Sajó Sándor: Dal az éjben
Galíciában, lövőárokban,
Magyar honvédek ülnek bús sorban;
Zimankós éj van, a lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.
S a Tisza-partról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édesszomorúan.
– Közelben, szemközt, muszka árok;
A hang odáig elszivárog;
Orosz legénység hallgatja, hallja
S figyelni kezd az idegen dalra.
S ahogy, bűvölten, előbbre megy egyik,
Közelebb lopódznak egytül-egyig:
Puskára könyöklőn, néma rajban
Fürösztik a kedvük a zengő dalban.
Ott állnak, fejük lehajtva mélyen,
Szláv szomorúság szobrai az éjben, –
Lelkük, magyar dal bűbáján evezve,
Tudj’ Isten, hol jár messze-messze…