a csokorból!
– Na, munkára! Pista, nézz körül a sarkon, eridj, még nincs forgalom...!
A Pistának nevezett idősödő, hajléktalannak látszó férfi kinyitotta az oldalajtót és a gyönge havazásban fázósan elindult a sarok felé. A kövér férfi feszülten figyelte minden mozdulatát, a hátul ülő másik, koldusforma öregember egykedvűen meredt maga elé. Fénytelen szemeiben semmilyen érzelem nem látszott.
– Mi a rosseb van ott...? mordult fel a kövér, minek szarakszik ez már annyit?
– Mi van Pista, miér’ nem jössz már? – kiáltotta oda fojtottan a letekert ablak nyílásából, most a másik irányba elcsavart felsőtesttel. Nem értette, mi a fenét néz leguggolva az a Pista, ott a sarkon túl.
A felderítésre küldött ember félig futva érkezett a gépkocsi mellé, rémült arccal meredt a kövérre és az ajtó kilincsét kezdte rángatni.
– Mit rázod az ajtót te féleszű, mi a fenétől jött rád a rémség...?
– Főnök, baj van, nagy baj, ott fekszik a Csipás a hóban. Teljesen meg van fagyva. Nem is mozdul semmit, hiába szólongattam... Nagy baj van Főnök... Főnök szólni kellene a mentőknek!... vagy valami...
A brigádtulajdonos lassan szedte össze a gondolatait, mi a nyavalyát hord ez össze?... a Csipás?... azt jó, ha egy hónapja látta utóljára, itthagyta a szarházi, rák rágja meg érte!... de mi van, hogy megfagyott?... és pont itt!...
– Na, ennek a napnak lőttek. Ülj be Pista, aztán elhúzunk innét, majd menet közben kitalálok valamit mára... jó, jó, messzebb majd a mentőt is hívjuk... – közben tetőtől talpig végigmustrálta a még mindig ajtófogantyút szorongató „alkalmazottját”.
– Mit ráncigálod azt a kilincset te Pista, még a végén letöröd nekem... csak a kár van belőletek! Ha ez az én jó szívem...
Na menj vissza, aztán vedd le a lábáról a cipőjét, biztosan jobb, mint ez spárgával kötözött förtelem rajtad!...  Még elfagy nekem a lábad!... Csipásnak meg már úgyis mindegy.