Bányai Tamás: Világ a feje tetején

Jucika a derekát fájlalta, mégsem ezért dohogott porronggyal a kezében. Lassan öt éve már, hogy a gyerekek saját lábukra álltak, nyugodtan élhetnének itt ketten. De hol van az a várva várt nyugalom? Mióta bezárt a gyár – annak is tíz éve! –, és Sándor biztonsági őrként dolgozik, teljesen felfordult az életük. Összevissza beosztás, pénz meg alig.

     Biztonsági őr!

     Hol itt a biztonság? Annak az irodaháznak igen, annak van biztonsága. Huszan is őrzik, éjjel-nappal. Csak azt tudnám, mi a frászt kell őrizni az aktákon? Nehogy felzabálják az aktakukacok? Ahhoz madarakat alkalmazzanak, ne ilyen szerencsétlen alakokat, mint a férjem.

     Biztonság!

     A közös költséget is be kéne fizetni, meg a távfűtés díját.

     Reggel váltotta fel az utolsó ezresét, és Sándor csak a jövő héten kap fizetést.

     Kis híján sírva fakadt. A porrongy beakadt valamibe a beépített szekrény legfelső polcán. A polcról lebillent egy doboz, papírlapok hullottak szerteszét.

     – A francba! Még ez is?

     Felnyögött, amint a fájós derekával lehajolt. Felemelt néhány papírlapot.

     Éppen ekkor nyílt a bejárati ajtó. Szotyola Sándor lépett a szűk előszobába. Földre dobta aktatáskáját, nagyot szusszantott.

     – Csakhogy végre itthon!

     – Pont jókor jössz – mondta Jucika, ujjai között a papírlapokat szorongatva. – Ezzel a szeméttel mi legyen?

     – Milyen szeméttel? – képedt el Sándor. Más fogadtatást várt.

     – A régi írásaiddal. Amiket soha nem vittél el sehova, csak álmodoztál, mint mindig, hogy milyen nagy író lesz belőled.

     Szotyola Sándornak lefittyedt a szája.

     – Lehet, hogy nem is jók. Meg aztán, hova vigyem? A mai bulvársajtónek nem ilyesmi kell.

     – Kell vagy nem kell, csinálj pénzt belőle, ha már annyi időt belefecceltél annak idején. A közös költséget be kéne fizetni, csak azt nem tudom miből, s főleg, hogy mire. Ezt az egész házat ellepte a kosz, a lift nem működik, repedeznek a betonfalak. És ezért még fizetni is kell!

     – Mit tehetünk, édes szívem?

     Jucika kihúzta magát. Felszisszent a derékfájástól. Elfojtott egy káromkodást.

     – Hát én megmondom neked, hogy te mit tehetsz. Felnyalábolod a papírjaidat és elviszed egy laphoz. Bulvárhoz, folyóirathoz, mit bánom én. Vidd valahova, és csinálj pénzt belőlük. – Felemelte a hangját. – Pénz nélkül haza se gyere!

     – De szívem!

     – Semmi szívecském! Valamikor hónapokat töltöttél el ezzel a marhasággal, hát most legyen valami hasznunk is belőle. Vidd el az írásaidat az Új Világ-hoz, és borítsd az egészet a szerkesztő fejére. Hadd lássa csak, miből és mivé lett ez a szép új világ, amit olyan büszkén hirdetnek a fejlécükön.

     Szotyola Sándor nem mert ellenkezni a feleségével. Hóna alá szorította a dobozt, és lebattyogott a hatodik emeletről. A földszinti kukák mellett megállt.

     – Bevágom az egészet a szemétbe – gondolta, s már nyúlt is, hogy megemelje a kuka fedelét. Mozdulata megfagyott a levegőben. – Mégse! Egy hülye firkász is kidobhatja, ha nem tetszik neki.

     Fájt a szíve ennyi áldozatos munkát veszni látni.

     A szerkesztőség előszobájában körmeit lakkozó fiatal nő igazította útba, kaján vigyorral dundi képén. Sok útbaigazításra nem volt szükség, mindössze a szomszéd szobába kellett benyitnia.

     Zilált alak tekinett fel rá az íróasztala mögül. Középkorú férfi volt, erősen kopaszodó. Bal kezének tenyerét feje búbjára fektette, mintha így akarná visszatartani magát attól, hogy felpattanjon ültő helyéből. A tenyér alól egy világ fájdalma sugárzott.

     – Mit akar? – kérdezte a férfi, olyan ember hanghordozásával, mint akinek éppen ez a látogató hiányzott ahhoz, hogy csordultig teljen a pohár.

     – Az írásaimat hoztam – mondta Szotyola Sándor a pályakezdő szerzők félszeg és kissé megilletődött hangján.

     A bal kéz megemelkedett a szerkesztő fejéről, és a jobb kézzel együtt előre lendült. Úgy tűnt, keblére akarja ölelni látogatóját, holott mozdulata a tehetetlen kétségbeesésből fakadt. Szotyola Sándor azonban biztatásnak vélte. Odalépett a szerkesztő asztalához, dobozát az asztal sarkára helyezte.

     – Drága jó istenem! – sóhajtott fel a szerkesztő. – A harmadik laptulajdonossal viaskodom egy olyan országban, ahol minden második ember grafomán, és Thomas Mann-nak képzeli magát. Annak, vagy Csehovnak. Csehovai bitang ember mindegyik, életemet rágó férgek. Maga kicsoda? Honoráriumért Balzac vagy zabhegyező Salinger, aki felingerel. De még mennyire! Mit gondol, mi történik, ha én ezt a maga paksamétáját átadom az új német főnökömnek? A fél lábam már így is kilóg az ablakon, mert nincs pénz, nincs elég hirdető, a kutya se kíváncsi az olyan marhaságokra, mint amiket maga is összefirkált.

     A szerkesztő felemelkedett székéről, s megtámaszkodott az asztal lapján. Előre hajolt, s úgy mondta, sőt kiáltotta, mintha a vele szemben álló, megilletődött férfi nagyot hallana.

     – Sztorit hozzon nekem, jóember! Élvezhető, izgalmas sztorit, hogy az emberek egymás kezéből kapkodják ki a lapot, a német tulajdonos megtömje a bukszáját, s nekem meg legyen egy hét nyugalmam.

     A szerkesztő szomorú szeme megakadt a legfelső papírlapon.

     “MÉSZÁROS MUNKA A TIZEDIK EMELETEN!”

     Ezt nem lehet a nyomor rovására írni. Egyébként sem nyomorog az, akinek fedél van a feje fölött. Még akkor sem, ha kakukk rontja a családi fészket. Akkor hát miért szabdalta brutális módon apró darabokra Sápi Béla azt az asszonyt, aki harmincnál is több éve a felesége volt? Erős felindulásból? Még akkor sem higgadt le, amikor már a megcsonkított láb bütykéhez ért a konyhakéssel.”

     A szerkesztő felemelte a legfelső papírlapot, s beleolvasott a következőbe.

     “A SZÍV IS LEHET AGRESSZÍV”

     Nemi erőszakot követtek el Horvát Emőke ellen a liftben. A harmadik és a negyedik emelet között. Felzúdult az egész ház. Furcsamód, mégsem a fiút akarták agyonverni. Az ő szemükben a fiú az áldozat. Hős szerelmes szívének áldozata.

     Újabb lap.

     “LEJÁRT A GARANCIA. MIKOR OMLIK FEJÜNKRE A HÁZ?”

     Kocsondi Verával közölték a biztosítónál, hogy nem köthetnek vele szerződést lakása biztosítására. Amikor ugyanis a panelházat építették, a hetvenes évek elején, az építő vállalat húsz évben állapította meg a ház élettartamát. Kockázatos olyan házban lakni, amelyik már jócskán túllépte ezt az élettartamot, s ma már csak isteni csoda tartja egyben. A biztosító nem vállalhat ilyen felelőtlen kockázatot.

     És Kocsondi Vera? Ő vállalhat?

     Az íróasztalon megcsörrent a telefonkészülék. A szerkesztő füléhez emelte a kagylót. Néhány másodpercig figyelmesen hallgatott, majd megjegyezte:

     – Egy perc türelmet kérek. Máris.

     Megkerülte az íróasztalt, odalépett Szotyola Sándorhoz. Barátságosan átkarolta vállát, s közben húzta magával az ajtó felé.

     – Ne haragudjon, de most fontos megbeszélni valóm van. Jöjjön vissza egy hét múlva.

     Az ajtóban odaszólt a titkárnőnek.

     – Icuska, drága, utaljon ki az úrnak honoráriumot három flekkre. És előleget is adjon neki még tízre. Nehogy elmenjen a kedve. Magát pedig, kedves barátom, várom a hét elején. El ne felejtse!

     Szotyola Sándor betért az első, útjába eső kocsmába, s noha többnyire sört szokott inni, most mégis két féldeci pálinkát kért a csapostól. Behúzódott a sarokba, s miután felhajtotta az első féldecit, azon kezdett el tűnődni, hallucinált-e, vagy valóban azt látta, olvasta ő is, mint amit a bánatos képű szerkesztő? Csak ugyanazt láthatta, mert annak ékes bizonyítéka, ropogós bankjegyek formájában ott lapult a farzsebében.

     A második kupica pálinka hatására elrévedezett a múltban, s minden nehézség nélkül felidézte régi írásait. Mintha csak most vetette volna a sorokat papírra.

     A TIZEDIK EMELETEN.

     Igen, ez volt a novellájának címe. Ebben az optimista kicsengésű történetben az ifjú Sápi házaspár határtalan örömét írta meg. Általa művészinek vélt eszközökkel azt taglalta ebben az írásban, hogy a kitartó, szorgos munkának mindig beérik a kézzel is fogható gyümölcse – ez esetben a tizedik emeleti szövetkezeti lakás –, ami szinte természetes módon további igyekezetre, törekvésre sarkallja az embert, hiszen bútor is kell, konyhai eszközök, meg képek a falra, hogy a lakás díszletei között állandósuljanak az örömteli percek.

     De hogyan lett ebből vérgőzös gyilkosság? És ami még ennél is furcsább, ki és mikor írta át az eredeti szöveget?

     És hogyan vált Horvát Emőke széplelkű udvarlójából nemi erőszakot elkövető vadállat? Ez a Horvát Emőke sem lehet az a Horvát Emőke, akit ő annak idején megálmodott, s aki olyan feltétlen odaadással csüngött szeretett fiúján, mint a karácsonyfára többszörösen felkötözött szaloncukor.

     Mi lett a prózában megírt ódából, amelyben a vidékről ingázó ácsok, kőművesek és burkolómunkások hősies helytállásának akart az általuk felépített házaknál is tovább élő emléket állítani?

     Fejünkre omlik a ház?

     Hát igen, kis híján. Akkor is megmagyarázhatatlan, miként változott át a gondosan fésült szöveg, a magasztos tartalom bulvárlapok silányságává.

     A pénzt megtapogatta zsebében, s elégedetten nyugtázta, legalább Jucikának örömet szerez vele.

     Jucika befejezte a takarítást, fáradtan huppant az öreg fotelbe. Körbejáratta tekintetét a szobán, a fáradtságot lehangoltság is tetézte. A falak megszürkült festékrétegét, a kevés bútor kopottságát vagy a padlószőnyeg cipőkoptatta foltjait a kínos tisztaság sem tudta eltakarni. Festetni kéne, gondolta, meg szőnyeget cserélni, meg… De miből? Volt idő, amikor elég szép summa gyűlt össze a takarékban, de hol van már az a pénz! Szerencsére a gyerekek útját sikerült vele egyengetni. A kis Juciék már a panellakáson is túladtak, szép új házba költöztek, tágas, napfényes lakásba. Satyáék is tervezik, hamarosan ők is nagyot lépnek. Csak adja az isten, hogy sikerüljön nekik!

     Elbóbiskolt, arra riadt fel, hogy csapódik a bejárati ajtó, majd szélesen vigyorgó férje jelenik meg előtte.

     – Hát te? – kérdezte fásultan. – Mit vigyorogsz, mint a vadalma?

     – Mi szerzi a legnagyobb örömet? – kérdezett vissza Szotyola Sándor. – Na, mi?

     – A legnagyobb örömöt azzal szereznéd nekem, ha találnál magadnak egy tisztességes állást, olyan munkát, amivel keresnél is eleget ahhoz, hogy ketten megéljünk belőle.

     – Munka nincs, de pénz van! – kapta fel önelégülten a fejét Szotyola Sándor. – Ez a lényeg, nem?

     – Fáradt vagyok, Sanyikám, nincs kedvem viccelődni.

     Szotyola Sándor felelet helyett egy köteg papírpénzt húzott elő a farzsebéből. A bankókat meglobogtatta Jucika orra előtt.

     – Ez talán majd felvidít!

     Jucika szemei kerekre tágultak.

     – Csak nem törtél be valahova?

     – Be nem, de rátörtem az ajtót a szerkesztőre, úgy, ahogy mondtad.

     – Azt akarod mondani, még pénzt is kaptál a régi irományaidért?

     – Azt bizony!

     Az asszony elképedt. Tehetetlen dühében tanácsolta férjének a szerkesztőségi látogatást, de egy percig sem hitte, hogy akad valaki ezen a világon, aki akár egy fillért is fizet ezekért a régi, romantikus írásokért.

     – Az igaz, hogy annak idején azért is szerettelek meg, mert olyan szép, megható dolgokat írogattál, de hogy azokért még pénzt is adjon valaki… Feje tetejére fordult ez a világ.

     – Nem is örülsz? – kérdezte Szotyola Sándor csalódottan.

     – Dehogynem. Már hogyne örülnék, amikor minden fillérre szükségünk van. Egyszerűen csak hihetetlen.

     – Nekem is az. De még az értük kapott pénznél is hihetetlenebb, hogy a szép történeteim teljesen megváltoztak.

     Szotyola Sándor összeráncolta homlokát.

     – Mondd, nem te cserélted ki azokat a papírlapokat? Mert én huszonöt éve, mióta beköltöztünk ide, hozzájuk se nyúltam. Igazság szerint meg is feledkeztem róluk. Ha te nem vered le véletlenül azt a dobozt a polcról…

     – Hogy mondhatsz ilyet! – tiltakozott Jucika. – Még hogy én kicseréltem volna! Soha meg nem fordult a fejemben, hogy akárcsak kutakodjak is a dolgaid között.

     – Valaki pedig hozzányúlt, az hétszentség – vakarta meg fejebúbját Szotyola Sándor. – Akárki volt is, nagyon ügyes lehetett. Csak egy pillantást vetettem a szerkesztő asztalára helyezett papírhalmazra, de azt azonnal láttam, hogy az én kezem írása.

     – Akkor meg? Rám támadsz, hogy én cseréltem ki a cetliket. Ugyan mire cseréltem volna? Különben is, ha a te kezed írása, akkor mi változott rajtuk?

     – A szöveg. Még hogy megváltozott! Teljesen más, mint amit én annak idején papírra vetettem. És ez az, amit nem értek. Nem vagyok hülye, ha nem is szóról szóra, de nagyjából még ma is emlékszem miket írtam annak idején. Ilyet soha, semmilyen körülmények között nem jegyeztem volna le, hogy Sápi Béla lemészárolta a feleségét, majd brutális módon felszabdalta az asszony testét. Meg olyat, hogy még akkor sem higgadt le, amikor a megcsonkított láb bütykéhez ért a konyhakéssel. Ilyesminek még a gondolatától is hideglelést kapok.

     – Kirázhat a hideg, a szomszéd házban néhány hónapja akkor is így végzett egy ember a nejével.

     Most Szotyola Sándornak nyúlt meg az ábrázata.

     – Ezt nem mondod komolyan?

     – Nem hát. Csak heccellek. Persze, hogy komolyan mondom. Gondolod, a kisujjamból szoptam? Úgy teszel, mintha nem hallottál volna róla.

     – Én ugyan nem! Vajon mi késztette azt az embert…?

     – Ahogy hallottam a szomszédoktól, amúgy is szarul éltek már, a férfit még a rendszerváltás idején elbocsátották, jó darabig a nő húzta az igát, aztán neki is megszűnt a munkahelye, az utóbbi hónapokban már csak vegetáltak. Egy jó ideje a villanyszámlát meg a közös költséget sem tudták fizetni.

     – Ez még nem ok arra, hogy…

     – Oknak talán kevés, ahhoz azonban, hogy beleőrüljön az ember kilátástalan helyzetébe, még sok is.

     – Annyira semmi sem kilátástalan.

     - A gyerekeknek biztos nem. Hallgasd csak Juciékat vagy Satyát, ahogy beszélnek. Legalább olyan rózsaszínben látják a jövőt, mint mi, amikor végre megkaptuk a lakást.

     Szotyola Sándor elgondolkodott, s közben vizslató tekintettel nézett feleségére.

     – Mondd csak – fogott hozzá egy kissé bizonytalanul –, megerőszakoltak mostanában valakit a liftben?

     – Na! Csak nem dugod homokba a fejed, mint a struccok! Néha te is meghallasz ezt-azt. Egy hete. Hál’istennek, ez is a szomszéd házak egyikében történt, és nem itt nálunk.

     – Nem mindegy?

     – A fene se tudja. Azért mégsem ugyanaz, hogy itt történik ilyesmi az ajtónk előtt, vagy a szomszéd házban.

     – Mindegy. Azon van a hangsúly, hogy megerőszakoltak valakit.

     Szotyola Sándor elhallgatott. Látszott rajta, nagyon erősen gondolkodik valamin. Eltelt egy kis idő, mire ismét megszólalt.

     – Mondd, szerinted nyakunkra fog omlani ez a ház?

     – Előbb utóbb biztos, ha nem kezdenek hozzá egy alapos renováláshoz. Ámde kinek van arra pénze? A lakóknak biztos nincs. Az egyik szegényebb, mint a másik. Aki tehette, már rég elköltözött innen.

     Szotyola Sándor megvakarta fejebúbját.

     – Azt hiszem, igazad van – motyogta alig hallhatóan. – Feje tetejére állt ez a világ.

     Jucika meg csak bólogatott.   

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület