Mécs László: Vándor, mondd, hol van otthonod?
A patak szülőanyja nem a hegy.
A patak mindég vissza, hazamegy.
Nem bántja sem gát, se szerencse-kegy,
mindég biztos, mert mindég hazamegy.
Nemcsak biztos, de vidám harsogó,
ugródeszkája minden zuhogó.
Néhol feljajdul s tajtékkal kicsap,
könnyében szivárvány van s nincs iszap.
S mert nincs iszappal tele kebele,
ha hószínlábú lányka lép bele,
nem piszkítja be: pillanat alatt
piros csókot cuppant rá, s elszalad.
Bátran kacag, egészséggel jajong,
ha belehull korhadt ág, holt falomb,
rothadt vadalma s más élet-szemét:
a ritmusából nem veszít zenét.
Ha behajtják dolgozni a malomba,
ott is belékacag a fájdalomba.
Ha gyárba küldik: gépek csúnya piszkát,
munkások kormát mossa, s újra tiszták,
kifut, kövek közt hempereg, viháncol,
s víg gyónással minden szennyet kitáncol.
Így szép! Szívének így van igaza!
Pataklábbal én így megyek Haza.
Nem fontos, merre zúg a Tengerem.
Szebb emberségem hazaterelem.
S ha hazamegy. munkája, könnye, csélcsap
csatangolása, naplopása célt kap.
Ki hazamegy: barátja fűnek-fának,
tavasznak-télnek, csillagnak-csalánnak.
Ki nem megy haza: mint mocsár, halálig
poshad, s még gyöngye is iszappá mállik,
nincs mersze jajt, kacajt kiáltani,
unalom-lanton új húrt váltani.
Ki nem megy haza: mint a Szaharában
bukdácsoló folyó, teng-leng magában,
s beissza bánat-kétely és homok,
– Mondd, földi vándor, hol van otthonod?!
1940