Petrozsényi Nagy Pál: A mennyezet

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban.

    – Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Ja­vasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

    – Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

    – Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

    – Mert rászorulnak, és ha az állam nem győzi, mert nem győzi…

    – Még szép, hogy nem győzi, hiszen ennyi léhűtőt az isten sem bír eltartani – intette le az irgalmas szívű ápolónőt. – Dolgozzanak, és akkor senki sem szorul az államra, nem beszélve istenről, aki szintén értük melózik.

    – Maga?

    – Mit én? Természetesen én is dolgozok. Magamért – tette hozzá nyomatékosan –, ugyanis én azt tartom: segíts magadon, és az isten is megsegít.

    – És... meddig vitte?

    – Hát... Milliomos éppen nem lettem, csak egy kis boltot vezetek, van egy házam, feleségem, azért ez sem semmi, nem igaz?

    – Nem milliomos? Érdekes, pedig hajnaltól estig tesz-vesz, becsomagol, kicsomagol, hajlong erre, hajlong arra, mégis csak egy szerény boltja van.

    – Sajnos, de… de mit akar ezzel mondani?

    – Hogy güriznek ám itt mások is, ki két műszakban, ki betegen, s még csak egy szerény boltjuk sincs. Másoknak meg munkájuk, anélkül hogy naplopók, zsebesek vagy drogosok lennének.

    – Ja vagy úgy! Értem a célzást, nővérke, de attól még törődhetne többet magával. A világ olyan, amilyen. Egyik oldalon állnak a szegények, a másikon a gazdagok, ahogy Móricz Zsigmond írta valahol. És a világ azóta sem változott.

    – Ejha! Nem hiszek a fülemnek! Maga olvas, Somodi úr?

    – Megesik. Valamikor sokat olvastam, és olvasnék ma is, ha ráérnék. Volt szerencsém! Most nincs időm folytatni, de ha egyszer meglátogat, szívesen elbeszélgetek magával – sietett el nyélbe ütni egy fontos üzletet; sajna az idő pénz, és már eddig is túl sokat csicsergett, holott ebből csak a politikusok tudnak megélni.

    Teréz anya elgondolkozva nézett utána. Szegény ember! Ez sem járhat túl gyakran a templomba! Borongós, őszi reggel volt. A nap bágyadtan próbált átosonni a felhőkön. Mindjárt esni fog – gondolta az asszony, és megszaporázta lépteit. Hirtelen loncsos, himlőhelyes arcú férfiba ütközött.

    – Bocsi! Á, Teréz anya! Tiszteletem, nővérke!

    – Maga ismer engem?

    – Maga nem? Én vagyok a Samuka.

    – Samu, Samu – keresgélt emlékeiben Teréz anya. – Megvan! Az a hektikás kőműves, akinek a Szolgálat[1] kijárt egy lakást a körúton.

    – Laudetur Jesus Christus![2] – köhögött a kőműves.

    – Laudetur. Hogy érzi magát az új lakásban, Samuka?

    – Sehogy.

    – Mi az, hogy sehogy? Elköltözött, vagy hogy értsem?

    – Kitették a szűrömet – sóhajtott fel keserűen.

    – Az önkormányzat?

    – Az asszony meg a pasija.

    – Hát pasija is van?

    – Nem is egy, a jó istenit az anyjának! Elnézést!

    – Aha! És miért dobták ki?

    – Kérdezze meg őket! Én nem tudom.

    – Pedig valami oka csak van, Samuka.

    – Mondom, hogy gőzöm sincs – böfögte ki magából a reggeli pálinkát. – Az igaz, hogy piálok...

    – És meg is csalja, vagy tévedek?

    – Csak amennyire ő engemet.

    – Azért, ugye, nem bántja?

    – Nem én, a kiskésit. Jó, néha lekenek neki egyet-kettőt, többet nem. Istenfélő ember va­gyok én, kezit csókolom.

    – Jelenleg dolgozik?

    – Pah, minek, sze maholnap úgyis alulról szagolom az ibolyát. Csak azt a kéglit sajnálom.

    – Nem az asszonyt?

    – Az asszonyt? Az ördög szánkázzon végig a fenekén! Elvira, jaj, Elvira mért csesztél ki így velem? – csuklott fel a jó ember.

    – Jól van, jól, nyugodjon meg, kérem! Tessék ez a zsebkendő, törölje meg a szemét, és ne sírjon!

    – Sír az a magasságos…! Bocsánat! Nem dobna meg néhány forinttal? Van vagy két napja, hogy nem ettem, és…

    – Nézzük csak! – csípte elő Teréz mama a tárcáját. – Lapul itt néhány forint, de… tényleg éhes maga vagy in­kább ihatnékja van? – pislantott gyanakvóan a férfira.

    – Is is.

    – Rendben! Látja ott azt a bisztrót?

    – Látom.

    – Ha gondolja, bemehetünk egy…

    – Sörre? Teréz anya, maga egy angyal! Isten fizesse meg a jóságát!

    – Reggelire.

    – Ajaj, akkor adja ide inkább azt a suskát! Persze csak úgy kölcsön, aztán megadom, amint tudom.

    – Meg: holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken – dünnyögte az ápolónő. – Viszontlátás­ra! Örültem, hogy találkoztunk.

    – Menjünk! Ki tud nemet mondani egy angyalnak.

    – Mit enne? – mutatott a tálalón sorakozó ételekre.

    – Tárkonyos levest sólettel.

    – Kérek egy tányér levest és sóletet!

    Megrendelte a „reggelit”, fizetett, majd folytatta útját a munkahelye felé. Egy pavilonban vásárolt, helyeseb­ben vásárolt volna egy Új Embert[3], ha megleli a tárcáját. Csakhogy nem lelte, holott úgy tíz perce még ott szorongatta a kezében. De figyelmetlen vagy! – dorgálta meg önmagát. Már megint elhagytál valamit! Vagy ellop­ták? Esetleg pont a Samuka… ? Megérkezett. A kórházban már lesett rá a főnővér, aki mellesleg ki nem állta az özvegyet, s minden alkalmat felhasznált, hogy megkeserítse az életét.

    – Maga már megint elkésett! – villantotta rá szemüvegét az egyik sarokból.

    – Elnézést! Akadt egy kis dolgom útközben.

    – Dolga? És a betegek, a mi munkánk? Az hol áll magánál a sorrendben? Pedig állítólag innen kap fizetést.

    – Fizetés! Fizetés! – rikoltozta az ablaknál valaki, azzal purc, szellentett egy jó nagyot.

    – Pfuj! Ki volt az? – fintorgott a főnővér. – Szégyellje magát, Dudásné!

    – Zümmmm, zümmmmm! – zümmögött hosszan a duci gyógykezelt.

    Társai érdeklődve kapták fel a fejüket, majd maguk is csatlakoztak a koncerthez.

    – Zümmmm, zümmmmm!

    A főápolónő lélekszakadva loholt az orvoshoz.

    – Mi az ördög folyik itt? – csörtetett be bosszúsan az osztályvezető főorvos. – Nem hagyják abba azonnal?

    Egy pillanatra elhallgattak, aztán ismét rákezdték, csak egy picit másképpen: ki kukorékolt, ki nyávogott, mekegett...

    – Teréz nővér, kapja már elő azt a varázshegedűt! – markolászta kecskeszakállát a főorvos.

    – Nem hallja? – rivallt rá a főápolónő. – Cincogja el a holdvilágos éjszakát!

    – Megengedi?

    – Most mit itt bénázik itt! Nem én, a főorvos úr óhajtja, és ha valamit ő óhajt, magának azt szó nélkül kell teljesítenie.

    Az ápolónő engedelmesen szaladt az öltözőbe. Ott őrizte azt a hegedűt, amin a betegeknek szokott néha játszani. A kollegákat, elsősorban a főnővért ugyan idegesítette a hegedűjáték, de az ápoltakra nyugtatóan hatott, így kénytelenek voltak jó képet vágni a dologhoz.

    Holdvilágos éjszakán
    Miről álmodik a lány?
    Hogy jön egy királyfi tán
    Hófehér paripán.

    Az ápoltak lecsillapodva ültek a helyükre, és könnyes szemmel hallgatták a dallam.

    – Pazar! – dörzsölgette kezét a főorvos. – Csak így tovább, kedves nővérke! Ez a trükk a hegedűvel szabadalmazásra méltó találmány. Később még benézek. Hívjanak azonnal, ha ismét rájuk jön a happáré.

    – Khm! – köhintett figyelmeztetően a főnővér.

    – Ja, igen, most jut eszembe! Keressen fel az irodámban, ha befejezte a műszakot!

    – Elég! Elrakhatja a hegedűjét.

    Egyszer megkérdezem, miért gyűlöl annyira! – töprengett magában az ápolónő. Remélhetőleg nem azért füstölög, amiért… Hogy is mondta a múltkoriban? Maga túl sokat nyüzsög, Áronné. Magyarán: ne üsse abba az orrát, ami nem rá tartozik. Ja, de még itt van ez a főorvos.

    Ami azt illeti, ő sem igen él-hal érte. Talán épp most fogja kirúgni, amiért folyton a hála­pénz ellen agitál.

    – Jöjjön csak, jöjjön! Éppen magára gondoltam – mosolygott rá Herz doktor, amint Teréz anya bekopogott hozzá déltájban. – Foglaljon helyet, drága Terike! Szeretnék valamit megbe­szélni magával. Nos, az a nagy helyzet, hogy meg kell válnunk néhány kollegától az osztá­lyon.

    – Igen, hallottam.

    – Miután csökkentettük az ágyak számát, csökkentenünk kell az orvosok, ápolónők létszá­mát is. És ez elég sajnálatos, mert még jobban megkavar bennünket. Érti, nem? Papíron túl sok, reális szükségleteink szempontjából azonban túl kevés az ápolónő. De mit tehetünk, ha egyszer így határoztak odafönt.

    – Értem. Hát akkor viszontlátásra! Holnap még bejöjjek, vagy…

    – Maga… maradhat, mi több, amint Kaál Pálné nyugdíjba megy, maga lesz a főnővér – si­mogatta meg kecskeszakállát a főorvos.

    – Megtisztel, csakhogy akkor mennyiben érint engem is az ágykérdés – lélegzett fel meg­könnyebbülten Áronné.

    – Nem sokban, csupán arra szeretnénk megkérni, próbálja megértetni a kolleganőivel a rendelkezéseink lényegét. Magára itt sokan felnéznek. Kitűnő munkaerő, megbízható munka­társ, egyúttal olyan meggyőző, hogy még a legszkeptikusabb dolgozó is hinni fog az új egész­ségügyi reformban.

    – Kivéve magát, ugyebár? – nézett szembe a főorvossal.

    – Hogy miben hiszek én, az most mellékes – kapta elő cigarettáját a főorvos, aztán csak tapogatta, morzsolgat­ta, miután az egészségügyi szabályzat megtiltotta a kórházon belüli dohányzást. – Ezenkívül volna itt még egy apróság, amit általában hálapénznek neveznek.

    – Igen? Tessék, mondja csak!

    – Eddig nem szóltam, de ha valóban közénk akar tartozni, kérem, ne feszegesse örökké a paraszolvencia kér­dését! Van nekünk bajunk elég: takarékossági program, presztízsvesztés, orvosi perek, műhibák. Ne vágjuk már a fát önmagunk alatt, Terike! Elismerem, elvileg ma­gának van igaza, de hát valahol valamivel ki kell egészíteni ezt a megalázó javadalmazást. Az enyémet éppúgy, mint a magukét, így kétszeresen jólesik a betegek elismerése, hálája. Való­színűleg önnek is hálálkodtak már néhányan, és aligha hinném, hogy emiatt tiltakozott volna valaha.

