Havas István: A harangozó
Falusi rektor volt édesapám,
Gondtól görnyedő, terhet hordozó:
Tanító, kertész, s titkoljam talán:
A többi közt volt még – harangozó.
Tíz mérő tiszta búza járt ezér’,
A bölcs eklézsia megfizetett.
A mellékesből lett főfő: kenyér,
S lakmározott vígan a nyolc gyerek.
Meleg rezgéssel kongott a harang,
Bársonyként fogta meg a szíveket.
A csáradi völgyben fönt és alant
Nyugalom fogant, béke született.
Ott őgyelegtem sokszor oldalán,
Mellettünk hintó gördült szélesen…
Így szólt, de rá se nézett víg apám:
Te se röstelld, harangozz, gyermekem!
Szavamat zengi völgy, hágó, orom,
Kitárt kebelű puszták, majorok:
Árnyat riasztok az álomsoron,
Mikor az embernek harangozok.