Török András István: Mi lesz veled, szakoktatás – avagy van-e a csavarhúzónak elmélete?

A média egyre többször ad hírt arról, hogy baj van a szakoktatással. Egy napilapban a minap ezt olvasom: a szakképzésben harminc százalékos a lemorzsolódás, a papíron meglévő tudás pedig funkcionális analfabetizmust takar: tenni kell tehát valamit. Ez a valami az lenne, hogy 2016 szeptemberétől a szakközépiskolának szakgimnázium lesz a neve, ezekben 4+1 éves lesz a képzés, az ötödik év alatt technikusi minősítést fognak szerezni a tanulók. A mai szakiskola neve pedig szakközépiskola lesz, ahol 3+2 tanév alatt szakmát és érettségit lehet szerezni. Iskolai tanműhelyben pedig csak akkor lehet a szakma gyakorlati oldalát tanítani, ha az iparkamara egyáltalán nem tudja biztosítani a vállalati körülmények közötti gyakorlatot.

    Érdekel a téma, hiszen két évvel az érettségi után, 1964-ben mechanikai műszerész szakmunkás vizsgát tettem az akkori Munkaügyi Minisztérium 14-es szakképző intézményében. Sokat kaptam e tanintézettől, különösen a tanműhelytől, hiszen jórészt abból éltem, amit ott tanultam. Az iskolával tartottam a kapcsolatot; megtudtam, hogy a Klauzál Gábor Műszeripari Szakközépiskola és Szakiskola nevet vette fel, s később azt is, hogy 2007-ben, ötvenkét év után végleg megszűnt az intézmény… Pedig, valamikor, de sok neves tanár és jól képzett szakoktató adta át tudását az osztálytermek katedráin és a jól felszerelt tanműhelyekben!

    Eltűnődöm: vajon mit old meg az, hogy más nevet adnak az iskola típusának? Miért csökkenne a mai szakiskolai lemorzsolódás, ha a jövőben a szakiskolát szakközépiskolának hívnák? Nyilvánvaló, hogy a funkcionális, azaz élő, működő analfabetizmus ettől nem tűnik el.

    Vajon lehet-e a vállalaton belül alapvető, a részleteket is ismerő gyakorlati tudást szerezni? Mert ott termelni kell, a gépek járnak, s a figyelemnek és a kéznek állnia kell a versenyt a termelés tempójával. Kinek lesz ott ideje megtanítani a szakma fortélyait, egyúttal megéreztetni annak szépségeit is? Mert ha ez utóbbi nem sikerül, a szakma „gyakorlása” egész életen át tartó kínt és szenvedést okoz. Úgy vélem, tanműhelyek és pedagógiai érzékkel bíró oktatók kellenének ahhoz, hogy a fiatal megtanulhassa tőlük a szakmát.

*

    Tisztázandó a szakképzés mai helyzetét, találkozót kértem a téma egyik szakértőjétől, dr. Lükő Istvántól, a Sopronban lakó, ma már nyugdíjas mérnöktanártól és egyetemi oktatótól. Találkozásunk előtt sebtében utánanéztem tudományos pályájának, s megtudtam, hogy sok egyéb között a szakképzés-pedagógia is szakterülete, a Pécsi Tudományegyetem pedig professzori címmel tüntette ki. Indító kérdésem az volt, szólíthatom-e professzor úrnak.

    – Inkább egyetemi magántanár vagy mérnöktanár vagyok – mondja dr. Lükő István –, a professzori címet a Pécsi Tudományegyetemtől kaptam, amikor nyugdíjas lettem. Nyugdíjazásom előtt huszonkét évig, 2009-ig Sopronban tanítottam a Nyugat-magyarországi Egyetemen, a volt Soproni Erdészeti Egyetemen, ahol különböző pedagógiai és társadalomtudományi tantárgyakat tanítottam, vezettem tanszékeket és a Tanárképző Intézetet. Azt megelőzően Borsod megyében, Kazincbarcikán, mint villamos mérnöktanár, tizenhét évig tanítottam szakmunkásképző szakiskolában – ez idő alatt szereztem tapasztalataimat a szakképzésről.

    – Tanár úr, mely szakmák tanulóit oktatta, és milyen tantárgyakat tanított?

    – Leendő villanyszerelőknek, irányítástechnikai műszerészeknek, bányaelektro-lakatosoknak oktattam elektrotechnikát, ipari elektrotechnikát, műszerek és mérések nevű tantárgyat, szakrajzot, irányítástechnikát és szakmai ismereteket. Aztán egy másik, szintén kazincbarcikai iskolában műszaki igazgatóhelyettes lettem, s ott építőipari és csőhálózat-szerelő, más néven víz- és gázszerelő-hálózat szakmunkás tanulóim voltak. Közben öt évig voltam szakmai szakfelügyelő a villamos- és műszeripari szakmában. Akkor még működött a megyei tanácsokhoz rendelt szakfelügyelet, s előbb Borsod, Heves és Nógrád, majd Szabolcs-Szatmár és Hajdú megye szakképző iskolái is hozzám tartoztak. Szerettem ezt a munkát, mert nemcsak az óralátogatást meg a tanítási problémákra való figyelemfelhívást és a jegyzőkönyv megírását végeztem el, hanem segítettem az akkor már több helyen létesülő, házi fejlesztésű laborok, műhelyek műszaki gondjainak gyakorlati megoldásában is.

    – Az a tapasztalatom, hogy a hagyományos, tanműhelyekkel felszerelt szakképző intézetek többnyire szakközépiskolákká alakultak át, s mintha akkoriban kezdett volna csökkenni a gyakorlati oktatás jelentősége. Ez az irányzat később, felerősödve, másképp is megmutatkozott: 1989-ben megszűnt a mestervizsgáztatás. Én még 1970-ben tettemmestervizsgát műszerész szakmából a Kisiparosok Országos Szervezete keretein belül, majd munkaviszony melletti ipart váltottam. 1974-ben azonban kénytelen voltam az esztergályos szakmából is mestervizsgát tenni; született ugyanis egy rendelet, amely szerint műszerészek esztergályos mestervizsga nélkül nem esztergálhatnak. Bár az esztergályos szakmában volt gyakorlatom, a mestervizsgára mégis fel kellett készülnöm, több, akkor még kapható szakkönyvet is beszereztem, hiszen ott többet követeltek, mint egy szakmunkásvizsgán. Ma már azok a szakkönyvek nem kaphatók. A ’80-as évek vége felé már bárki válthatott bármilyen ipart, ha felvesz egy úgynevezett felelős vezetőt, akinek abból a szakmából van szakmunkásvizsgája és valamennyi – öt vagy tíz év – gyakorlata. Másfél évtized alatt tehát homlokegyenest ellenkező irányú szelek kezdtek fújdogálni – s ez megtépázta a szakképzésnek, a szaktudásnak és egyáltalán a szakma fogalmának egykor volt becsületét. Ön hogy látja ezt a helyzetet?

    – Nagyon összetett a téma. Az egyik vonulata az a technikai fejlődés, amelyet ma is tapasztalunk: tény, hogy ezt a gyors ütemű fejlődést a szakképzés nem tudja követni. De ez nem jelenti azt, hogy az ön által említett hagyományos, tanműhelyekre épülő szakképzést mellőzni kellene, és helyette kitalálni valami mást. Kérdés, hogy mit is tanítsunk? A maradandó elvekre szükség van, erre kellenének a szakkönyvek. Ám ha egy műszaki termék gyorsan fejlődik – vegyük ezt a diktafont, amit használ –, ennek csupán a működési alapelvét tudjuk. Csakhogy a készüléknek számtalan változata van, s a legkorszerűbbet nem lehet könyvből megtanulni: ehhez továbbképző tanfolyamon kell részt venni, vagy a gyártó cég javítási prospektusát kell megszerezni. Szorító helyzetet idézett elő a mostani meg az előző néhány évtizeden át tartó szakképzés-politika, a minisztériumok és az iparkamara: mert nagy tévedés részükről arra törekedni, hogy naprakész szakembereket képezzenek. Ilyen nincs, és nem is lehet.

    Problémát okoz, hogy az iparkamara egybe kezeli a nagyipari és a kézműves szakmákat. E két ágazatot Németországban, amelynek szakképzésére itthon gyakran hivatkoznak, különválasztották: más a sorozatgyártó nagyipari szakterület, és más a kisipari jellegű munka. E két ágazat más-más tananyagot, más-más képzési struktúrát igényel. Törekedni kell a lehető legkorszerűbb képzésre, de az alapképzésben nem az a legfontosabb, hogy megismerje a szakma legújabb eszközeit, technológiai eljárásait. A képzés első évében mindenképpen szükség lenne a tanműhelyi képzésre!

    Valamit a csúcstechnikáról: létrehozták a TISZK-eket. Ez a mozaikszó a Térségi Integrált Szakképzési Központ rövidítése. Térségi, mert megyénként néhány ilyen ipari jellegű szakképző iskola van; integrált, mert az iskolák, vállalatok témaköreiből és felszereltségéből hiányzó csúcstechnikák tanítását, gyakoroltatását teszik lehetővé; pályaorientációs szerepe is van, hogy lássanak ilyen gépeket, berendezéseket, lássák, hogy milyen szép dolgokat lehet ott művelni… Ezekről lehetne vitatkozni. Vannak ugyanis tanulásszervezési problémák. Egy ilyen csúcstechnika bemutatására szolgáló iskolába mindenhonnan, elsősorban a környék szakképző iskoláiból mennek a látogató gyerekek – a szakma további gyakorlása pedig zajlik a vállalkozásoknál, ahol esetleg nincsenek meg a személyi feltételek. Az utóbbi időkben hallom, hogy képezni fognak – a rövidebb nevét mondom – gyakorlati oktatókat, hatvan órás képzési idővel. A jó szándékot nem vitatom, de azzal nem értek egyet, hogy hatvan órába sűrítik a gyakorlati oktatók képzési idejét. Az iskolai csoportos oktatást műszaki szakoktatók végzik; mi ilyeneket képeztünk, itt Sopronban is, meg máshol az országban, s ez főiskolai végzettséget jelentett.

    Kérdés, hogy hogyan lehet alaposan, az alapoktól kezdve tanulni és tanítani a szakmát, főleg annak gyakorlati részét. Fontos a munkahely tisztasága, rendezettsége, a szerszámok és azok használatának megismerése. Igen meglepő volt számomra az iparkamara egyik vezetőjének az a kijelentése, hogy a csavarhúzónak nincs elmélete. Ez megmosolyogtatja, de fel is dühíti az embert, mert látszik, hogy elbagatellizálják a témát – pedig itt kezdődne az, amit szakmának nevezünk. Mert mit is okozhat az, ha egy villanyszerelő csavarhúzójának a nyele repedt? Rágondolni is rossz. Vagy ki fogja megtanítani a tanulót arra, hogy valamely csavarhoz milyen fajta és mekkora csavarhúzót válasszon? Erre magától nem jön rá, vagy ha igen, csak akkor, ha a kezét kétszer-háromszor összetörte. A kéziszerszámok, például a csavarhúzó használatakor a mechanika egyszerű törvényszerűségeit alkalmazzuk, még ha tudattalanul is – az oktatóknak azonban mégis tanítaniuk kell a szakszerű szerszámhasználatot, például azt, hogy kereszthornyú csavarokat ne az egyhornyú csavarhoz való szerszámmal lazítsunk ki.

    A ’70-es évektől a gyakorlatra szánt idő folyamatosan csökkent körülbelül 2010-ig; ekkor, nagyon helyesen, megemelték a szakiskoláknál a gyakorlati munkával töltött időt. Igen ám, de milyen körülmények és milyen helyszínek jönnek itt szóba? A kisvállalkozások – mert most ez a sláger – tanulószerződéssel biztosítják a gyakorlati oktatás helyszínét, de vajon a körülmények megfelelőek-e? Ha a megemelt idő láblógatással, sörbeszerzéssel telik el, akkor hogyan, kitől tanulja meg a szakmát a leendő szakmunkás? A szakmával ismerkedő fiatal a tanműhelyi, csoportos foglalkozás során biztosabban kezdhetné el az alapokat megteremtő tanulást – az iparkamara azonban nem ismeri el ennek értékeit, sőt ki akarja söpörni a szakképzésből.

    Ma még vannak igényes oktatók, akik a szakma lényegét és fortélyait ismerik, és azt át tudják adni – de az átadás folyamata fellazulóban van. Mert ha azokból lesznek szakoktatók, akiknek nem volt részük alapos képzésben, vajon hogyan, milyen szellemi készletből adnák át a gyakorlati ismereteket? Ehhez járul még, hogy hiányoznak a szakkönyvek, s ezek megírására akárki nem is vállalkozhat: magas szintű felkészültség, igényes gondolkodásmód kell hozzá, ugyanakkor olyan magyarázatokra meg ábrákra van szükség, amelyeket a szakmával éppen csak ismerkedő fiatal megért, és általuk meg is szereti a szakmát.

    Említette a mestervizsgát. Igen, egy rendelettel megszüntették a régi típusú mestervizsgákat, de a ’90-es évek folyamán, akkor már az iparkamara felügyelete alatt, újraszervezték. A mesterjelölteknek a szakmai ismereteken, a pénztárkönyv, számlakönyv vezetésén, adózási ismereteken stb. kívül pedagógiából is vizsgázniuk kell, hiszen közülük sokan tanulókat szeretnének foglalkoztatni. Az egyetemről a leendő mestereknek többen is tanítottunk pedagógiai ismereteket, ezen belül nevelési, didaktikai, módszertani, pszichológiai kérdésekkel is foglalkoztunk, például hogy hogyan kell a gyerekekkel bánni, hogy kell őket megszólítani stb. Erről az a véleményem, hogy pedagógiai vizsgát csak azoknak a mesterjelölteknek kellene tenni, akik tanulókat akarnak foglalkoztatni, illetve ez késztette őket a mestervizsgára: ezeknek mesteroktató lenne a neve. Akik pedig nem akarnak tanulót foglalkoztatni, pedagógia vizsga nélkül is használhassák a mester címet.

    – Írják az újságok, hogy a mai hároméves szakiskolákból 2016-ban szakközépiskolák lesznek, a tanulmányi idő öt évre tolódik ki, és az öt év végeztével sikeres vizsga esetén nemcsak szakmája, hanem érettségije is lesz a tanulónak.

    – Ez nem újdonság, régen is volt úgynevezett dolgozók szakközépiskolája, ahol a hároméves szakképzés után két év alatt érettségi vizsgát lehetett tenni.

    – A szakoktatásról szóló hírekkel együtt arról is írtak a lapok, hogy az általános iskolai oktatás kilenc éves lesz. Van-e ennek köze a szakoktatás változásához?

    – Van. Az iparkamara minimálisra csökkentette a mostani szakképző iskolákban – a majdani szakközépiskolákban – a közismereti tantárgyakat (magyar, történelem stb.), mondván, hogy Németországban is kicsiny ezek aránya. Igen ám, de Németország tartományainak nagy többségében kilenc éves az általános iskola! Ennek elfelejtettek utánajárni… Ha nálunk is hozzájön ez az egy év, feltehetően lesz elegendő idő a kibővített közismereti tárgyak elsajátítására.

    – Arról is szólnak a hírek, hogy harminc százalékos a szakképző iskolákban a lemorzsolódás. Mi ennek az oka? Gondolom, a követelmény nem túl nagy…

    – A motiváció hiánya okozza a lemorzsolódást. Nem a szakma szeretete miatt kezdte tanulni a fiatal azt a bizonyos szakmát, mert azt sem tudta, milyen tennivalók várnak ott rá, s hogy azok elvégzéséhez mit kell tudni. Ez már évtizedek óta így megy, emiatt alakulnak ki hiányszakmák, többek között ezért nincs géplakatos meg építőipari szakmunkás. Persze más okai is vannak a hiányszakmák képződésének, például az alacsony bérek, a nehéz munkakörülmények stb. Ugyanakkor a fodrász és kozmetikus szakmákra, azaz a divatszakmákra többször annyian jelentkeznek, mint amennyire szükség van.

    – A lapok funkcionális analfabetizmusról is írnak, s valóban tapasztalható, hogy az ifjak olvasási, fogalmazási és helyesírási nehézségekkel küszködnek.

    – Így van, ezért alkották meg a Híd programot, amely, ahogy a neve is mutatja, átvezet az említett hiányosságokon. A felzárkóztatás folyamán azonban sok időt kell eltölteni azzal, hogy a tanuló írni, olvasni, számolni tudjon, legalább alapfokon. A kutatók szerint ez is hozzájárul a nagyarányú lemorzsolódáshoz, mert a fiatal az olvasási hiányosságok miatt nem tud tanulni.

    [Jegyzetelés közben villanásszerű képek ugranak be arról, miért is szeretem a szakmámat. Első gimnáziumba jártam, s az akkori politechnikai oktatás során hetente egyszer egy közeli gyár bádogosműhelyébe kellett mennem. Egy öreg bádogos egy alkalommal elmondta, hogy a szellőző-berendezés felújítása során a csőrendszerbe be kell építeni egy csonka kúp alakú szűkítőt. Elkezdte felrajzolni a sík lemezre a csonka kúpot, ahogy ő mondta: „a tölcsérszabás módja szerint”, s egyszer csak észrevettem, milyen trükkös módon szerkeszti meg a majdani csonka kúp nagyobbik körének kerületét. Az átmérőt elosztotta héttel, s a kiterített palást ívére ezt a heted átmérőt egy körzővel huszonkétszer felmérte, igen pontosan. Nem tartottam ildomosnak közbeszólni, hogy ez mire való, s csak otthon jöttem rá, hogy a huszonkettőben a hét 3,14-szer, vagyis π-szer van meg, így a palást ívére az átmérő π-szerese került. Sehol sem találkoztam ezzel a módszerrel, s az az érzésem, hogy az öreg bádogos egykori tanítómestere a görög betűt valami idegen, esetleg ördögtől való dolognak gondolta. Butaság volt ez? Lehet. De a megoldást, ha jobbnak nem is, de mindenképpen szellemesnek tartottam. Hasonló érzés fogott el akkor is, amikor Király Ottó tanár úr az iparitanuló-iskolában megkérdezte, miért íves a metszőolló két éle, és miféle ívek azok. Nem tudtuk. S akkor elmondta, hogy az ívek a logaritmikus spirál, más néven az aranyspirál egy-egy darabjai, s ezért a két kés vágás közben az élek tövénél is és a legvégén is ugyanolyan szöget zár be egymással, megkönnyítve a vastagabb gallyak levágását. Ezek a különös, szellemes gondolkodásra valló tudnivalók szerettették meg velem a szakmát. Talán hasznos lehetne a mai tanulóknak is elmondani efféle „trükköket”].

     

    – Szakmát tanulni csak komolyan lehet, figyelem és önfegyelem kell hozzá. Tapasztalható, hogy a fiatalok meglehetősen fegyelmezetlenek.

    – A fegyelmezetlenség részben tinédzser kori sajátosság, de az is igaz, hogy a tanárnak nincs kellő lehetősége a fegyelmezés fenntartására. Én azonban optimista vagyok; mindig vannak olyan tanárok, akik szót tudnak érteni a fiatalokkal. A különböző műhely- és laborfoglalkozásokon mumusként szokták emlegetni a modulokszerinti képzést. Pedig az egésznek az a lényege, hogy a modulban az elmélet szervesen összeépül a gyakorlattal. Mi a modul? Újra a diktafonját veszem példának. Miből áll? Van egy befoglaló mérete, amit le tudunk rajzolni, ahogy a szakrajzban tanuljuk. Aztán van egy hangfelvevő része, egy motorja és így tovább. Anyagai: műanyag és fém, ezeket is ismerjük az anyagismeret nevű tantárgyból. Ha meghibásodik, szét kell szerelni, a megfelelő műszerrel behatároljuk a hibát és megjavítjuk a készüléket, ha kell, alkatrészt cserélünk. Tehát, mint komplexitás, az elvi és elméleti ismeretek és a gyakorlati megvalósítás munkaműveletei, tevékenységei kapcsolódnak szervesen össze egy-egy modulban, és nem külön-külön tantárgyakban tanulják azokat. Fendrik László mérnöktanár volt az, aki a soproni Vas- és Villamosipari Szakközépiskolában nagyon jól tudta „ötvözni”, váltani az elméleti és a gyakorlati ismeretközvetítést, képességfejlesztést az elektromos szakmák modulrendszerű tanítása során. Ugyanakkor jó érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja a hangot a gyerekekkel, hogy hogyan segítse azt, aki kedvetlenül jön be az iskolába az otthoni, rossz családi légkör miatt. Elmagyarázta és megmutatta, hogyan szerelje be a kicserélendő alkatrészt. Ha a tanulónak nem sikerült, újra beszereltette, türelmesen elmondva, mi volt a hiba. Az idegrendszer motorikus része egyszer aztán beépítette magába a mozdulatot, s a tanuló rájött, hogy is kell csinálni; megszerette a szakmát, a munkát, mert megjött hozzá a kedve. Ez volt az igazi motiváció. Az eredeti, igazi modul rendszerű képzést egyébként egy angliai főiskola hozta be Magyarországra, a soproni Handler Nándor szakközépiskolába. De a jó pedagógiai érzékkel bíró tanárok közül említhetem Papp András mérnöktanárt, aki a Gábor László építészről elnevezett, győri műhelyiskola igazgatója volt. Ő a természettudományokat, főleg a fizikát, matematikát próbálta a szakma szempontjából közelebb vinni a tanulókhoz, és olyan számolási, mérési, tervezési példákat adott fel, amelyben a matematikai műveletek és a fizikai képletek a szakmához „simultak”. A ’80-as évek elején vezette be dr. Benedek András a több irányú, a valós gazdasági igényekhez igazodó, vagyis adaptív szakképzést a szakmák művelőinek igénye szerint. Addig a tizenhét évig, amíg Kazincbarcikán tanítottam, minden tanévben volt egy-két cigány tanulóm, akivel megszerettettük a szakmát, és el is végezték az iskolát. Igaz, a szülők között az egyik mindig dolgozott – és ez a gyermekre is hatott. A felzárkóztatás, a szakma megszerettetése kapcsán említem: többször javasoltam, hogy szakma-és technikatörténetet is kellene tanítani. Ez a kiegészítő jellegű, humán tantárgy kedvcsináló lehetett volna a szakma megszeretését illetően, ha az ötletemnek lett volna foganatja.

    – Tanár úr, a sikereiről, eredményeiről mondjon valamit…

    – Örömmel végeztem a munkámat, szerettem a hivatásomat, szerettem tanítani, a szakképzés különböző kérdéseit kutatni. Alapító tagja vagyok a Magyar Szakképzési Társaságnak, amely nemrég egyesült a Magyar Pedagógiai Társasággal. 2013-ban a Magyar Szakképzési Társaságtól megkaptam az évenként egyszer kiadható Szakképzésért-díjat: az oklevelet az arany pecsétgyűrűvel együtt.

    – Szívből gratulálok és köszönöm az interjút.

2015. március 24.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf