Nagy Horváth Ilona: Négy
Néhány hosszú pillanatra állt meg mellette. Válluk között pár centi távolság, épp annyi, hogy ne érezze a másik test hőjét, csak tudja. Pár miliméternyi korrekcióval határon belülre kerülne, még némi igazítással pedig a zakó rostszálai talán elérnének néhány, meglehet, hogy nem is létező pihét a szabadon hagyott vállakon. Nem korrigált, elfogadta a játékszabályokat. Nincs taktika. Soha nincs. Nem nézett rá, jóformán felé se fordult. Ő is így tett. Kissé biccentett csak a nő irányába, ahogy megérezte az illatát. Mozdulat közben villanásnyira áttört egy emlék, pár éves talán: jó nevű drogériában áll, előtte formatervezett üvegcsék hosszú sora, egy reménytelenül tehetetlen értékesítő, és ő őrülten keresi ezt az illatot. A periférián látta, hogy a váll megemelkedik kissé, a nő új lélegzetet vesz, szólni készül.
Négy.
Rég használatlan csatornákon cikázott át a szó. Határozottan. Pont akkora hangerővel, hangsúllyal, ahogy kell. Ahogy annyiszor. Bárki hallhatta akár, és pont ezért nem hallhatta senki, jelentéktelen hangsor.
Egy. Tekintete nehezen megfejthető volt. Valahol félúton a tárgyilagos és az üres között. Részvétlen. Talán. Igen, az. Talán pont hülyeséget csinál.