Cságoly Péterfia Béla: Aki sokat köszönhet a filoxérának

Tänzer Lipót cipőkészítő és csizmadia mester, [vagyis inkább, ahogy városszerte hívták, Lipi a suszter] és sógora Josef „Seppl” Schmid hentes és mészáros megrökönyödéssel vegyes kétségbeeséssel tekintettetek egymásra az András –napi nagyvásár estéjén. Már a májusi, Úrnapi vásár sem hozott valami egetverő hasznot, azóta pedig vásárról vásárra Lipinek a nyakán maradt szinte az egész portéka, most is, új cipőből és csizmából csak egykét-párat vettek az emberek. Közös üzletükben, a máskor nagy népszerűségnek örvendő és pengő ezüstforintokat bőven fialó lacikonyhán sem tolongtak, pedig a meleg kofapecsenye omlós volt, mint a vaj, a kenyér hófehér mint a kalács, és a bor, a máskor mindig oly kelendő, belülről lángot vető óarany vagy a bíborszínű ital sem fogyott. Nehéz helyzetbe sodródtak mostanra, mert nemcsak saját vagyonukat, megtakarításaikat fektették be, de napi kamatra is kölcsönöztek jelentős összeget a kapucinus szerzetesrend tiszttartójától, hogy megsokszorozzák a hasznot. Ezt pedig –a megállapodás szerint – karácsony napjáig vissza kell fizetniük.

    Eddig, önállósodásuk óta mind a ketten nagyobb zökkenők nélkül jó érzékkel és szakértelemmel művelték mesterségüket, tehetősebb embereknek számítottak itt Móron, különösen Seppl. A parasztember ebben az évszázadban már csak kivételesen vállalkozott marha vagy borjúvágásra, de a módosabbak a disznót is inkább mészárossal szúratták le. Általánosságban –kaszálók és szabad rétek híján – a kiterjedt borvidékeken csak tej és túró miatt tartottak egy-egy árokpartokon legelő tehenet, többnyire vásárolták a marhahúst. Ezért Seppl, mint annyian a városi mészárosok közül, kiterjedt állatkereskedelmet is folytatott a saját vágóállat-szükséglet beszerzésével párhuzamosan. Jövedelméből röpke tíz év alatt egyszerű hentesből a jelentősebb szőlőbirtokosok sorába emelkedett Pusztavám határában lévő 4 holdnyi területével. A mészárszékben hárman, vágólegény és a darabolást, kimérést végző székálló legények dolgoztak. Híres, sváb receptúra alapján készített sós szalonnájuk nagy része a felvidéki bányavárosokban, elsősorban a Szepességben került eladásra, igen népszerű volt az ottani németajkú cipszerek körében. A mészárszék elején kirakattal is ellátott bolt kapott helyet. A különféle szalonnák és sonkák, olasz, veronai és milánói szalámik mellett, paprikás magyar, orosz, francia, horvát és német receptúrájú társaik kelleték magukat. Nagy fűzérben valódi debreceni kolbász és zsíros, hagymás-paprikás pörköltszafttal készült, csak kézzel törhető, disznócsülök javával vegyes juhhúsos szepességi paprikás kolbászka ékeskedett. Megvehető volt – ha nem is egyszerre – a különféle német tartományok jelesei – hisz világlátott sváb volt a hentes – mint a westfálíaí cervelatkolbász, a braunschweigi húskenyérkolbász, a lübecki és göttingai hólyagkolbász marhahúsból, ami durván őrölt fehér borssal, szerecsendióval és nádcukorral lett fűszerezve. Külön karéjban a graunbündeni kolbász, a marhaszívvel is dúsított thüringiaí vöröskolbász, boroszlói fokhagymás kolbász, jaueri kolbász, a württembergi és kasselli májaskolbász, amihez disznómájat, tüdőt, szívet, fejet, bőrke nélküli pofát, farkzsírt és hasrészeket adtak, valamint a Jäger~féle sütni való fehér kolbászok. Mellette az erdélyi hütyü, kukoricamáléba kevert vérből, májból és tüdőből, csomborral ízesítve, készült ludasi véreshurka zsemlével, ugyancsak borsfűvel, zilahi kapormaggal »Kata könyökébe« töltve, valamint Szászország kedvenc hurkája, has- és pofarészek helyett tiszta hátszalonnával, benne sült hagyma, tejszin, almapürével dúsított vér és a puhára főtt pofabürke, amit fahéjjal, szegfűszeggel, gyömbérrel és szegfűborssal fűszereztek. Libamájas és tejfellel, mazsolaszőlővel, szerecsendió-virággal ízesített májashurka, szász füstölt kenőmájas, coburgi, barnasörrel és szarvasgombával megbolondított libakolbász, amit fenyőtobozokkal felizzított nyílt roston sütögettek mázsaszám. A Ferenc József hurka, melyről mondják, hogy egyik prágai tartózkodása alkalmával, a pilseni félbarnasörrel is készült hurkából jóízűen evett maga a császár is, mely annyira megnyerte tetszését, hogy egy prágai hentesmesternek [Seppl apósának] őfelsége határozott kívánságára ismételten kellett, ebből a csak főve fogyasztható hurka, vagyis inkább kolbászféléből havonta a bécsi udvari konyhába szállítania. A csak szintén főzve fogyasztott citromos kolbász, vagyis a szászországi Bauerwurst, kenyérkolbász, pfalzi borsos kolbászka, vajaskenyér-kolbász, grízkolbászkák mellet musttal készült erdélyi, valamint édes bajor és dijoni mustárosbödönök, előtte békésen megfért a fele marha, fele sertéshúsból készült száraz kolbász a Knackwurst, berlini módra elkészítve, és a „svécl kalbász”, azaz a svájci Landjäger. Ennek a nemzetközi bőségtálnak kézzel írt receptgyűjteménye békésen megbujt a napi bevétel alatt, a mester titkos zárral védett fiókjában. Bőven volt bevétel. Vásárnapokon frissen töltötték sertés vakbelébe, és gyors, meleg füstölés és sütés után helyben lehetett megkóstolni olyan különlegességeket, mint a vérrel is készülő borókás és korianderes lengyel vadhúskolbász vagy a román „grindem" bivalyhúsból, és sokan vásároltak pinceszerre, bor mellé, az illatos borókával füstölt pácolt kecskeoldalasból, a marosvásárhelyi származású buzsenyicából is. A jól sikerült adásvételek után, külön pultokon, itt sokan állva fogyasztották ebédjüket, a vásározók egyik legnépszerűbb fogása volt a „Wildschweineschlegel” hagymáskrumplival, ecetestormával és mustárral, ez az ugyancsak szász szokás szerint készült sűlt vaddisznócomb, felületén borban áztatott kenyérhéj, összekevert vajjal, cukorral, fahéjjal és prézlivel, rákenve és feketésbarnára pirítva. De volt még olasz édesköményes kolbász, francia ízlés alapján készült mortadella, elzászi disznófej pástétom véreshurka módon, a garnírung párolt almás vöröskáposzta és vajas krumplipüré, vagy a lotaringiai recept szerint zöldségekkel is dúsított aszpikos fejsajt őzgerincben, különféle zöldségekkel és rémoulade mártással. Füstölt liba, egyben, kilapítva. Az ajtótól jobbra, hatalmas tölgyfakádakban mustármagos és borágós sváb, borsfüves erdélyi és magyar módon, borral és köménymaggal bolondított savanyított káposzta. Fajance vindöjökben valódi Északi-tengeri hering, savanyúan, hagymával, és még ezerféle, ínycsiklandozó ennivaló.

    Seppl ráadásul háromszoros bajban volt, most nyáron nála is tetőzött a filoxéravész a szőlőben, egyetlen ellenszere a szénkéneg ára pedig az egekbe kúszott. Így októberben egy fürt szőlő mustja sem került a nemrég nagy reményekkel és ugyancsak nagy költséggel felújított, drága új hordókkal telezsúfolt pincébe, amire bizony ráment egyetlen lánya félretett hozománya. De nemcsak ez nyomasztotta most, hanem sokkal inkább a visszaadandó rengeteg ezüstforint, amit a jó szőlőtermés és a jó vásár reményébe felvett sógorával percentre, a kapucinus tiszttartótól. Hiába öklözték, hiába verték most már mindketten fejüket a falba, a nyár és az őszeleje alatt kellet volna inkább azon elgondolkodniuk, hogy miért is adják oda már alku nélkül, szinte fillérekért a hízott állataikat, az egyébként szívósan alkudozó és haszonleső környékbeli sváb vincellérek, meg a magyar szőlőbirtokos kisnemesek. Világossá vált, mindenki spórolni kezdett, mert a szőlőgyökértetű kártétele általános forráshiányt, sokaknak súlyos elszegényedést jelentett. Így nekik, akiknek vásárról-vásárra fordult meg a tőkéjük, szintén nagy, szinte kivédhetetlennek tűnő galibát okozott ez a kitudja honnan behurcolt nyavalya. Reményvesztetten ültek a pecsenyéssátorban, ácsit kiáltva a besettenkedő cigánybandának, még az egyébként máskor bőven kortyolgatott seprőpálinka is az üvegbe maradt. Legtöbbször – egy-egy jó vásár után – akár fejenként fél literrel is megittak ebből – jónéhány krigli hűvös barnasör kíséretében – az erős és illatos italból. Bár mindketten ezen a borvidéken születtek, igazi „snapszdeutsch”- nak tartották magukat, gyakran és bőven kortyolgattak, így aztán másnap igencsak szükség volt a szikkadt sóspogácsára, a forró libazsírral öntözött, krumpli főzőlevével felöntött száraz stercre meg a jéghideg aludttejre gyógyírként. Volt is minden duhajkodás után nagy veszekedés, mert az asszonyok nem tettek lakatot a szájukra, ha meglátták az elázott férjeiket, de tenni ellene eddig nem nagyon tudtak. Most azonban a sógorok váratlanul egyszerre felálltak, majd csálé kalapjuk felé bökve búsan és gondjaikba mélyedve, egy korty ital nélkül hazaódalogtak. Bajban voltak, immár igencsak nagy bajban, mert nemcsak az asszonyoknak kellett előbb vagy utóbb színt vallani, hanem itt már a jövőjük, a becsületük, a megélhetésük, a városban elfoglalt pozíciójuk forgott kockán. Lipinek, a családi hagyományok szerint, még dédapja került ide a Württemberg hercegség Wimpfen városából, állítólag szinte menekülve, mert nyilvánosságra került, hogy az ifjú tanonc túl gyakran „légtornászkodott” a szénapajtában szülőhelye egyik gazdag kereskedőjének fiatal feleségével. Így az is elképzelhető, vezetékneve ekkor még más volt, a Tänzer, csak a kor kedvenc nőbolonditó mesterségének, a táncnak ragadványa. Ennek dacára, vagy épp ezért a család bigott katolikus és királypárti volt, ami nem szokatlan jelenség ebben az időben a pápista Baden-Würtenberg-ből még Mária Terézia alatt bevándorolt magyarországi sváb közösségekben. Dédunokája Lipi most bizony nem járja mámoros fejjel a suszterpolkát, mint minden jó vásár után a „Vörös Ökör” fogadóban. Nem rázza hejehujázva kezében a suszterszéket, miközben szinte összeesésig ropja a céhes ipar, a német cipészek közvetítésével hozzánk került suszterpolkát. Otthonába érve még keserűbb szájízzel zárkózott be műhelyébe, hazazavarván az itt szorgalmatoskodó inasokat és legényeket. Tänzer Lipót az 1886-ban megszűnt céhvilág korában született itt Móron, svábosan Moor városában. Rövid inaskodás után bejárta fél Európát, főleg a bécsi Josefstadban dolgozott tartósan vándorlásai közben. Itt, egy híres osztrák cipőkészítőtől ellesve a mesterség titkolt fogásait, visszakerülvén szülővárosába cipő készítésével és javításával foglalkozó kisiparos, suszter lett. Elvette egy fél évvel ezután, a hagyományos sváb mulatságon az „Októberfesten” megismert, nála tizenhét tavasszal fiatalabb Schmid Cecíliát, aki egy helyi sváb Weinzierl , vincellér kései, egyetlen leánygyermeke volt. A mindig is nagyon szorgalmas öreg Schmid, társaival ellentétben, több kisebb szőlőbirtok egész évi munkáját vállalta el. Családjával, rokonaival együtt kint laktak a szőlőben a kapásházban, a tehéntartás mellett kialkudott gabonamennyiségért és meghatározott pénzösszegért dolgozott, volt is így mit bőven aprítani a tejbe. Szakértelmét és a helyi polgárok előrelátását bizonyítja, hogy az öreg a szőlőművelés és bortermesztés fellendítését célozva – jó pénzért – a hozzá beajánlott tanoncokat, a napi feladatok elvégzése mellett, a nagy szőlőbirtokok későbbi művelésének irányítására, a nyugati eredményeket itt megismerő, szakképzett vincelléreket nevelgetett. Lipivel egyidős sógora Seppl, utálva a szőlőműveléssel együtt járó sok görnyedést és a kapanyelet, előbb mészáros inas, majd mester, aki szintén bejárta Európát tanoncéveiben. A precíz „Schmid vati” jóval elhunyta előtt kettéosztotta vagyonát, így leánya hozománya mellett Seppl önállósodását is ő segítette, mert fia – regényes körülmények közt – úgy szöktette meg, egy szál ingben, egy fillér hozomány nélkül Prága, Vinohradskâ utcájából a fenn említett cseh hentesmester lányát, a hozzá haláláig hű, jóban-bajban kitartó feleségét, Anicát. Tänzer Lipót és felesége Cecília, „Cilla mutti” erről is sokszor mesélgetett később unokáinak és dédunokáinak. De kedvence a gyerekeknek mindig is Lipi vándorútjának története volt legénykoráról, hogy volt, hogy és mint járt erre-arra, hogy amikor még az általános csizmadiamesterség mellett az 1800-as évek első felében kezdett –elsősorban sváb iparos- vándorlegények közvetítésével – a mezővárosokban, majd falvakban a cipészmesterség is megjelenni. Eleinte ugyanis ez egyet jelentett az eleinte kicsúfolt „sváb vagy német vargákkal”, akik nyugati, elsősorban német és osztrák divatok szerint finomabb lábbeliket, férfi és női cipőket készítettek. Ezzel egy időben a „magyar” jellegű csizma minden formai és technikai eleme nyugatiakkal cserélődött fel, a finomabb bőrből levő csizmák készítésére is áttértek a cipészek, miközben azért a régi paraszti formát is megtartották a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben dolgozók miatt. A világlátott cipészmester, a magyar falusi kisiparosság egyik legjellegzetesebb alakja volt ekkortájt, mert a városi divatokhoz igazodó cipészek jelentős ízlésformáló hatással voltak, elsősorban a női lábbeliviseletre. Lipi – otthon a meleg műhelyzugban – már kicsit megnyugodva, felderülő arccal nézegette szerteszét heverő eszközeit, mindenhol szabódeszka és szorítók, musta, bicskia és dikics, árak, kötegszám szurkos cérna vagy kenderfonál, faszegek