Jagos István Róbert: Anya, ne menj ki az erkélyre!
Feleségemmel, Leilával már nyolc éve voltunk házasok, mire Dofi megfogant. Már mindketten lemondunk róla, legalább is szerintem, hogy egyszer közös gyerekünk legyen, de a Mindenható megsegített minket. Leilát az egyetemen ismertem meg, ahol én óraadó tanárként kerestem kenyerem, ő meg lelkesen hallgatta beszámolóimat. Egyszer összefutottam egy csapat diákkal az egyik szórakozóhelyen és köztük volt Leila is. Az előadásaimon addig fel sem tűnő lány, ott és akkor olyan érzéseket szabadított fel bennem, amit elképzelni sem mertem már, mióta az első feleségem elhagyott. Ma már megértem Jutka döntését, hiszen ő gyermekeket szeretetett volna, én meg az orvosok szerint alkalmatlan voltam a feladatra. Azért is emlegetem a Mindenhatót, ha Dofiról van szó. Leila meg mindig csak mosolyog, mint aki tudná az igazságot de már csak azért sem mondja el nekem.
A múlt héten ünnepeltük Dofi harmadik születésnapját. Mivel az én szüleim már nem élnek, Leiláé meg az ország másik végében laknak, így hármasban ünnepeltünk. Szemlátomást így is jól érezte magát a kis ünnepelt. Hol anyja kezét, hol az enyémet fogva ugrált a frissen kapott trambulinon. Ugráljunk, mint a verebek. Rajta, gyerekek!