    – Köszönöm a bizalmat, de úgy látszik, még ön sem ismer igazán – válaszolta az ápolónő csendesen. – Szerin­tem minden hálapénz diszkriminációra ösztönöz. Másrészt hogy fogadnék el egyetlen krajcárt is, a­mikor ponto­san tudom a betegről, hogy a létminimum körül vegetál?

    – No persze, persze – restellte el magát a főorvos. – Azt hiszem, kezdem érteni, miért neve­zik Teréz anyának a betegek. Egyelőre hagyjuk ezt! Sajnos panaszkodtak magára másért is.

    – A betegek?

    – Itt-ott egy-két kollega, akik szerint úgy sétál az osztályok közt, mint vizit idején a profesz­szor, miközben tanácsokat, narancsot, csokit és efféléket osztogat.

    – Miért, nem szabad?

    – Szó sincs róla, csak tudja, milyenek a kollegák: senki sem nézi jó szemmel, ha megzavar­ják a köreit. Ami pedig a narancsot meg a csokit illeti... Hát nővérke, erre meg végképp nincs szükség. Még a végén azt hiszik, nem kapnak eleget enni a betegek. Maga… maga hírbe hoz bennünket, és ha a tévé, sajtó is szagot kap… El tudja képzelni, milyen következményekkel jár majd ez?

    – Őszintén szólva…

    – Nem tudja. Mellesleg minden ápoltnak akad valamilyen rokona, aki behoz egy-két naran­csot, úgyhogy tényleg nem értem, mi a csudát akar ezzel elérni.

    – Semmit, én csak úgy… Most mit mondjak? A főorvos úr még nem látott magára hagyott öreget, merthogy ilyenek is élnek a városban, árvák, hajléktalanok, akikkel senki sem törődik – védekezett Teréz anya szelíden. – Emlékszik még arra a madárcsontú, toprongyos asszonyra, akit húsz évvel ezelőtt gyűjtöttek be az utcáról? Annak sem volt senkije, nem is kapott volna narancsot, ha nincs ott egy jó ember, bizonyos dr. Herz, akinek megesett a szíve Terikén.

    A főorvost hirtelen megrohanták az emlékek. Látta magát medikusként, amint égő szemmel mered az előadótanárra. Akkoriban mindig álmos volt. De hát lehet valaki nem álmos, ha sokszor még éjjel is dolgozik, utcát seper, lapátol, éttermekben mosogat, csakhogy ki tudja fizetni a tandíját? Amint végzett, egy isten háta mögötti faluba helyezték. Itt sem volt könnyű mindaddig, amíg nem költözött a városba. Egy zimankós téli reggelen éhségtől szédelgő nőt hoztak a pszichiátriai osztályra. Hozzátartozói nem voltak, s alig bírtak rájönni, hogy hívják, hol lakik. Szerencsére hamar rendbejött, s ápolónő lévén alkalmazták a kórházban. Hát belőle akar most főápolónőt faragni. De vajon megéri, egyáltalán szabad-e, ha cserébe azt kéri, akasz­sza szögre az elveit?

    – Emlékszem, Terike, emlékszem, de az orvos, akit maga említett, kicsit megváltozott azó­ta, mint ahogy maga is meg fog egyszer változni, különben elbukik, mert ez az élet törvénye – sóhajtott fel a főorvos. – Isten áldja, és fontolja meg jól, melyik irányba akar haladni: felfelé vagy lefelé. Ezúttal maga dönt.