a talpaláshoz, sörték és a fogassüllő fegyverzetének csontszálkái a varráshoz, csiptető a szárvarráshoz. Mellette kötegben már rétegekben megvarrott bőrtalpak és kiszabott bőrfelsők, tucatjával különböző méretű és anyagú patkók és fa sarok, sarkalásokhoz dobozokban,  ráspolyok, dörgölőfák, sulykok és fafütyülők hevertek, ahova épp hevenyészve letették őket. Ezek az eszközök sohasem hagyták cserben, ezért a kerek ülőlapú, háromlábú gyalogszéken kucorogva lassan megnyugodott, végiggondolta mit kell most csinálnia. Azt biztosan tudta, hogy nem alázkodik meg és kér haladékot a tartozás visszaadására. Azt is tudta, hogy nem fordul még átmenetileg sem a város uzsorás zsidóihoz, mert az abban az időben egyet jelentett az öngyilkossággal. Azt is sejtette, hogy sógora nem adja fel az itteni, már jól bevezetett üzletét, arra fog spekulálni, hogy ő, Lipi kapja utoljára vissza tőle, kisebb –nagyobb részleteiben a közös hitel ráeső részét. Azonban neki, más bevétel híján el kell küldenie a legényeket és minden pénzé tehetőt, ékszert, szántót, fölös állatot, lacikonyhát eladnia ahhoz, hogy a tiszttartótól a parolára kapott kölcsönrészt visszafizeti tudja, mégpedig kamattal, mert a „böcsület, az böcsület!” Másodszor azonnal abba kell hagynia az ivást, végleg, mert most már neki kell helytállnia napról- napra javításokból, más családi segítség nem lévén. Harmadszor – gondolt egy nagyot – nem a meglevő cipőket, csizmákat herdálja el, hanem elárverezi az öreg házat, és olyan mezővárosba költözik, ahol az emberek nem a borból és a szőlőből élnek, így fizetőképesek.

    Egy hónap múlva, a megmaradt két lova, Palkó és Sebes, valamint a bútorokkal és cipészszerszámokkal megterhelt szekér után kötött Riska tehén kíséretében bekocogtak a Mórtól mindössze 25 km-re fekvő Székesfehérvár „Fősőváros” egyik frissen kiárendált házába. Bizony még kétszer kellet fordulnia, hogy minden himi-humijukat, köztük az alapanyagokat és az el nem kelt készárut is ideszállítsa. A hűséges és szorgalmas, mindig is életrevaló „Cilla mutti” is újra tudott mosolyogni, szinte csodálattal nézte a szeretett férj megújulását. De nemcsak az üzlet, nemcsak személyes sorsuk fordult jobbra, hanem megváltozott Lipi gondolkodása is. Az eddig italra költöttet félrerakta. Taníttatni akarta a később megszületendő gyerekeit, arra gondolva, hogy a természeti csapás és katasztrófák után – Isten segítségével – a tanult ember könnyebben áll fel megpróbáltatásaiból. Alig egy évvel odaköltözésük után, első, még Móron elhunyt fiukat, Hansit pótolta egy várva-várt új jövevény, 1887. január 22. hajnalán, akit a baj legyőzése okán Viktornak kereszteltettek meg. A barátságos mezővárosi környezet nemcsak békességet és anyagi biztonságot hozott, hanem szaporaságot, rendszeres gólyajárást is. Még két fiú után, három leány, köztük egy ikerpár is született. A leányok később kijárták a tanítóképzőt, legidősebb bátyjuk –anyai nagyapám – filozófia-fizika-matematika szakon végzett, nemsokára reálgimnáziumi igazgató és tanfelügyelő, a középső, a keszthelyi egyetem későbbi professzora, csak a legkisebb fiú „Deske” lett fűszeres az 1930-as években Balatonfüreden, akinek élettörténete, akárcsak családunk kalandos évtizedei, egy másik regényes karcolat tárgyát képezi.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo