Féja Géza: Kálti Márk krónikája és szemelvények a »Képes Krónikából«
Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok 1358-ben írt krónikájának eredeti kéziratából tizenöt esztendő múlva másolták a díszes Bécsi Képes Krónikát. Kálti Márk munkája mindenekelőtt az Anjouk korának szellemét tükrözi: a gesták hagyatékából lovagvilágot alakított, királyai lovagi erények megtestesítői. Ha Anonymus a keresztény monarha és a keleti kán birodalmi gondolatának egybeforrasztója. Kálti művében a latinos lovagság és a magyar katonai szellem egyesül; ő is a latin-magyar kapcsolatok folytonosságának hirdetője.
Anonymus és Kézai Simon elsősorban politikusok, Kálti Márk költő; az állameszme, a társadalmi és a politikai berendezkedés alig érdekli, de annál inkább magába szívta a lovagi regényességet; a lovagi regényesség mellett azonban egy másik epikai elemet is találunk művében: a magyar mondavilágot. Kalandos, izgalmas harcok sorakoznak krónikájában, nem szűkszavú, mint a gesták, az eseményeket részletesen és érdekfeszítően meséli, a regényességet alaposan kiaknázza. Az események rugóját az emberi jellemben keresi, ezáltal a magasabbrendű peikai ábrázolás első magyar képviselőjévé emelkedik.
Kálti Márk természetesen másként bánt a magyar mondakinccsel, mint a gestaírók. A gestaírók elsősorban állampolitikai gondolataik igazolását keresték a hagyományban, Kálti pedig az érdekességet, a regényességet. Az ő műve ád jogot arra, hogy árpád-kori hagyományunk költői gazdagságáról beszélhessünk. Arany Jánost annyira meglepte a Képes Krónika költői telítettsége, hogy naiv eposzunk nyomait és vázát kereste benne. Kálti Márk azonban nem a népmondák „tiszta” képviselője, hanem éppen eleget merített az udvar lovagi szemléletéből és hagyományaiból, s a magas társadalmi rétegek történelmi tudatából.
Munkájában hiába keressük a történelmi „fegyelmezettséget”, a szerkezet szikár egységét, inkább egy-egy fejezet tökéletes kidolgozására fordítja erejét. Az ősi énekek hősi kinyilatkoztatása nemes ódai hevületté forr nála; különösen Szent Lászlónak, a magyar lovag ősképének dicséretében zeng tisztán a „nemzeti óda” hangja. Latinos simaság él benne; új vonás a magyar irodalomban: a Zách Felicián-eset leírásában keményen elítéli a lázadót, de utána rögtön rátér a kegyetlenkedő Károly Róbert szerencsecsillagának hanyatlására, balszerencséjében Isten büntetőujját keresi. A szenvedélyesség és a finom sejtés hangját egyként meg tudja ütni. Nagy Lajos idejében írt, a lovagi regényességet az Anjouk udvarában szívta magába, az igazi magyar lovagkort mégis az Árpád-korban keresi; magyarságának és odaadó hagyománytiszteletének ez a legkülönb bizonyítéka.
Szemelvények a „Képes Krónikából”
Kálti Márk jegyezte fel a csodaszarvas-mítosz utolsó magyar hullámát: „És mikor ott állottak Vác táján, ahol most Szent Péter apostol temploma áll, megjelent nekik egy szarvas, agancsa telve égő gyertyákkal és futni kezdett előttük az erdő felé és azon a helyen, ahol most a monostor van, megállott. És midőn a vitézek rá nyilaztak, a Dunába vetette magát és többé nem látták. Ennek láttára így szólt Szent László: „Bizony nem volt ez szarvas, hanem Isten angyala”. És szólt Géza király: „Mondd meg nékem édes testvérem, mit jelentenek az égő gyertyák, melyeket szarvain láttunk?” Felelt Szent László: „Nem tollak; és azért állott meg, hogy megmutassa a helyet, ahová a szent Szűz templomát építsük és sehová máshová.”
Kálti Márk látomása gótikus stílusú látomás; a gótika szélesebb magyarországi térhódítása is az Anjouknak köszönhető. A csodaszarvas itten már a keresztény kozmosz küldöttje, a keresztény Isten hírnöke, a szent meglátja benne az angyalt, a többiek csak csodálatos természeti látomásnak vélik. A szent a dolgok és jelenségek mélyére lát, s fölfedezi metafizikai értelmüket: így olvad az utolsó magyar csodaszarvas-látomás, az ótürk mítosz keresztény angyallá, a keresztény ég köldöttévé.
A mogyoródi csatában a hercegek megverték Salamont; Kálti Márk nemcsak a harcot s előzményeit, hanem a holttestekkel borított csatamezőt is leírja; leírása híven jellemzi epikai erejét és érettségét: „Mikor László sóhajtozva lovagolt a holttestek között, megpillantotta Erney ispán holttestét és tüstént leugrott lováról, átölelte őt és sírva szólott: »Erney ispán, békeszerető ember! Siratlak téged, mintha testvérem volnál, mert szíved és eszed békességes vala.« És fölemelé saját kezével és meghagyta katonáinak, hogy Bécson tisztességesen temessék el. És amikor tovább ment, megpillantotta Vid holttestét és így szólt: »Fájlalom halálodat, bár mindig ellenségünk voltál. Bárcsak győztél, megtértél volna és békességet szereztél volna közöttünk. De csodálkozom azon, hogy noha nem származtál hercegek nemzetségéből, miért óhajtottad mégis a hercegséget, sem királyok véréből, miért vágytál mégis a koronára? Íme, szívedet, mely a hercegségre sóvárgott, lándzsa járta át, és fejedet, mely koronát kívánt, kard hasította szét.« De azért őt is eltemettette. Hanem Géza és László katonái, kik a Vid keltette harcban testvéreik vagy fiaik halálán keseregtek, tüstént leugrottak lovaikról, keblét késsel fölhasították, azután szemeinek estek és azokra földet dobtak, mondván: »A te szemeid sohasem laktak jól kinccsel és méltósággal, miost hát lakjék jól kebled és szemed földdel«. A csehek hercege, Ottó pedig, ki életét tette érettők kockára, gazdagon megjutalmazva hazatért.”
Kálti Márk krónikájából legújabban Kardos Tibor fordított le szemelvényeket, ugyanő írt tanulmányt róla
Forrás- Féja Géza: Régi magyarság