    Le-fe-lé? Vagyis még mindig kirúghatják, ha nem vigyáz jobban magára. És erre pont a főorvos, egykori jótevője inti őt! Talán jóindulatból, de az is lehet, hogy neheztel rá – keseredett el Áronné, idegesen megebédelt, majd visszakullogott az osztályra. Ötkor hazament, lepihent, és a rádió hallgatása közben elaludt. Álmában zavartalanul járt-kelt a kórház valamennyi osztályán, anélkül, hogy bárki megjegyzést tett volna emiatt. Az egyik ágyban szemüve­ges, karvalyorrú nő szuszogott.

    – Nini, Kaál Pálné! – hajolt közelebb az asszonyhoz. – Úgy tűnik, agonizál szegényke.

    – Éljen az új főnővér! – elevenedett meg váratlanul Kaál Pálné, hirtelen kiszökkent az ágyá­ból, és hatalmas fecskendőt döfött a combjába.

    – Hihihi, hehehe! Hegedülj nekünk, te boszorkány!

    – Holdvilágos éjszakán...

    A gyógykezeltek dühösen vicsorogtak.

    – Ez az! Kötözzétek csak a fekhelyhez! Úgy, úgy! Nézzetek már, hogy cidrizik!

    – Segítség!

    – De hisz ez fázik, gyerekek? – vihogott a főnővér. – Várj, mindjárt befűtök neked, hogy ne fázzál.

    Meggyújtotta az ágyat, és el kezdett a tűz körül táncolni. Az ápoltak megdicsőült arccal kö­vették.

    – Uram, hát már te is elhagytál? – nézett keserűen az ég felé, mint egykor Jézus Krisztus a keresztfán.

    Ekkor megdördült az ég, és a következőket hallotta:

    – Tévedsz, az Úr mindig mindenhol veled van. De te, vajon te is vele vagy?

    Sikoltozva, verejtékes arccal ébredt föl. Micsoda rémképek! Még szerencse, hogy csak álom volt. Másnap, szabadnapos lévén, a Máltai Szeretetszolgálathoz ballagott, ahol besegített időn­ként. Legtöbbször ingyen, az egyház és szegények javára.

    – Jó, hogy jön – fogadta leverten a helyi Szolgálat főnöke, egy jóságos tekintetű szerzetes. – Beszédem van magával.

    – Az atyának is? – rezzent össze a jóasszony.

    Kicsit sok lesz ez így egyszerre! Reggel a főorvos, most az atya… Mintha összebeszéltek volna ezek a derék emberek.

    – Az a helyzet, hogy... izé... elég kínos erről beszélnem, utóvégre semmi bajom magával. Sőt, ha valakit iga­zán tisztelek, az épp maga az.

    – Akkor meg mi a gond? Remélem, nem akarnak Afganisztánba küldeni.

    – Jaj, ne tréfáljon! – törölte meg a homlokát a szerzetes. – Hisz maga Istenben, Áronné?

    – Ezzel meg most akar?

    – Igen vagy nem? Elnézést a kérdésért, de szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba.

    – Mert?

    – Valaki megvádolta, asszonyom. Kellemetlen, hű, de kellemetlen! Nos, ateista maga, Áronné?

    – Hát ez hallatlan! Ki jelentett föl?

    – Sajnálom, ezt… ezt nem árulhatom el, miután minden bejelentést diszkrécióval kezelünk. Ergo hisz. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről.

    – Lehetek őszinte? Azért ez a dolog mégsem ilyen egyszerű – ismerte be nyíltan Teréz anya.

    – Ne ijesztgessen, Áronné!

    – Kérem! Ön kérdezett, én felelek, és én, hiszen elég jól ismer, sohasem hazudok.

    – Ezt el is várom kegyedtől. Rajta, beszéljen! Ne hagyjon tovább kétségben bennünket – roskadt Lázár atya egy székbe nagy búsan.

    – Félreértés ne essék, én nem tagadom isten létét, hatalmát. Pontosabb leszek: lehet, hogy van Isten, de az is lehet, hogy ezt csak mi képzeljük.

    – Istenem, bocsáss meg neki! – vetett keresztet a helyi Szeretetszolgálat főnöke.

    – Őszintén sajnálom, amiért csalódást okozok, de mit tegyek, ha csak azt hiszem, amit az eszem jóváhagy? Mennyivel könnyebb lenne hinni Istenben, ha bebizonyítaná, hogy létezik. Ha küldene egy-két jelet, akármilyen aprót is, amiből egyértelműen kiderül, ki irányítja ezt a világot.

    – Magában tényleg nagyot csalódtam – vágta mellbe Lázár atyát a váratlan vallomás. – Egy ilyen jólelkű, tiszta nő! Elárulná, miért nem világosított fel idejében bennünket?

    – Mert sohasem kérdezték, és én eddig azt hittem, elég, ha hasznára lehetek a szegényeknek és az egyháznak. Hiszen még a tízparancsolatot is betartom, nem csalok, nem hazudok... Mi­ért kell nekem akkor ezenfelül hinnem is?

    – Mert a kettő együtt jár – válaszolta sóhajtva, és meg sem kísérelte meggyőzni az özvegyet. – Isten, becsület, tisztesség... Ezek, kérem, egymástól elválaszthatatlan fogalmak, és ha ön ezt tagadja, akkor maga nem a mi emberünk.

    – Elnézést, amiért csalódást okoztam – szontyolodott el a segítőkész ápolónő. – Talán böl­csebb lett volna, ha hallgatok, annál is inkább, mert még magamban sem tisztáztam ezeket a dolgokat.

    – Elég baj, és ez részben a mi hibánk – vádolta magát a szerzetes. – Értékeltük a segítségét, de nem néztünk elég mélyen a lelkébe. Tudtuk magáról, hogy jó ember, ezért feltételeztük, hogy hívő is. Pedig enélkül, ugye, megérti, senki sem dolgozhat a rendünkben. Ismeri a Máltai Lovagrend mottóját? Tuitio fidei et obsequium pau­perum: a hit védelme és a szegények szolgálata. A második feltételnek eleget tett, az elsőnek viszont semmiképp, ezért bármennyire is sajnáljuk, meg kell válnunk egymástól.

    – Mea culpa. Hát akkor dicsértessék, és bocsássák meg, ha netalán kompromittáltam a rendjüket! Isten látja lelkemet, nem akartam rosszat senkinek, de ami történt, megtörtént – búcsú­zott el az atyától.

    – Dicsértessék! Az Úr fizesse meg, amit értünk tett. Remélem, nincs harag, s legközelebb Istennel a szívében üdvözölhetjük egymást a templomban. Addig is megkérném, ne hagyja, hogy Teréz anyának szólítsák.

    – Erről is tud? A csudába, lassan már a mennyben is félnünk kell a spicliktől!

    – Hogy mondta?

    – Sehogy, megígérem.

    – Köszönöm. Teréz anya csak egy van, illetve volt: a kalkuttai, szentasszony, és igen kínos lenne, ha a név miatt összetévesztenék magukat.

    Pár pillanatig habozott, majd átölelte Áronnét.

    – Sok szerencsét! Szívemből kívánom, világosítsa meg az Úr az elméjét. Ami pedig azokat a bizonyos jeleket illeti, higgye el, magáról sem feledkezett meg a mi Atyánk, csak valahogy még nem ismeri fel azokat.

    Teréz anya, alias özvegy Áronné megszégyenülten távozott. Lelkében bánat, harag és keserűség kavargott egyszerre. Úgy tűnik, ez az ajtó itt örökre lezárult előtte. Mindegy, a kórház még megmaradt. Talán jobb is így, mert elég bajos két urat szolgálni. Lenyelte hát a keservét, és folytatta munkáját a kórházban, csendben, szerényen, ahogy eddig is dolgozott. Ezért nem lett belőle mégsem főnővér, s miután csak hébe-hóba járt templomba, szentté sem avatták az özvegyet. Így suhant el öt kerek esztendő, és csakhamar eljött az az idő is, amikor az idegosz­tályon is megköszönték eddigi munkáját.

    Kb. egy hétig élvezte a szabadság és semmittevés édes napjait. Azelőtt reggeltől estig talpon volt, iderohant, odarohant, intézkedett, végrehajtott. Most kedvére pihent, nagyokat sétált, vagy a kedvenc rózsáit ápolta. És még mondja valaki, milyen unalmas egy nyugdíjas élete! E­gyedül az zavarta, hogy jöjjön ki a nyugdíjból. Ha csak ön­magára költi, megjárja, de hogy se­gítsen azokon, akiken eddig segített? Egyik rokona leszázalékolt rokkant volt. Ott élt egy köz­ségben, még az ura is elhagyta. De be-beugrott hozzá néhány szegény ember is. Kölcsönért vagy csak úgy, hiszen nagyon jól tudták, hogy az ő ajtaján senki sem zörget hiába. Egy hét múlva elkezdett a kórház körül sétálni. Addig sétált, őgyelgett, amíg végül kikötött az admi­nisztratív osztályon.

    – Hoppá, az Áronné! – nézett nagyot a miniszoknyás, erősen kirúzsozott ajkú titkárnő. – Mi szél fújta felénk, nővérke?

    – Ez is, az is. Egyébként mi újság? Tartják-e még a frontot a kórházban?

    – Nehezen. Egyelőre megvagyunk, de nemrégiben a Lipótmezei Kórház is megvolt még.

    – Herz doktor?

    – Ő Bécsbe szerződött, és magával vitt két nővért is. Helyettük, képzelje, visszajött Kaál Pálné.

    – Dolgozni? No, akkor én meg sem próbálom, tudniillik én is éppen ez ügyben kopogtattam magukhoz.

    – Nem csodálom. Ennyi nyugdíjból elég nehéz kijönni manapság. Tehát visszajön, vagy alszik rá még egyet? Tény és való, hogy jelenleg kritikus a helyzetünk, de a kormányok jönnek-mennek, és én megsúgom magának: amit az egyik nem kedvel, a másik biztosan megbecsül.

    – Még meggondolom. Addig is benéznék egy-két beteghez, ha megengedik.

    – Menjen csak nyugodtan. Bizonyára sokan örülnek majd Teréz anyának.

    A betegek lelkesen és tisztelettel fogadták. Kiosztott néhány csokoládét, narancsot, majd előkereste a sutba vágott hegedűt.

    – Holdvilágos éjszakán – énekelte lágyan, érzéssel, s valamennyiük szívébe békesség költözött.

    – Maga mi a csodát keres itt! – rezzentette fel ábrándozásukból Kaál Pálné.

    – Meg… meglátogattam néhány beteget. Egyébként szeretnék újra itt dolgozni.

    – Na ne! Sajnos egy kicsit elkésett, ugyanis az a bökkenő, hogy jelenleg nincs üres státusz az osztályon. Most mit bazsalyog? Egyáltalán ki engedte magát ide bejönni?

    Áronné feleletre sem méltatta, elbúcsúzott az osztálytól, s még abban az órában beadta a kérvényét. Két hét múlva a következő válasz érkezett.

    Tisztelt Áronné Bárány Teréz!

    Ezennel közöljük, hogy a kórház vezetősége nem hagyta jóvá a 200…. -án benyújtott munkafelvételi kérelmét. Indoklás. Az az általános vélemény, hogy ön irritáló hatással van a betegekre, rendszeresen zavarja a kollegákat, és felelőtlenül rontja a kórházunk image-át. Ezt kiküszöbölendő nyomatékosan felkérjük, függessze fel egyúttal a betegek látogatását is az idegosztályon.

    Tisztelettel üdvözli, és további kellemes pihenést kíván Bognár Elemér ig. főorvos

    Köszönöm, Kaál Pálné, ezt jól kifőzted! Ettől függetlenül egyszer mégis megpróbált besurranni a főkapun.

    – Állj!

    – Ejnye, Huszár úr, hát nem ismer meg? Én vagyok a Teréz anya.

    – Csókolom a kacsóját! Má hogyne ösmerném meg – pödörte meg lekonyuló bajszát a vén kapus. – Csak hát az az ordré, az ántiját, hogy semmiképp se engedjem be a kórházba.

    – Hogyhogy nem enged be? Látogatási idő alatt sem?

    – Sem.

    – Ilyen nincs! – háborodott fel a jó özvegy. – Ez törvényellenes. Vegye tudomásul, hogy még ma feljelentem a főnökét vele együtt meg persze magát is.

    – Megtenné? – zavarodott meg az atyafi. – De hát mit tegyek, ha egyszer ezt parancsolták? Forduljak szembe ezekkel? – biccentett ki a portásfülkéből.

    – Jó, jó, megértem – fojtotta magába Áronné a haragját. – És egye fene a kórházat! Ha ennyire gyűlölnek, minek erőltessem rájuk magamat?

    – Nem gyűlölik, csupán félnek magától – nézett körül óvatosan a bajszos cerberus. – Hiába, ők már csak ilyenek! De mi szeretjük, és irtón sajnálom, amiért ilyen csúnyán kibabráltak kegyeddel.

    Teréz anya leforrázva oldalgott el a kórházból, és megfogadta, hogy ezentúl nem foglalko­zik biz ő senkivel. A máltaiaknak nem kell, a kórházból kinézik, egyszóval mehet ő is Bécsbe dr. Herz után. Vagy reggeltől estig csavarog, eszik, iszik, vegetál, és kizárólag csak a rózsái­val törődik. Mit is mondott Somodi szomszéd? A világ olyan, amilyen, jó is, rossz is, de főleg rossz, amin már senki sem segíthet. Nos, talán nem is tőle hallotta, de hogy így van, már kezdi ő is belátni. Fogadalmát tett követte, amennyiben minden segélykérő levelet eldobott, és pi­rul­

    va bár, de gyorsan odébbállt, ha koldusba vagy hajléktalan emberbe ütközött. Így spórolt össze egy kisebb összeget. Szüksége is volt rá nagyon, mert ha nem tataroztat azonnal, tény­leg ráomlik a mennyezet. Már éppen hívni akart egy kőművest, amikor éles nyilallást érzett a szívében. Csak semmi pánik, nővérke! Egy perc és elmúlik. Amint aránylag jobban lett, megpróbálta felhívni ezúttal a mentőket. Nem kapcsolt, talán lemerült, vagy egyszerűen megsé­rült, amikor kiejtette a kezéből.

    Erre lefeküdt, mert ha ez infarktus, jobb, ha meg se moccan egy ideig. Hideg, október végi délután volt. Odakünn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Hirtelen rácsöppent az arcára valami. Felsandított a plafonra, és észrevett rajta egy hosszú, csúnya repedést. A meny­nyezet! Még néhány perc és búcsút mondhat a világnak.

    – Ha csak te, Teremtőm nem könyörülsz meg rajtam is – buggyant ki belőle spontánul.

    Ekkor döbbent rá először, mit jelent az a repedés a plafonon. Az bizony figyelmeztetés volt, egyike azon jeleknek, melyek éjjel-nappal körülvesznek bennünket. Ilyen jel lehetett az a feljelentés is a Szolgálatnál, vagy a főnővérrel kapcsolatos konfliktusa. Mire ő? Semmit sem olvasott ki belőlük!

    Lehunyta a szemét, és megadóan várta, hogy ráhulljon a mennyezet. Hogy aztán valóban ráhullt-e?

    Hát ez már egy másik történet.

    [1] Mármint a Máltai Szeretetszolgálat.

    [2] Dicsértessék Jézus Krisztus! (lat.)

    [3] Katolikus hetilap.