Sz. Kovács Péter: Fekete macska

A porlepte úton, meggyötört homlokzatok előtt, kidőlt-bedőlt kerítések tövében, tépett macska billegett fáradtan, vértől csatakosan, félénken, néha sietve, néha megállva, de kitartóan baktatott a falu vége felé. Senki nem tudta, honnan vetődött erre, az ablakokon kitekintő emberek nem ismerték meg, ilyen koromfekete macskát még soha nem láttak; egyik-másik öregasszony keresztet vetett, ahogy felcsuklott benne az évszázadok óta vonagló babonaság, halkan, szinte hang nélkül motyogtak valamit a szalonnától, kolbásztól, öreg kenyértől, némi savanyúságtól szagos konyhában, ahol fél életüknél is többet töltöttek; álltak görnyedt tartással a majdnem egyforma konyhákban, a fehérre meszelt parasztházak hűs magányában, némelyek özvegyen múlatták a perceket, mások a házasság szent és kissé megfásult állapotában tekeregtek a szűk konyhák félhomályában, de az utcára mindannyian kinéztek – legalább negyedóránként – hátha történik valami a nyári forróságtól sújtott falu – valószínűleg egyetlen – főutcáján. Időtlen időtlenségben múltak az örökké tartó másodpercek, ólomsúlyú percek, s a kietlen falu csendtől nyomott, forróságtól megvert főutcáján a macska volt az egyetlen élőlény, amelyik mozgott, élt, lélegzett.

A hófehér házak büszkén, tömötten sorakoztak egymás mellett, őrizték egy régi hagyomány utolsó felvonását, amelyeket valamely ősök raktak vályogból, hogy otthont teremtsenek a világ pusztaságának leszakadt peremén, ahol igazán senki nem akart élni, mert minden messze volt, viszont a falut övezve zsíros földek terültek el álmos magányosságban, ahol kiválóan megtermett a búza, árpa, némi rozs, egy kis kukorica. A vidék bája úgy hajolt a néma, kis létszámú falu fölé, mint egy mázsás teher, egy baljóslatú végzet, amelynek feszült magányát csak a lakók érezték át, úgyszólván velük született a magányosságnak ez az érzése, bennük csörgedezett, akár a jó vörös vér, bennük feszült egyetlen akarattá kovácsolt ezernyi gondolat, s még akkor is csendes magányukat szenvedték, amikor majálisok, nyári szórakozások alkalmával színpadot emeltek néhány hangszerrel babráló embernek, hogy muzsikát fakasszanak a semmiből; hiába forogtak összetapadva a porszagú nyári estében, a magányosság mindegyiknek a vállán ült, és ezt nem bírta elűzni a legharsányabb nevetés, vagy a legerőteljesebb pofon sem.

A macska pontosan az emberek magányát jelképezte tépett, meggyötört testével.

Az egyik ház ódon ablakában álló idős asszony figyelte a kis állatot, rossz szemeivel jól látta a koromfekete, csatakos csomót, és halkan mormogva imádkozott a Jóistenhez, hogy űzze el az ördögtől származó jószágot, a balszerencsét hozó teremtést, ugyanis nem ismerte meg életének jelképes állatát, azt a fajta természetes fájdalmat, amely az ő testében-lelkében ott lüktetett legalább hét évtizede.

Egy órája múlt dél, s a forróság most eresztette ki igazi erejét; a Nap az ég zenitjén továbblépve ontotta magából az elviselhetetlen hőt, amely perzselt mindent, amit ért. A kerítések tövében megaszalódott, portól merev gazcsomókat, bokrokká érett paréjokat kerülgetett a macska, rendíthetetlenül, félelmet nem ismerve; haladt előre, néha megállt, szaglálódott a porban, talán élelem után kutakodott, aztán nekilódult, és folytatta útját. Hogy ki bántotta a macskát, senki nem tudta, ezáltal a miért sem kerülhetett megválaszolásra, meg aztán, a babonától csukló lelkek amúgy sem foglalkoztak volna az állat sebeivel, hiszen hiába szívták magukba a kereszténység szent sorait, Jézus tanításait, a félelem erősebb volt minden igénél, így hát elhúzott szájakkal, mormogva, fogatlan szájjal imádkoztak megváltásért, ugyanakkor gondolatban átkozták a balszerencsét hátán cipelő kicsike állatot, mert nem az állatért imádkoztak, hanem saját maguk lelki üdvéért.

Negyed kettőkor egyetlen erőtlen pendítés borongott le a templomtorony magányos harangjáról, majd hullámokba verődve rápihent a házakra, a náddal megrakott tetőkre. A macska megijedhetett a harangtól, mert eltűnt az egyik rozoga kerítés résében, és azon a napon már senki sem látta; elég volt a megnyugvás, a hitbe vetett bigott hit, hogy az ima mindig győzedelmeskedik a gonosz felett, Jézus maga kongatta meg a harangot, hogy a fekete macskát elűzze; az ördögöt így futtatta meg az Úr egy szem fia, ez volt a megnyugvás, s az élet a pillanat fuvallata alatt visszatért a rendes kerékvágásba.

Az egyik öregúr, miután megunta a felesége hátát nézni, aki az ablakba valósággal beleragadt, kilépett a vibráló forróságba, a délibáboktól táncoló levegőbe, elballagott a kert közepén álló kerekes kúthoz, és felhúzott magának egy vödör vizet. Nagy kortyokban nyelte a hideg vizet, az ízelten, színtelen, szomjoltó folyadékot, majd a vödröt újra megmerítve, beballagott a hűvös házba, ahol életének néhány évtizede túlságosan gyorsan, túlságosan eseménytelenül, túlságosan vadul vágtatott tova anélkül, hogy akár egyetlen évet, egyetlen hónapot kiélvezett volna az életnek nevezett hatalmas folyamból; mindig csak a munka zsibbasztó litániája zengett a kezek énekétől, a marok feltört, aztán megkeményedett, az izmok megedződtek, a lábak megerősödtek, és maradt a hajnali ébredés, a koraesti fekvés, a nagy ritkán felhajtott szoknya alatt érzett furcsa szagok kavalkádja, a meghágott asszony pihegése, halk szitkozódása; mindezekre érzékien rakódott rá egy-egy gyermekszületés, csak úgy kipottyantak azok a gyerekek, egyik a másik után, sírtak, visítottak, mint az apró malacok, aztán megerősödtek, enni kezdtek, kakáltak és pisiltek, nevettek, szopták az emlők sötétbarna hatalmas foltjának közepén duzzadt bimbókat, hogy tejet nyerjenek; a gyerekek jöttek, szám szerint öt, igaz, a második, eleddig érthetetlen okból kilehelte a lelkét egy átkozott téli hajnalon, akkor volt igazán sírás, az asszony egy megfeszült hónapig nem beszélt, olykor sírdogált, nem főzött, nem takarított, élni sem volt kedve, de a következő kis csenevész pótolta a hiányt, a fájdalmat lassan csordogáló mézzé változtatta, és eltelt megint néhány esztendő; így éltek, egymásra rakódott, igen súlyos rétegek alatt, öregségben megszagosodva, meggémberedve, alig beszélve egymással, mert amit meg kellett beszélni, azt megbeszélték az első néhány évtized alatt, most meg már kihűlt minden, a hétköznapok üressé korcsosultak, a mozdulatokat legalább tízmilliószor elismételték, újat nem tudtak mutatni és mondani egymásnak, így feleslegessé vált a beszéd… Az emlékek maradtak, mint egy hatalmas, mindent beborító hófehér vászon, amelyen itt-ott fel lehetett fedezni piszokfoltokat, ismeretlen eredetű csíkokat, vígan, bohókásan tekergő vonalakat; ennek felszínén a tisztaság vetekedett a mocsok szentségtelen dőreségeivel, pontosan úgy, ahogy egy emberélet elmúlott: nehéz lett volna tökéletes számadást csinálni, mert megmagyarázhatatlan, hogy ki élt jól, és ki rosszul; minden csak elmúlt, mintha soha nem is lett volna.

A konyha mennyezetén vastag mestergerenda futott végig, kelet-nyugati irányban, jelképezve a Tejutat, amelyen mindannyian a Földre jöttek, és amelyen – ha a fizikai világ lehunyja a szemhéjat – azon át távoznak vissza a megmagyarázhatatlan, inkább csak érezhető, sejthető világba. A régmúlt illatai, szagai, elvásott emlékei befészkelték magukat a gerenda apró, évek alatt hasadt repedéseibe, hogy alkalomadtán elővánszorogjanak, előadják minden tudományukat, éreztessék az otthonban lélegző embereknek, hogy a világ pontosan olyan, amilyenné teremtették, tehát az emberek a felelősek, az emberek a rosszak, vagy a jók, bár a történet messze nem ilyen egyszerű. Az apró szemű ablakok úgy pihentek a vastag falakban, mint fázós, didergő szemek, amelyek igazán nem vizsgáltak semmit. Megviselt keretben öreg üvegek fakultak végeláthatatlan időintervallumban pihenve, mint egy itt maradt ígéret, egy vészjósló csodálkozás, fakó emlékrengeteg, mert azok az üvegtáblák, kicsike négyzetek, átéltek már mindenféle kort, láttak építkezéseket, amikor a szemközti házat építették az öreg svábék, akik hamarosan elhurcoltattak koholt háborús bűnök miatt; az egyik fiatal zsiványt a falu határában lőtték agyon vöröskatonák; az üvegszemek látták a gyér mészárlást, amikor két idős férfit nemzeti színek miatt nyúztak meg kirgiz bűnözők, de azt is látták azok a kis szemek, hogy a szomszédban csecsemő született a borzalmak idején, és az apuka kirohant az utcára a jéggé fagyott világba, hogy neki fia született, s a néma üvegek azt is elraktározták, amikor az a csecsemő fél évre rá meghalt, egy forró nyári éjszakán, mert nem bírta a meleget… Gyalázatok és születések, olcsó frázisok és bölcs ígéretek csattantak odakünn az utcán, az ablakok meg mind magukba szívták az ősi tudást, a békés együttélés művészetét, és soha nem beszéltek, inkább koszréteget érleltek magukon, hogy csillanásuk se árulja el hovatartozásukat, ugyanis a beteg világban jobb nem mondani semmit, mert bármelyik oldalra húz is az egyszerű halandó, a másik oldal előbb-utóbb gyilokkal támad az ítéletet hirdetőre, elfeledve, hogy aki fegyvert ránt, maga is fegyver által köpi ki maradék bensőségét.

A fekete macska felbolygatta a falu öreg lakóit. A konyhákban megállt a szalonnát vágó kéz, a kolbászt rágó állkapocs, a hűs bort kortyoló torok lenyelte az utolsó slukkot, s figyelt; megsűrűsödött emlékek bukdácsoltak fel egy olyan világban, ahol nem állt meg az idő, sokkal inkább visszafelé araszolt. Az arcok egy jottányit nem fiatalodtak, de a lélek még őrzött ifjonti hévvel kikiabált jelszavakat, szeretkezések vad lihegését, és a macska lassan – noha erről ő maga nem tudott – átalakította az évtizedek pora alatt szenvedő – igaz, némán szenvedő – öregeket, hogy elinduljanak valamerre.

Az öregember megállt a konyha közepén, szikár alakjának kérdőjellé görbült valóságában, állt némán, szó nélkül, gondolatokkal hanyagul viaskodva, s közben negyven évvel ezelőtti képek vánszorogtak elő a megrepedt vályogfalból, ahová egykoron elbújtak. Állt, s fülével követte a háta mögött tevékenykedő asszony mozdulatait; pontosan tudta, hogy a gyakran megátkozott nő mit művel a fal mellett; a sparhelt holt tűzterét piszkálta egy görbe piszkafával, koromfekete, üszkös fadarabok hullottak a lyukas fémvödörbe, hamu lágy, szinte selymes puhaságú rengetege hullott csilingelő kacagással, csúfondáros hangokat hallatva; a következő percben csattant a sparhelt tűzterének ajtaja; az asszony nem gyújtott tüzet.

Az öregember maga vált kérdőjellé, mert kérdezni nem kívánt semmit; oly régen nyitotta ki utoljára a száját, hogy attól félt, hang sem jönne ki a torkán… Szótlansága nyomán néma hallgatás született, az asszony sem kívánt semmit mondani, pedig húsos, párnás, elnehezült bögyeiben ott vonaglott a közlési vágy, hogy közölje az öregemberrel a tépett fekete macska vándorlását.

- Ne mondj semmit… - mormogta az öreg, még mindig háttal állva a feleségének.

A szomszéd ház konyhaablakában szintén állt egy másik öregasszony. Kötényének tartalmát, egy adag babot, kifordított a szikkadt, több helyen megrepedt asztalra, majd az ablakhoz araszolt öreges járásával, hogy kikémleljen a külvilágba. Ő is látta a macskát, ezt a megvert, erősen megtépázott jószágot. Belőle is a hit buzgalma csuklott fel, mint egy utolsó kiáltás, amelynek hangját senki a világon nem hallhatta; kibugyogott belőle az ördögtől való félelem, amely egyenesen a fejében fogant, majd megszületett egyetlen pillanat alatt; kivirágzott benne a félelem, mint egy masszív, erős levelekkel, szúrósan hajlongó csalán, és az egyszer útjára indult gondolat aztán bejárta a környéket, a képzelet már démonok vágtató hadától riadt vissza, a kéz pedig gyors egymásutánban vagy öt keresztet vetett a mellkas felett.

A hideg konyha alacsony helyiségében vagy harmincéves asztal állt, rajta újságpapíron a bab héja feküdt odavetett szánalomként, az étel utáni fásult kábulat jelképeként, mellette egy apró kis fazékban tarkállottak a nagy babszemek; egy kés elvágott sorsokról sírt a fazéktól fél méterre, azt is csak úgy odavetették, mintha eldobta volna magától az ember… Székek álltak körben, gondosan betolva az asztal alá, csupán egyetlen régi ülő alkalmatosság állt kihúzva, gátként elmetszve az ablakhoz tartó utat az öregember elől, aki egy hokedlin üldögélve nézte az apró helyiség unalomig látott magányát, szótlanságát, s bár nem került elé újabb és újabb kép, cselekedet, mozdulat, azért szerette ezt a helyiséget, mert egy szorgos élet ezer momentuma, családtagjainak születése, elhalálozása kötötte őt ide, láthatatlan, mégis nagyon masszív, sokrétű szálakkal. Az öreg szekrényben megrekedt időtől szaglott a beletett holmi: benne pihentek a rengeteg használattól megfáradt lábasok, fazekak, vágódeszkák, de a szekrényben szunnyadt még nyári álmot aludva a nyújtódeszka, a sodrófa, a hatalmas merőkanál, amelyet üstökben való főzéskor használtak; evőeszközök hevertek a fiókban, rájuk csukták a tegnap nagy falatozásait, kisebb lakomákat, szegényes keresztelőket, születésnapokat, halotti torokat.

Úgy ballagott az idő a konyhában, mint egy néma vándor…

Különös határ húzódott a házak világa és az utca világa között: az egyik oldalon régi hagyományokba süllyed családok indultak neki az életnek, majd múltak el; a házakban otthonok alakultak szívós, kitartó munkában, az utcán pedig a kollektív élet zajlott, az semleges terület volt, ott minden megtörténhetett, még olyan is, amit nem szívesen cipeltek volna be a falak közé. Az utca mindenkié volt, a házak pedig külön-külön egy-egy egyéniség lenyomatát viselték magukon, az egyikben rozzant bútorok őrizték a közel egy évszázada élt ősök hétköznapjait, a másikban messzi földről ideküldött, szépen megmunkált szekrények várták az idő lassú múlását; mindenütt volt valami, ami elütött a többitől, ahogy nincs két egyforma ember a föld kerekén, úgy nincs két egyforma ház sem, mindegyikben külön élet zajlott, és ezt a külön életet mindannyian oly sóvárogva, oly dühös – majdnem dölyffel – szigorral őrizték, mintha életük ezen múlott volna. Megöregedett életek vigyázták halk sóhajok puha párájában a mindenséget, amelyet két kezük erejével, testük verítékével emeltek maguknak, kerítettek el a nagyvilágból, hogy kiragadjanak, kiszorítsanak maguknak egy aprócska életteret, amelyre ráfoghatják, hogy az övék.

Az idős asszony visszafordult az ablaktól, újra keresztet vetett, és akkor összetalálkozott a férjével a tekintete. Szavak nélkül is értették egymást, nem volt szükség a felesleges mondatokra, a hangok használatára, egy csillanás, apró hunyorgás elég volt, hogy tökéletesen értsék a másikat, ez elég volt az élethez, a mindennapok lassú araszolásához. Elvonultak csendes szürkeségben hónapok, évek, néhány évtized, jött egy kemény tél, csikorgó fagyokkal dermesztve a világot, aztán forró nyár dohogott végig a földeken, megaszalva a gabonaszemeket, esős őszön szántottak kínokkal megrakott állatokkal, s zsenge tavaszon gyümölcsfákat metszettek, hogy a Jóistenben bízva barackot, cseresznyét, meggyet, szilvát, almát ehessenek; olykor a Jóisten csak szidni tudták… Az öregségben alig számított valamit az idő, a tekintet visszafelé fordult, hogy a megtett utat pásztázza végig, visszafelé lépkedve…

A gondosan elmormolt kérő, aggódó mondatok nem nyertek valós értelmet, nem hallotta azokat senki, csak a száj mozgását lehetett - úgy ahogy - meglátni, ám az öregúr mindezzel nem foglalkozott, a feleségében végbemenő folyamatokat könnyedén kiolvasta a szeméből. Nem volt kérdés, nem hangzott el vád, kérés, könyörgés, szavak sem buktak ki a befelé forduló, ráncos ajkakon, amelyek mögött egy fog nem volt a szájban. A férfi, hogy biztos legyen a dolgában, és hogy nyeregben maradjon, ahonnan csak nagyon ritkán sikerült lelökni, nem hagyta magát, erősen, erőnek erejével kapaszkodott, irányított – ha kellett -, utasított; azért, hogy övé legyen a kimondatlan utolsó szó, egyet intett az asszony felé, amely mozdulatot nem lehetett félreérteni, azt próbálta kifejezni kézfejének egy apró rángó mozdulatával, hirtelenségével, amelynek ereje alig volt nagyobb egy suhintásnál, hogy fejezze be a dőreségeit, és – ha lehet – ne beszéljen, ne mondjon semmit; ezt akarta a férfi, az úr a házban, a fizikális, hús-vér úr, aki egy pofon, egy erőteljes káromkodás nélkül kaparintotta magához a hatalmat, pontosan abban a pillanatban, amikor az édesapja, egy-két hétig húzódó betegség után, viszonylag fiatalon meghalt, abban a pillanatban, noha a gyász széttépte a nyugodtan dagadó béke vásznát, egyszerre tudatosult benne, hogy most már neki kell kézbe vennie az irányítást, néha keménynek, néha lágynak kell lennie, mert az élet felett kell uralkodnia, ahogy egykoron az apja mondta neki odakünn az istállóban, ló etetés közben; az idős férfi kézmozdulatában közel ötven esztendő terhe, mosolya, kiáltása, mormogva kimondott szitka, verőfény és havazás, nyár, tél, tavasz, ősz keveredett néma hallgatással, s beszédesebb volt, mint a legnyilvánvalóbb mondat, amely érthető szavakból mesélt… Gyorsan keresztet vetett, aztán visszatelepedett az asztalhoz, hogy a babbal foglalkozzék, kézbe vette a kiskést, és már vagdosta is a hüvelyeket, pörgette ki a nagy, kemény babszemeket. Ahogy a kéz újra munkába állt, mint egy varázsütésre, a száj mozgásba lendült, éppen csak egy hangyányit, alig nyílt ki, de a finom, nagyon lágy dúdolás így is előkígyózott a ráncos ajkak börtönéből, ahová szinte kötelezően harapták be a szavakat; az öregasszony gyermekkorából átcsónakáztatott melódiát dúdolt, ősrégi dallamot, amelynek címét meg sem tudta volna mondani, de elég volt a bab mellett érzelmekkel foglalkozni, hiszen oly rég foglalkozott már velük…

Régmúlt idők csillogó felületén villant meg a rávetülő fénysugár, amellyel az ember a múltat pásztázza, olykor akaratlanul, ösztönös vonzásának engedelmeskedve, máskor akarattal, mentsvárat keresve szánkázik vissza a múltba, és leginkább az ember mindig a gyermekkorát kívánja vissza, mint a boldog békeidők felelőtlen, játékkal gazdagon megrakott korszakát, amikor mások viselték a terheket, mások döntöttek életről s halálról, és ez így volt jó, az emlékek úgyis megszépítettek mindent, színes mázzal vonták be az amúgy elkorhadt, megviselt képeket, s a reménytelenül hallgatag múltból kilöktek egy-egy dallamocskát, nótafoszlányt, gyermekkacagással aláhúzott altatódalt, mindent, amitől az ember szája mosolyra húzódhat a kemény világ csapásai alatt. Az öregasszony dúdolta a régi melódiát, közben a keze gyorsan, megszokott mozdulatokkal dolgozott; a néhány évtized óta, több mint fél évszázada tartó szolgálat mozdulatai belérögzültek.

A falu más pontjain is látták a macskát vándorolni. Mindenütt más reakciót indított be, mintha mágikus erővel bírt volna; valahol egymásnak ugrasztott békébe kényszerített házaspárokat, akik lenyelt keserűségeik mentén tartották fenn állásaikat, hogy óvják a békességet; másoknál elsimította a hadakozás vérre szomjazó kiáltásait, szelíd hangokat parancsolt az idős asszonyok szájába, hogy érezzék szavaik súlyát; az egyik házban, ahol vénséges vén özvegyasszony számlálta a perceket, tébolyt hintett meggyötört testébe, pedig az asszony talán egyetlen percig látta a szerencsétlen jószágot; ez az asszony vagdalkozni kezdett, összetörte a tányérjait, a mozsarat, a lábast kétszer a falhoz vágta, hogy a pörkölt végigfröccsent a falon; valamivel odébb, az öregúrnál, akinek a felesége jó tíz esztendeje a földbe került, könnyeket fakasztott, s az úr csendes magányában, szótlan bújában vadul, fájdalmasan összegyűrt arccal sírt soha ki nem sírt könnyeket, amelyek valamikor bennragadtak… Talán szabadulást hozott, talán gyötrő kínokat, de mindenhová letett valamit, amelyre a legtöbben egyáltalán nem gondoltak. Sűrű magány rakódott a felszított cselekvések sorára, egyik-másik szereplő akaratán kívül lett célja és oka a világ fordulásának; belül, egészen mélyen lehetett érezni valamiféle ártatlannak tűnő, semmihez nem hasonlítható remegést, mintha az évtizedek óta szikkadó méh gyermeket akart volna szülni, vagy a kifacsart herék új emberek nemzésére izzottak volna fel, de végső bizonyságot semmi nem adott, mert az ember abban sem lehetett biztos, amit két szemével látott, a csalóka ábrándok könnyű ívekkel operáltak szerte a nagyvilágban, és a porból vizet fakasztott, a holt lelkeket új életre sarkallta, a berozsdásodott végtagok új erővel cipelték megszokott terhüket, s mindennek tetejében ott virított az értelem, amely nem látott előre, számára az idő lineáris pályára kényszerített semmiség volt, amelyet igazán követni sem lehet…

A szerencsétlen macskára úgy tekintettek mindannyian – ebben kimondatlanul is megegyeztek -, mint az ördög jószágára, egy megölnivaló állatra, amely éppen megviselt ábrázatával hirdette szomorú jövőjüket.

A hideg konyhákban, ahová nem ért el a Nap felhevült ragyogása, a siralmas asztalok mellett dühöngve folytatták te cselekménysoraikat az asszonyok, forrongott bennük a felzaklatott múlt, az önmagukkal való szembenézés páni félelme, és a csendtől való irtózás. Ültek, tettek-vettek, s közben átkozták életük hányatott sorsát, a szülés velőtrázó kiáltását, a vér látványát, az ételek végzetét, a latrina légyrajait, s mindent, amihez elértek gondolatban, bűvös kezük láthatatlan szorításával; amihez hozzá tudtak érni gondolatban, mindet elhullajtották, mint megunt leveleket, csorba edényeket, megátkozott képeket… Képes volt az évtizedek nyugalmát megzavarni egy fekete macska…

Rosszul, hihetetlenül dőrén értelmezett konvenciók szakadtak rá a hétköznapoktól szürke kis egerekre, olyan megaszalódott lényekre, akik már semmivel nem törődtek igazán, évgyűrűket aggattak magukra, mint az ódon fák, és nem számoltak semmit, a kevés garasokból nem kuporgattak semmire, csupán a régmúlt idők ifjú hevét siratták, a szülők elvesztését, a gyermekek távozását, és egyáltalán az életet, amelyet félelmekkel, különböző törvényekkel korlátoztak, az ember vakságot színlelt, süket fülekkel ájult bele felkészületlen szerepébe – így telt egy emberélet, s most az öregségben elszenvedett látvány nyomán csuklott fel a fájdalom… Kérdések zuhogtak elő a sötétségből, a múltból, a feneketlen kútból, és zaklatta a temető felé igyekvő jelent, megmásítva mindent, ami eddig jónak találtatott.

Visszaköszönt elviselhetetlenül messzi távolból a gyerekkor, a pajkos játékok kora, a dőreségek időszaka, amikor nem számított semmi, szabadság lobogott a nyári forróság legyektől rajzó birodalmában; akkor még éltek az ősök, valakik diktálták a nem túl szigorú fegyelmet, utat mutattak az elsüllyedni készülő világban, és amikor az ember már közelebb került a felnőttkorhoz, amely úgy magasodott a gyermeki világ fölé, mint a tökéletesség vakító fénysugara, a szülők meséltek a szebb jövőről, ahol már nem kell félni haramiáktól, gyilkos rablóktól, az életet felszentelik, és boldogság fog dobogni a világon, mint egy szabadjára eresztett fiatal csikó; amikor beköszöntött a feszülten óhajtott felnőttkor, a csalóka ábrándról mennydörgéssel egybekötve hullott le a lepel, a tökéletesség hamis gondolatnak bizonyult, kificamodott minden, amit a gyermeki szemek oly erőteljesen masszívnak láttak, és maradt egy rohanó, pénz és élelem után loholó állapot, amelyben az idő rohamléptekkel szökött, a felelősségek megnövekedtek, a kötelességek egészen kicsúcsosodtak, valóságos hegyláncként kötötte gúzsba az embert; az ígéretek a szép jövendőről a mese birodalmába kerültek, ezzel csapta be magát mindenki, hogy az arcul köpés ne legyen túlságosan fájdalmas, aztán gyermekek születtek, és el kellett nekik játszani a torz fintorba fulladt bábszínházat, hogy a jövő ezernyi titkot, csodát, bőséget tartogat, holott saját csalódásaik már megtaníthatták volna a felnőtteket, hogy a gyermeki ártatlanságot hazugsággal bemocskolni arcátlan cselekedet; ígértek, mert mást ők sem kaptak, a régmúltból hozott konvenciók láthatatlan jelmezekként takarták az igazság valódi arcát; érdekes módon senkiből nem ordított ki a kérdés, hogy vajon nem nekik kellene megfordítani ezt a dőre világot, senki nem érezte szükségesnek, hogy új világot teremtsen, olcsó kifogások, tükrökre köpött hazugságok mögé rejtették életüket, és ami a legborzasztóbb volt, magukkal vonszolták egész családjukat, tágabb környezetüket is, és együtt zokogták el a tehetetlenség hitvány dalát, hogy a kicsinységük emészti el őket, mert az ember kicsi, képtelen megváltani a világot, a pénztelenségben nem lehet előrefelé haladni; azt már nem látták, nem is láthatták, a vidékben fetrengő unalomban, magányban, hogy a haramiák, akik az útonálló bandákból áttelepedtek az öltönyökbe, kényelmes székekbe, törvények mögé, és ezt a kishitűséget használták ki arcátlan módon, s némely korban még mindezt megtámogatták fegyverekkel: puskákkal, géppisztolyokkal, hogy az ember féljen, még véletlenül se merjen cselekedni, amúgy is kicsi és hitvány és semmirekellő; aztán eljött az öregkor, a gyermekek elvonultak új vidékek felé, talán még az országot is hátrahagyták, mert elegük volt az üres élet hazugságokkal megtámogatott zavarából, elmentek, hogy jobb életet harapjanak maguknak, és ugyan ki tehetett róla, hogy legtöbbjük még véletlenül sem járt sikerrel; az öregkor visszatekintő tükrében megráncosodott jelen néz farkasszemet, kérdések özöne zúdul a fájdalmaktól, csalódásoktól megkérgesedett arcra, hogy mi lett volna ha… és mi lett volna, ha másképp fordulunk a kereszteződésnél… a múlt kérlelhetetlenül hallgat, legfeljebb felékít, vagy lerombol képeket, meggyaláz emlékeket, de választ már nem ad, főleg az egyén életére, valamint jövőjére nézve…

Az öregedés hasonlatos lehet a nyári szürkülethez… Hallgatni megnyugodva a tücsökzenét, és visszaidézni a napközben véghezvitt cselekedeteket, kezdve az ébredéssel, aztán csendesen várni az álmot, a milliónyi egybefolyó képrengeteggel…

Önmagukkal szembesülve, egész életükön végigtekintve jutottak el az egyszerű felismerésig: eltékozolták életüket, kisszerűségbe préselték erejüket, minden idegszálukkal, erejükkel a földet túrták, a holnapért aggódtak, a múltban fetrengtek, és a csodás jelen, a hittel vegyes áhítat mellett dőrén elballagtak, hiába jártak gyakran templomba, hiába hallgatták a papok állhatatos, szent beszédét, Jézusból semmi nem szivárgott át a vak lelkekbe, ha mégis, igen csekély volt a szó, és hamar elhalt a hétköznapok zűrzavarában.

Eltűrték a háborúkat, megharcoltak a frontokon, jó néhányuk haza sem tért…

Később fejet lehajtva engedelmeskedtek egy elnyomó akaratának, aki egyenlőséget ígért, munkásjelszavakkal dobálózott, de csak féktelen terrort, gyilkos szándékot hozott magával; mindez elvonult, teltek az évek, a munka szaporodott, az állatok gyarapodtak az ólakban, látszólag élt a világ, mozgott, cselekedett, mégis felsejlett a megviselt szövet alatt a hazugság álnok arca, ez pedig megfertőzte a szemlélőt. Szabadságról beszéltek elnyomók. Békéért fogtak fegyvert olyan emberek, akik szívükben soha nem őriztek békét, és rendszerint el is haltak erről a világról. Csak a megkérgesedett, az életben megcsontosodott parasztember maradt a földön, ott, ahová született, úgy, hogy ki sem mozdult a faluból éveken keresztül.

Nem jobbították meg a világot, nem is ismerték a vágyat, hogy valami szebbet hozzanak létre, valami többet, hogy a szűkölő világ sebére gyógyírt kenjenek, nem láttak tovább a kertjüknél, viszont abban a kertben rend és fegyelem uralkodott bölcs királyként, még akkor is, ha a kerítést megette az idő. Az ember megfogott egy darabka földet, amelyhez örökség, szerencse, némi pénz segítségével hozzájutott, két kezével házat épített rá, később ólakat tapasztott sárból, kerítést ácsolt rozoga gerendákból, pallókból, hogy a baromfik ne szökjenek el; néha elég volt, hogy bejárták az egész területet a tyúkok, kakasok, kacsák; aztán feltörte ásójának csillogó vasával azt a földet, és zöldséget, gyümölcsöt tett beléje, hogy a mindennapi élethez meglegyen az élelme, a hús mellé egészséges köret kerüljön; ezért dolgozott szakadatlanul, konok, fáradtságos, gyötrő munkával, hogy a végén csupán az emlék dohos leheletét érezze a tarkóján, mint egy hátulról-fentről érkező fuvalmat. Senki nem határozta meg a célt, a túlélés keserű kenyerét majszolták megtört napok végén, ennyi volt a jussa a két kézzel dolgozó embernek, aki életet akart élni… Azt megint nem határozta meg senki, mi az élet, csak azt tudta mindenki, hogy dolgozni kell, összetapasztani a bankókat, mert bármikor jöhet háború, esztelen mészárlás, éhség, és akkor hozzá kell nyúlni a felgyűlt pénzhez, mégis, amikor eljött egy-egy válsághelyzet, fogat szíva, dühöngve halászták elő az elraktározott pénzt, és kétszer is meggondolták, átrágták magukban, hogy érdemes-e kiadni a kezükből összekuporgatott, vagyonnak csúfolt értékeiket.

A macska másnap is feltűnt, ezúttal az ellenkező irányba tartott, a másik oldalon. Megint oldalazott, vánszorgott, megtépázott testében fájdalom cikázott, figyelt, olykor óvakodott, máskor nekilódult, hogy senki el ne érhesse. Látták sokan. Mindig felszított valakiben valamit, főleg régi emlékeket, eltemetett vonásokat, hajdani beidegződéseket, megcsontosodott szavakat, amelyeket már porrá őröltek a kérlelhetetlen, tovatűnő évek; néhányan csendes őrületben öklendezték fel a gyermekkor édes cseppjeit, a szülők mézédes szavait, mások vak dühvel káromolták a jövendőt, ördögöt kiáltottak felhorzsolt időszakok felett; egyvalamiben megegyeztek mindannyian, noha egy szót sem szóltak egymásnak felzaklatott lelkiállapotukról: minden egyes emberben nyomot hagyott a macska meggyötört látványa.

Néhány idős asszony ellátogatott a templomba; féltve őrzött titkaikat összeszorított fogakkal őrizték, halkan, mormogva énekelték a szent énekeket, egészen csendesen mormolták az imákat, és anélkül tapogatták ki a másik gondját-baját, hogy egymásra néztek volna; mindannyian megváltásért, kedves szóért léptek be a hűvös templomba, de csak acsarkodó harag maradt a szívükben a másik iránt, amiért az konokul, megátalkodottan őrizte elkendőzött valóságát. A súlyos gond vonta volna össze őket egyetlen közösségbe, mégis elfordultak egymástól, hogy ne érezzék a kipárolgó bűzöket, amelyet a félő takarózás lehelt ki magából, a bizalmatlan rettegés.

Az öregurak csendes reszketéssel figyelték a macskát – már amelyik látta -, mert ők szívesebben húzódtak a konyhák mélyére, nem szerettek bámészkodni az ablakban. Magukra csukták a megélt évek büszke ajtaját, amely egy sor közömbösséget is maga után húzott, így sikeresen védték önmagukat a kitárulkozástól, védték azt a kis valamit ott belül, amelyhez ösztönösen, megmagyarázhatatlanul ragaszkodtak. A felszított tűz az öregasszonyok szeméből lobogott, erőteljesen, friss szellőtől hajtva, s az öregurak nézték tulajdon feleségeiket, értetlenül, néma leereszkedéssel, de nem szóltak, beszélni sem volt kedvük, inkább még jobban befelé fordultak, hogy odabent emésszék meg az élet újabb kihívását, talán az utolsót, amelyet a Jóisten még tartogatott.

Hét napig járt a macska, felváltva az egyik, majd a másik oldalon, aztán eltűnt, többé nem látták…

Valamit vitt magával, hozott is valamit, de hogy mit és kinek, az örök rejtély maradt. Eltűnt, nem látták. A levegőben maradt valami, többé már nem az a Nap ragyogott az égen, nem az a szél fújta a kormos fellegeket, és nem az a szag somfordált a konyhákban faltól falig ingázva; megsűrűsödtek az érzések, a múlt háttérbe szorult, csak a tiszta csend maradt, az üresség hangsúlyos csendje; nem tudtak semmit kezdeni a macskával: amikor jött megátkozták, amikor eltűnt, megsiratták.

A porlepte úton, meggyötört homlokzatok előtt, kidőlt-bedőlt kerítések tövében már csak a gyenge szél kószált, örök álmokat cipelve bő zsákjában, kifogyhatatlan erejével, és már csak a tekintetek találkoztak, amikor összeakadtak az ablakokon kibámulva, halk imákat rebegve, amelyek sokáig fel-felcsuklottak, emlékezve…