Herczeg Ferenc: Harcolnunk kell

„A revízió kijön már az ember könyökén!” – ásítja hol egy kisebb, hol egy nagyobb uraság. Erre az a válaszunk: Csak hadd jöjjön ki! A revíziós mozgalomnak szüksége van reá, hogy megzavarja a komoly emberek nyugalmát és „kijöjjön” a nyeglék „könyökén”.

    Igenis, meg kell bolygatnia a kultúremberek nyugalmát. Föl kell riasztania az álmosokat; föllázítania a halvérűeket. Semmi értelem, hogy gumitalpon járjon, fojtott hangon beszéljen.

    Fölébe kell kiáltania az angol, az amerikai, az olasz, a francia közvéleménynek, fülébe mindazoknak, akik előkelő kényelemben élvezik fölényes kultúrájuk és előnyös gazdasági helyzetük gyümölcseit: Ti is felelősök vagytok azért, hogy a Duna-völgyében kínpadon tartanak egy keresztény népet! Kínpadon tartják a szó legbestiálisabb értelmében! Akarva, nem akarva, de ti adtatok hatalmat a hóhérlegények kezébe; ti hoztátok vissza a huszadik századba a népvándorlás korának emberirtó vadságát.

    Ezt százszor és ezerszer kell megismételni, másról beszélni sem szabad, bármennyire unják is az urak. Ha mellékesen meg is zavarjuk a genfi együgyű bridzsjátszmát: annyi baj legyen! Mert tapintatosnak lenni, udvariasan mosolyogni olyankor, mikor az embernyúzók könyökig vájkálnak népünk beleiben, nemcsak bárgyúság, de hitványság is lenne.

    Vannak, akik a kisebbségi kérdést, mint ütőkártyát szeretnék kijátszani a revízió ellen. Nekik azonban megfelelt már gróf Bethlen István, mikor a maga plasztikus nyelvén ezeket mondta debreceni választói előtt:

    „A kisantant-kormányok azt a túszrendszert akarják bevezetni, mit mi a kommunista időkből ismerünk. Nekünk feladatunk, hogy leleplezzük az igazsággal való ocsmány játékot, mely a túszrendszeren keresztül akar megakadályozni minket abban, hogy a magyarság igazsága mellett állást foglaljunk. Így nem játszunk! MI szeretjük és ragaszkodunk fajtestvéreinkhez, de azért nem állunk el a revíziós mozgalomtól. Minél jobban sanyargatják testvéreinket, annál inkább kötelességünk, hogy segítségükre siessünk és megvédjük őket.”

    Amióta a tapsvihar, mely ezeket a szavakat fogadta, elhallgatott: a kisantant-kormányok magyargyűlölete átcsapott a gyilkolási monomániába. Ha valaha kötelességünk volt a revízió követelése, ma ezerszer inkább az.

    Értelmetlen az olyan okoskodás, hogy tekintettel idegen uralom alatt élő testvéreink napról napra fokozódó szenvedéseire, a revíziós mozgalom hallgasson el és adjon helyet a kisebbségi védelem mozgalmának. Aki ilyet mond, az nem ismeri sem a revízió, sem a kisebbségi kérdés lényegét. Revízió és kisebbségi védelem nem választható el egymástól, a kettő ugyanegy. Az egyik dinamikai, a másik statikai formája a gondolatnak. A revízió követelését a kisebbségi terror kényszerítette reá a magyar társadalomra, a kisebbségi kérdés egyetlen elképzelhető megoldása pedig a területi revízió. A kisebbségi problémának csak egy megoldása van, az pedig nem a meglapulás, hanem a harc.

    De hiszen ugyanerre az eredményre jutottak mindazok a külföldi írók, akik elfogulatlanul és érdek nélkül foglalkoztak a tárggyal. Angolnyelvű könyveikben: Sir Robert Donald, C. A. Cunninghan, Sommerst de Chair, a tót Jehlicska Ferenc és számos más; francia nyelven megjelent könyveikben többek közt: Aldo Dami, De Gerando, René Dupuis, Henry Pozzi, Georges Desbones, Gabriel Gobron, Georges Roux; olasz könyveikben: Rodolfo Mosca, Alessandro Monti, Sergio de Cesare, Francesco Vellani Dionisi, Italus Viator és a többi.

    Legújabban C. A. Macartney, angol történetíró és publicista, „Nemzeti államok és nemzeti kisebbségek” című művében hirdeti: „A határrevízió a kisebbségi probléma megoldásának legkielégítőbb módja.”

    Íme, ha magától nem tudná a magyarság, egész nemzetközi irodalom oktatja ki, hogy a kisebbségek életéért (ma már nem jogokról, hanem életről van szó!) folyó harcban csak egy éles fegyvere van: a revízió követelése. És ne feledjük: Ebben az Európának nevezett vadonban minden nemzetet csak olyan mértékben vesznek számba, amilyen mértékben félelmetessé tudja magát tenni. Rajtunk, lefegyverzett és kifosztott magyarokon, semmi sem félelmetes, éppen csak az igazságban rejlő gyújtó, robbantó és porlasztó erő. Öngyilkossággal fölérő politikai balfogás lenne, ha a kisantant-kormányok terrorja előtt meghátrálva, letennők jó fegyverünket és az ellenség kegyelmére bíznók a magunk és testvéreink sorsát.

    Zavarosfejű és gyöngeszívű magyarok már kiszolgáltatták egyszer a magyarságot a „kultúrállamok lojalitásának” és az eredmény az lett, hogy a győztesek darabokra tépték nemzetünket. Ma nem is a nagyantanttal, hanem annak hazugságban fogant torzszülöttjével állunk szemben. Tizenöt esztendő szégyenletes tapasztalatai kitanítottak minket, hogy ettől az ellenféltől nem hogy lovagiasságot nem várhatunk, de még emberi érzést sem. Amíg talpon áll és ártani tud, addig ellensége marad mindennek, ami magyar.

    A kisantant-propaganda ereje, hogy kész fülig belegázolni minden mocsárba, míg a magyarság kénytelen válogatni az utakban, amelyek erkölcsileg járhatók. Az ő kisebbségi politikájuk pedig abból a cinikus föltevésből indul ki, hogy Nyugat-Európa úgy sem fogja elhinni azokat a förtelmességeket, melyeket ők a kisebbségekkel elkövetnek. Fedezéket építettek maguknak humánus és demokrata szólamokból, annak védelmében tartják üzemben embermészárszéküket.

    A magyar felvilágosító hadjárat legsürgősebb feladata, hogy elpusztítsa ezeket a fedezékeket és rókalyukakat. A kisantant-kormányok kisebbségi politikája álljon meztelenül a kultúrvilág szeme elé, vállaljon szolidaritást a saját lényével. Az őszinte színvallásnál megsemmisítőbb csapás nem érhetné ezt a rendszert.

    Vérző szívvel gondolunk arra, hogy a magyar kisebbségekre ebben a harcban milyen szenvedések várnak. Emberfölötti lelkierőre, fegyelemre és hűségre lesz szükségük, hogy átmentsék önmagukat a jövőbe. Olyan erényekre, melyek az összes népek közül talán csak a hadbavonult magyarságban voltak meg mindenkor teljes mértékben. Soha nem volt nagyobb szükség ezeknek a nemzetmentő erényeknek érvényesítésére, mint ma. Ha szenvedve is, de harcolnunk kell; ez katonasors, magyar sors.

    1934. szeptember.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


Szózat Egyesület