Petrozsényi Nagy Pál: Ezek a nők!

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

    – Halló, Isti, te vagy az?

    – Apa! Téged keresnek.

    – Antal István. Kivel beszélek?

    – Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

    – Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

    – Megvagyunk, élünk. Csendben, szegényesen, mint mindig. Csak azért hívunk, hogy egy szívességet kérjünk tőletek.

    – Valami baj van, Birikém?

    – Hát... ahogy vesszük. Az a gond, hogy megszűnt az oskola.

    – Gondnak gond, de miért a tied, hiszen Piroska rég kijárta már az… oskolát.

    Piroska volt a Biri gyereke, sovány, madárcsontú leányka. Amint kijárta az iskolát, bement a téeszbe dolgozni, utána a postához, amíg még létezett a faluban ilyesmi.

    – Kijárta, hogyne, csak tudod, ő is a suliban dolgozott.

    – Mint?

    – Iskolai büfésnő, és most kenyér nélkül maradt a báránykám. Jaj, nincs már ennek a falu­nak jövője! Mink, öregek még elkapálgatunk a kertünkben, de mi lesz a többivel, ha minden munkahely megszűnik: oskola, posta, művelődési ház. Képzeld el, még a vasútállomást is meg­szüntették! Halló, ott vagy még?

    – Igen, igen, hallgatlak.

    – Ne haragudj, hogy zavarlak, de te vagy egyetlen rokonom a városban, és arra gondoltunk, elküldenénk hozzád a Piroskát.

    – Tessék? Halló! Elismételnéd, mit mondtál?

    – Nem tudnál valamiképp segíteni a lányomon? Te olyan okos, jólelkű ember vagy.

    – Jó, jó, mégis hogy képzeled? Te tudod a legjobban, hogy nincs nekem se boltom, se cé­gem, ahol elhelyezhetném a lányodat. Legfeljebb beprotezsálhatnám valahol.

    – Persze, persze, én is erre gondoltam – sietett megnyugtatni Biri­ke. – Én nagyon-nagyon megköszönném. Még talán az sem gond, ha nincs kinél beajánlani. Majd talál ő munkát magá­nak.

    – Akkor miben segítsek?

    – Hát csak azzal, hogy befogadjátok közétek. Adjátok neki a… Megvan: a nyári konyhátok, ezzel mindig szem előtt lehetne – köhögött a telefonba.

    – Egy ilyen nagyleány? – csodálkozott el Antal úr. – Mellesleg, a­hogy mi ismerjük, tud ő magára vigyázni.

    – Remélem. Mégis nyugodtabban aludnék, ha egy családtag volna mellette, hiszen ti is tud­játok, milyen rafináltak manapság az emberek.

    – Nem bánom, de csak a te kedvedért – lélegzett fel megkönnyebbülten a jó mester; egy kvártély tényleg nem nagy ügy, jöjjön csak, az­tán meglátják.

    – Köszönöm, Istikém, az isten áldjon meg! Nem is sejted, mekkora kő esett le ezzel a szí­vemről.

    – Állj, állj, még ne hálálkodj, mert azért ez a munkaügy… Nem akarlak megijeszteni, de itt sem sokkal rózsásabb a helyzet, mint nálatok. Én azt tanácsolnám, inkább nézzetek körül egy közeli faluban. Ott falun, akárhogy nézzük is, eddig még mindenki jobban boldogult.

    – Valamikor a régi szép időkben. Csakhogy máma ez már másként van. Megtanulnád, ne félj, te is, ha most élnél közöttünk. Mindegy, ha nem, nem! Majd elboldogulunk nélküled.

    – Oké, nem bánom! Küldjétek ide a Piroskát! Amúgy hogy vagytok? Az urad…?

    – Influenzás. Jelenleg 40 fokos láza van. Úgy hírlik, járvány dúl az környéken. Én hál’ is­tennek jól vagyok, csak egy picit köhögök. Akkor isten veled, Istikém, most sietek az uram­hoz. Aztán, kérlek, értesíts, pontosan mikorra várod a lányunkat!

    – Már megint mit kíván? Különben hagyd. Megértettem – dünnyögte a mester rokkant felesége, a szép arcú, szomorú szemű asszonyka.

    – És? Nem helyesled?

    – Szerencsétlen leányka.

    – Na fene! – nézett nagyot az agilis, jókötésű tv-szerelő, aki dühös ellenállásra számított. – Eddig azt hittem, ki nem állod Piroskát.

    – Én? Semmi bajom a kislánnyal, egyedül azt sajnálom, hogy ilyen lehetetlen anyja van.

    – Már megint kezded? – komorodott el Antal úr.

    Mi a gutát tegyen, hogy összebéküljön ez a két asszony! Érdekes, az elején még semmi bajuk sem volt egymással! Aztán jött ez a szélütés, és azóta csöppnyi nyugta sincs. Tulajdonképpen csak Biritől, aki egyre arra bíztatja, váljon el az Ibolytól. De hát hogy váljon el, amikor annyira sajnálja, és ha már nem is szereti, valamikor nagyon is szerette, ami bőven elég ahhoz, hogy ragaszkodjék a nejéhez. Most meg tessék, ráadásnak itt van ez a Piroska-ügy! Vagyis ki tudja! – tűnődött el magában. – Ha minden klappol, talán éppen Piroska békíti össze a két asszonyt.

    – Kezdem? Esetleg folytatom, amit a drága nővéred kezdett el ellenem.

    – Szóval befogadjuk?

    – Természetesen! Csak nem Piroskán fogok bosszút állni egy re­pedtsarkú paraszt miatt!

    – Helyes. Igaz, hogy félig meddig én is paraszt volnék, emellett a nővérem is ez a repedt­sarkú…

    – Bocsáss meg – eszmélt fel a szép arcú mesterné. – Nem akartalak megbántani. Rendezd csak be azt a konyhát, ha már ilyen aranyos szíved van.

    – Semmi baj, én megértelek – csókolta homlokon feleségét a családfő. – Remélem, senkit nem zavar majd a huguci, és munkát is találunk neki a városban. Hát te mért hallgatsz? – for­dult Sanyikához derűsen. – Emlékszel még a Pirosra?

    – Arra a sovány, kis verébre? Emlékszem.

    – Szeretnéd, ha nálunk lakna egy ideig?

    – Nekem nyolc.

    – Remek! Akkor ezt megbeszéltük.

    Alaposan kitakarították a nyári konyhát, becipeltek egy szekrényt, ágyat, egyszóval minden olyasmit, ami egy lakószobához szükséges.

    – Egész csinos kégli! – pattintott elismerően az ujjával. – Akár albérletbe is adhatnánk. Kér­hetnénk érte vagy… hm… harminc ezret, sőt akár többet is, merthogy külön bejáratú.

    – Piroskától?

    – Ki beszél itt Piroskáról?

    – De apa, hiszen megígérted!

    – Ígéret szép szó, megtartva úgy jó. Kivéve nekünk, hiszen ez egy igazi aranytojást tojó tyúkocska. Nem is tudom, eddig miért nem jutott az eszembe.

    – Mert olyan aranyos szíved van – ironizált vele a gimnazista.

    Amint helyrepofozták a helyiséget, becsörögtek Pirosnak, szombat délben várja az állomá­son Sanyika. Dél után úgy öt perc késéssel bedöcögött a várva várt autóbusz. Piroska sehol. Talán meggondolta magát a kis veréb. Türelmesen várt még öt percet, aztán úgy döntött, nem vár tovább, hazamegy.

    – Csaó, öcsi, engem vársz?

    A fiú meglepetten nézett a sudár, dús keblű leányra. Dehogy volt ez veréb, inkább hattyú a legszebb hattyúk közt. Szőke volt és kék sze­mű, szája, orra arányos, csípői kecsesen domborod­tak elő az ütött-kopott farmerből. De meglepődött Piros is, aki mindeddig úgy gondolt a fiúra, mint egy alacsony, sete-suta gyerkőcre.

    – Piroska?

    – Csakhogy megismersz! Már két perce téged bámullak.

    – Mert?

    – Alaposan megnyúltál, mióta utoljára találkoztunk.

    – Na, azért te sem maradtál törpének. Gábor bácsi?

    – Jobban van. Lement a láza, hál’ istennek. Te? Jól vagy? Kijártad már az oskolát? – hajolt a bőröndjéhez Piroska.

    – Hagyd csak, majd én – udvariaskodott a fiatalember.

    – Inkább hívj egy taxit, nehezek ám ezek a bőröndök.

    – Annál jobb! Legalább edzek egy kicsit hazáig – füllentette a leánynak.

    De hát mit mondjon? Hogy garasos a fater, és eszébe sem jutott taxira pénzt adni? Szótlanul ballagtak a tűző napfényben.

    – Hogy máma milyen kánikula van! – törölgette a homlokát Piroska. – Gyere, meghívlak egy fagyira!

    – Kösz, nem szeretem a fagylaltot ­– fintorgott Sanyika.

    Pedig dehogyis nem szerette! Különösen azt restellte, hogy nem ő hívja fagylaltozni Piros­kát. Úgy, ahogy dukál, ha csajjal vagyunk valahol.

    – Pfuj, de smucig vagy! – nézte le a szöszi magában.

    Vett egy ötgombócos fagylaltot, és bosszúból azért sem kínálta meg Sanyikát. Ezután tal­paltak még vagy tíz percet, s végre megérkeztek Antal mester házához.

    – Anya! – csöngetett be a házba Sanyika. – Megjöttünk!

    – Isten hozott minálunk! – fogadta Piroskát szívélyesen Antal Istvánné. – Hát te miért szuszogsz úgy? – kérdezte Sanyikától csodálkozva. – Gyere, kerülj beljebb, kislányom! Foglalj helyet itt az asztalnál! Bizonyára éhes vagy. Sanyika hozd be, kérlek, az ebédet!

    – István bácsi merre van?

    – István bácsi dolgozik, és többnyire a városban ebédel.

    Miután megebédeltek, megmutatták Pirosnak, hol fog lakni mos­tantól. A lány csalódottan nézett szét a lakószobává alakított helyiségben. Nem volt abban más, mint egy ódivatú ruhás­szekrény, egy heverő, asztal és három háttámlásszék.

    – Megfelel?

    – Csini – igyekezett jó képet vágni a kérdéshez. – Kicsinek ugyan kicsi, viszont külön be­járatú.

    – Pont erre gondoltunk, amikor berendeztük a számodra. Akkor jössz-mész, amikor akarsz, és akár kulcsra is zárhatod. De ha nem tetszik, elalhatsz te is a nagyházban – ajánlotta fárad­tan a mozgáskorlátozott jó asszony, akit kezdett kimeríteni a fogadással járó hercehurca. – Odaát persze tágasabb, ezzel szemben, hm… át kell járnunk egymáson. Nos, melyik szobát szeretnéd?

    – Ezt.

    – Ahogy parancsolod. Tessék a kulcs! Használd egészséggel!

    – Kösz, és mindent nagyon köszönünk – nyújtott kezet a lány segítőkész nagynénjének.

    – Nincs mit – nézett el az asszony felette, belekarolt a fiába, és ingatag léptekkel távozott.

    Estefelé betoppant a ház ura, a jó kedélyű, fürge mozgású szerelő.

    – Nini, ki van itt! – ölelte át a bájos falusi lányt. – Hogy te milyen stramm nő lettél! – simo­gatta meg az arcát tréfásan, onnan lesiklott a nyakára, végül megpihent a jókora, férfivadító kebleken; meg is vadult tőlük annyira, hogy egy pillanatra nem is császkált másfelé.

    Sanyika szemérmesen elfordult. Az asszony úgy tett, mintha nem látná, csupán a szemében villant meg valami.

    – Bocsáss meg, amért nem mentem elibed, de éppen sürgős munkám vót. Anyu? Hogy van, mit csinál? Olyan régen nem láttam!

    – Megvagyunk, Pista bácsi, megvagyunk.

    – Bácsi? Nem á! Már annyira vén lennék? – húzta be enyhén domborodó pocakját. – Nézd ezeket a békákat! – tűrte fel az ingét a jobb karján. – Szerinted ilyen karja van egy bácsinak?

    – Ej, ne bohóckodj! – fogta vissza a felesége hűvösen.

    – Bohóckodok? Ide süss! – hetvenkedett a szerelő, lehuppant az asztalhoz, és kihívta Sanyikát szkanderre. – Mindjárt meglátjuk, ki a legény a csárdában.

    Sanyika elfogadta a kihívást, aki maga is szívesen megmutatta volna a bicepszét, ha az őse végre őt is szóhoz engedi. Keményen, összeszorított szájjal feszültek egymásnak, és hol Antal úr nyomta le a kisfiát, hol a fiú a kivörösödő arccal erőlködő antenna- és tv-szerelőt.

    – A Máriáját, hát te ilyen erős vagy!

    – Miért, mit gondoltál? Ha nem tudnád, én vagyok a legjobb kosaras a gimiben.

    – Lehet, én akkor is legyőzlek – veselkedett neki újból a családfő.

    A gimnazista már-már nagylelkűen feladta, ámde sehogy sem akart felsülni a lány előtt.

    – Add fel, apa vagy, nem bánom, legyen döntetlen.

    – Én? Soha. Ha megszakadok is, legyőzlek.

    Piroska érdeklődve figyelte a férfias párviadalt, s valahogy az volt az érzése, mintha ezek érte versengenének ilyen ádázul.

    – Rendben van, elfogadom a döntetlent – lankadt el fél perccel később Antal „bá”. – Majd máskor folytatjuk.

    Kezet fogtak, és egymásra nevettek.

    – Férfiak! – legyintett Antal Istvánné. – De most, iszkiri, ne zavarjuk tovább a… kisasszonyt!

    Elmúlt a nyár, bekopogott az ősz, amikor a jó kapcsolatokkal rendelkező szerelő végre munkát talált az unokahúgának.

    – Köszönöm, Pista bácsi, te tényleg nagyon rendes vagy – puszilta meg hálásan Piroska.

    – Rám mindig számíthatsz. Nem a legprímább hely, de hát érettségi nélkül ez elég bonyolult – húzta magához közelebb Antal úr.

    – Világos! Ezért is iratkoztam estibe – siklott ki öleléséből az ifjú hölgy. – Addig jó lesz nekem abban a csokigyárban is.

    – Ha szükséged van valamire, csak szólj nyugodtan. Falitükör, tévé, rádió… Szóval mit hozzak?

    – Attól függ.

    – Hogy?

    – Mit kívánsz cserébe – fúrta tekintetét a férfi szemébe.

    Nem volt már gyerek, hogy ne lássa, miben sántikál a bácsija. Úgy kinézésre nem lenne rossz pasi. Igazából még az sem zavarná, hogy huszonkét évvel öregebb. Csak hát rokonok, és ez mindent megváltoztat.

    – Semmit. Adsz még egy puszit, és viszontlátásra! – adta a mester a nagylelkűt, s hirtelen szájon csókolta a kis rokont.

    – Hú! – kapkodott levegő után Piroska. – Te aztán tudsz… smárolni. Még szerencse, hogy Ibolya néni nem látta.

    – Ibolya néni, Ibolya néni! Ő nagyon jó asszony, de mint nő már réges-rég nem számít – vonta meg a vállát Antal úr. – Ez van, még ha el is ítélsz emiatt: az ángyikád nyomorék, én meg férfi vagyok, a krisztusát!

    – Az, ráadásul a nagybátyám, és ezzel mindent megmondtam – válaszolta a lány halkan, de határozottan.

    A férfi lógó orral kullogott ki a szobából, és igyekezett elfelejteni a fiaskót. De hát képes-e egy férfi ilyesmit csak úgy lenyelni, különösen, ha szex is van a dologban! Nem is bírta tovább éjfélnél, fogta magát hát, és csendben, titokban, nehogy az asszony meghallja, kisurrant a szobából. Megállj, te boszorkány, most azért is megduglak. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Piroska rémülten riadt föl, ami­kor a szerelő odahúzta magához.

    – Ne ijedj meg, csak én vagyok.

    – Mit akarsz? – kattintotta fel a kislámpát. – Úristen, megőrült a nagybátyám!

    – Halkabban, hé, halkabban! – fogta be a száját Antal úr. – Azért jöttem, hogy megmondjam… A pokolba, mit kell itt mondani! Hát nem látod, mennyire odavagyok érted, te vadmacska! – borult a leányra, és megpróbálta szétfeszíteni a lábait. – Kérj tőlem akármit, csak ne ellenkezz!

    Piroska eltorzult arccal védekezett, s amint az ablak felé pillantott, észrevette, hogy valaki odakintről figyeli.

    – Ott! Ott! – mutatott az ablak felé. – Ibolya néni les bennünket.

    – Les egy frászt! Az most alszik, ne trükközz! – fordult a mester is az ablakhoz, és csakugyan nem látott egy árva lelket sem.

    – Eressz! Ibolya néni!

    A lány sikolya óvatosságra intette a begerjedt nagybácsit. Lehet, hogy mégsem trükközik a kicsi lány? Mindenesetre nem árt, ha körülnéz az udvaron. Nyilván nincs senki odakünn, de az ördög nem alszik. Utána meglátja: esetleg visszajön, és befejezi, amit elkezdett.

    – Sss! Ne ordíts! Most elmegyek. Hiába, ha nincs kivel, nincs kivel. Azért fontold meg, amit javasoltam: kérj tőlem akármit, csak engedd meg, hogy…

    – Kifelé! Nem fontolok én meg semmit sem. Inkább elköltözök, méghozzá holnap, a többit meg intézd el Ibolya nénivel – pattogott Piroska.

    Csakhogy hova menjen így egyik napról a másikra! Egyelőre sehová – kerekedett fel benne a józanész, miután aludt egyet a dologra. Előbb tallóz egy kicsit az aprók közt, vagy akár maga is felad egy hirdetést, aztán, ha meglesz az albérlet, szemébe nevet az öregnek. Addig is kulcsra zárja az ajtaját, nehogy ismét lerohanja egy éjszaka. Rosszul számított, nem rohanta, és, milyen érdekes, Ibolya néni sem! Pedig meg merne rá esküdni, hogy őt látta akkor az ablakban. Igaz, hogy csak egy pillanatra, de csakis ő lehetett. Tulajdonképp nem is találkoztak. Antal mester reggeltől-estig lótott-futott, üzletelt, az asszony meg újabban ki sem mozdult a nagyházból. Annál gyakrabban kopogott be hozzá a Sanyika, aki matekból korrepetálgatta időnként.

    – Köszönöm, zsenikém! – hálálkodott a gimisnek. – Te aztán vágod a matekot. Ha te nem lennél, minden évben elhúznának. Remélem, egyszer még internetezni is megtanítasz.

    – Téged szívesen, de cserébe én is kérnék valamit.

    Ez az alma sem esik messze a fájától! – húzta el a száját megvetőn. Most mindjárt arra kér, hogy feküdjek le vele.

    – Halljuk, mit kívánsz!

    – Hagyd békén a faterom!

    – Tehát így állunk: a srác mindent tud! – döbbent belé a felismerés. – Ezek szerint ő lesel­kedett ránk az ablakból. Hacsak a tata nem dicsekedett el neki! ... Figyelj ide, zsenikém! Ne­kem semmi közöm az apádhoz, ugyanis a rokonom, másodszor annyira öreg már, hogy az apám lehetne.

    – Ja, de van egy háza, ugyebár, plusz elég szépen keres ahhoz, hogy kísértésbe hozzon egy ágrólszakadt albérlőt.

    A lány most képedt csak el igazán.

    – Al-bér-lőt? Én, a kakas csípje meg, nem ismerek rád Sanyika! Mostanáig azt hittem, jó szívvel vagy irántam, erre kiderül, hogy egész idő alatt gyűlöltél.

    – Pardon: nem egész idő alatt, csak amióta megtudtam, miért csapódtál a családhoz. Amúgy nem bánnám. Privát ügy, és nálunk nem szoktuk egymás köreit zavarni. Viszont van valaki, akit az apámnál is jobban szeretek, és sehogy sem bírom, de nem is akarom eltűrni, hogy mi­attad legyen szomorú.

    – Mért, őt is megbántottam? Ezer bocsánat! Most már csak az érdekel, ki olyan szomorú itt miattam.

    – De jól adod! Hát az anyám, ki lenne más?

    Vagy úgy! Más szóval mégiscsak az ángyikája leselkedett odakünn. Sajnos nem esküdne rá, mert túlságosan sötét volt, egyedül az bizonyos, hogy igenis bekukucskált valaki.

    – Nevetséges eset! Biz isten, nem is tudom, mit szóljak hozzá!

    – Mi? Ez neked nevetséges? – háborodott fel Antal fiatalúr.

    – Az, de akár gro… grotez…

    – Groteszk?

    – Igen, akár groteszknek is lehetne nevezni, mert ugyan bizony mi történt? Valójában semmi, mégis mekkora vihart kavartam.

    – Hogyhogy semmi? Kifejtenéd ezt kissé bővebben?

    – Egyszerű: én nem kezdtem ki az apáddal. Ő igen, mármint velem, de csak ennyi, mert nem álltam kötélnek.

    – Már úgy érted, hogy…

    – Úgy: nem kapott meg, bármennyire is akarta. Még a becses házáért sem.

    – Becsszavadra?

    – Így görbüljek meg, ha hazudok. Egyébként bevallom, még ha nem is rád tartozik, nekem is van barátom, fiatalabb és szebb is, mint ő, úgyhogy megnyugtathatod a mamádat.

    – Elhiggyem? – bizonytalanodott el a gimnazista. – Jó, tegyük fel, hogy nem hazudsz, de a problémánk ettől még megmaradt, ezért arra kérnélek, költözz el a házunkból – bökte ki halkan, de ezt már határozottan.

    – Naná, hogy elköltözök! – sértődött meg Piroska.

    Azért mégiscsak szomorú, ha valakit, még így, ártatlanul is, annyian gyűlölnek. Csak kapna már egy elfogadható szobát valahol! Az sem baj, ha aprócska, csak ne lenne olyan drága az az albérlet. Az egyik túl drága, ha viszont olcsó, még bútor sincs benne, se víz, se gáz… Szóval nem könnyű.

    – Köszönöm. Hidd el, mindnyájunknak jobb lesz így.

    – Elhiszem. Te kivel jársz? – köhintett rövid csend után.

    – Ez meg rám tartozik. Oké, megmondom: tizenhét éves, fekete hajú gimis csaj.

    – Lefeküdtél már vele?

    – Nem – vörösödött el a fiatalember, meg is bánta rögtön, mert ez a kérdés még az elsőnél is intimebb, nem szólva arról, hogy Piroska buzinak vagy dinnyének tarthatja.

    – Nocsak! De azért lefeküdnél, nem igaz?

    Sanyika még jobban elvörösödött.

    – Bocs, felejtsd el! És engem is, mert még a héten elköltözöm.

    A fiú megnyugodva, apja hümmögve vette tudomásul a lány döntését, amikor az elbúcsúzott az Antal családtól.

    – Szerintem jobb lenne, ha maradnál – próbálta lebeszélni a családfő. – Nagyon drága ám az az albérlet, másrészt megígértem az anyádnak, hogy úgy vigyázok rád, mint a saját lányom­ra.

    – Phö!

    – Tudom, hogy egyben-másban hibáztam, de most ünnepélyesen ígérem… – sandított a fiára.

    – Folytasd csak nyugodtan! Tudok rólatok, úgyhogy nyíltan beszélhetsz.

    – Komolyan? Na és mit? – jött zavarba a szerelő.

    – Mindent.

    – Remek! Nyilván tőle – biccentett a lány felé. – Te csiripeltél ennek a mákvirágnak?

    – Állj, állj, állj! Még hogy mákvirág! Én? Akkor te mi vagy, drága faterom?

    – Micsoda hang ez, Sanyika! – kapta fel a fejét bosszúsan. – Egy ... egy szülővel nem illik így beszélni.

    A gimnazista gúnyosan felnevetett.

    – Isten veletek! – sietett kifelé Piroska, mielőtt ezek itt ölre mennek egymással. – Üdvözlöm az Ibolya nénit!

    – Várj! – fordult Piroska felé a ház ura. – Ha már mindenképp elmész, hadd kérjek bocsánatot, amért megfeledkeztem magamról – vallotta be kerek perec, és valóban így is gondolta.

    – Milyen megható! Csak legyen, ki elhiggye! – tamáskodott Sanyika. – Illetve miért ne! Erre szokták mondani: savanyú a szőlő, ugyebár?

    – Savanyú az eszed, kisfiam! Én mindenesetre megígérem, ha mégis itt marad, soha többé nem zaklatom, sőt: mindent, értitek, mindent megteszek, hogy hasznára legyek valamiképp.

    – Kinek akarsz te használni? – nyitotta rájuk az ajtót Antal Istvánné, kezében kosár tele friss tojással, amit a szomszédban tukmált rá a nagynénje. – Hát te hova mész? – tévedt a tekintete a két jókora bőröndre.

    – Elköltözöm, Ibolya néni.

    Az asszony kiejtette kezéből a kosarat.

    – Sanyika, légy szíves, vidd ki a kosarat a konyhába! – rendelkezett Antal úr. – Nem hal­lod? Hagyj már minket magunkra!

    – Minek? Amint a mellékelt ábra mutatja, itt már mindenki mindent tud.

    – Isten áldjon meg bennetek! Mennyivel tartozom a szobáért?

    – Ne beszélj hülyeséget! – kísérte ki unokatestvérét Sanyika, felhívott egy taxit, majd öt perccel később elbúcsúzott tőle odakinn. – Üdvözlöm a szüleid! Büszkék lehetnek a lányukra – csókolt kezet tisztelettel a leánynak.

    A férfi sötét arccal integetett le az ablakból.

    – Jó utat! – csatlakozott hozzá az asszony is, azzal se szó, se beszéd, nagyot csípett a férjé­be.

    – Ezt most mért kaptam? Hiszen, ha mindent tudsz, azt is tudod, hogy semmi sem történt közöttünk – értetlenkedett a meghasonlott szerelő.

    De akadt itt egyéb is, amit képtelen volt felfogni: miért integet Pirosnak, amikor biztosan haragszik a szöszire. A szöszi meg… Na, az is egy jó firma! Már többször is bocsánatot kért tőle, babusgatta, vigyázott rá, mire ő albérletbe költözik. Ezek után mondja még valaki, hogy a nők semmivel sem kiismerhetetlenebbek, mint a férfiak!

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo