Áprily Lajos: A láthatatlan írás

Hull künn a köd
s a színeket kioltja.
Csak egy marad:
a kúpos erdő kék-fekete foltja.
Ülök magam
tompán a téli ködben,
s zord vonalad
az erdőn túl ma is szemembe döbben.
Most messze vagy,
különös, más planéta.
Vallok neked,
mint régi és divatja-múlt poéta.
Az erdőn túl –
valaha így neveztek.
Ködök között
akkor is így idéztek és kerestek?
Én a neved
mindig halkabban ejtem,
elhallgatom
s tán nemsokára tengerszembe rejtem.
Pedig tudom:
te vagy a Hang, a Hívás,
szívó Delej
s szemembe sajgó Láthatatlan Írás.
Én hullhatok,
eltép a hűtelenség:
homlokodon
egy fényszilánkkal sem csordul a fenség.
Te megmaradsz:
morajos szikla-ország,
történelem,
lelkemen-túli zord kívülvalóság.
S mégis: velem
egytest vagy, mint a titkom.
Nincs messzeség,
nincs vád, mely életemtől elszakítson.
Más benned él,
foghat, taposhat, unhat.
Kút vagy nekem
s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan-újat.
Patakjaid
bennem el nem apadnak,
mélységeid
mélységeimben kinccsel felfakadnak.
Vadméheid
a rétemen toroznak,
havasaid
nárciszaim csokrában illatoznak.
Ösvényeid
a két talpamban élnek,
harangjaid
hajnal körül a tornyomban zenélnek.
Fellegeid
az én tetőmre szállnak,
viharaid
az én barlangjaimban orgonálnak.

S ha hallgatok,
nem tudom: ritka csendem
bennem van-e,
vagy künn, a benned alvó rengetegben?
S a nagy moraj,
nem tudom: hegycsuszamlás?
Felleg-robaj?
Fa-döntés? Lélek-omlás?

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo