Török András István: Szakképzés ma és tegnap – visszatekintés egy tanműhelyre

Nézem a televíziót: a szakképzés fontosságáról beszél valaki, miközben egy makulátlanul tiszta, vasalt munkaruhába öltözött fiatalember áll egy bonyolult, nagyméretű gépezet előtt. Megnyom egy zöld gombot, a gép lendületbe jön, s engedelmesen teszi a dolgát… Az alámondott szövegben a szakképzett szóval együtt, mint annak jelentéstani rokonai, egy percen belül elhangzott a szakközépiskolát végzett kifejezés meg a technikus szó is.

   Nem is olyan régen a szakképzés az ipari szakmákat gyakorló emberek – cipészek, kőművesek, víz-és gázszerelők, autószerelők stb. – képzését jelentette. Magamban, ha pontosan akarok fogalmazni, a fenti szakmák gyakorlóit eredeti, klasszikus értelemben vett, azaz hagyományosan szakképzett embereknek nevezném. Ők, miután szakmunkás vizsgát tettek, közvetlenül vettek részt vagy a termelésben, azaz a gyártásban, vagy a gépek és berendezések karbantartásában, amely alapvető feltétele a termelésnek.

   Akik szakközépiskolát vagy technikumot végeztek, valamelyest eltérnek azoktól, akiket a klasszikus értelemben vett szakemberekhez soroltam. Hogy miben áll ez az eltérés? A szakképzésben, illetve annak módjában és eredményében. Ennek leírásához azonban el kell mondanom, hogyan és mit tanult az elmúlóban lévő korosztály a szakmát illetően, illetve milyen volt akkor a szakképzés, különösen annak műhelygyakorlati része. A leírás aprólékosnak tűnhet, de a lényegtelennek látszó részletek magyarázzák a szakképzések közötti eltérést.

   1962-ben, a gimnázium negyedik osztályának közepén gondoltam arra, hogy érettségi után kitanulom a mechanikai műszerész szakmát. Megtudtam, hogy a szakképzés csak két éves, mivel közismereti tárgyakat már nem kell tanulnunk. Jelentkeztem egy közel lévő műszergyárban ipari tanulónak, s a tanév vége felé kaptam egy értesítést, hogy a főváros VII. kerületében, a Hernád utca 52. alatt lévő, a Munkaügyi Minisztérium által felügyelt 14-es számú ipari tanuló intézetbe vettek fel, s ott kell jelentkeznem ekkor és ekkor. A tanév kezdetekor megtudtam, hogy elméleti oktatás hetente egyszer lesz mindkét tanévben, gyakorlati, azaz tanműhelyi oktatás pedig hatszor egy héten, napi nyolc órában ugyanott. Több csoport is indult, főként mechanikai műszerész tanulókból, de elektroműszerészeket, géplakatosokat, esztergályosokat is képeztek. Tanműhelyi oktatásra csak az első évben jártunk oda, a második évben már a fogadó üzemben töltöttük a gyakorlati időnket.

   Emlékezetes volt a tanműhelyben töltött első egy-két nap. Megismertük szakoktatónkat, Hoffer Gusztávot, s fegyelmet tartó embernek ismertük meg. Harminchét éves volt akkor, mester elvtársnak kellett szólítanunk, megfelelve az akkori kor politika előírásának. Mi, ipari tanulók, tizennégyen gyűltünk össze, s a műhely hosszában, két sorban elhelyezett satupadokon is tizennégy satu sorakozott. A szerszámszekrényben a közösen használt szerszámok, fúrók, mérőeszközök, ellenőrző eszközök (mikrométer, univerzális szögmérő, talpas, más szóval magassági tolómérő, derékszögek, élvonalzók) sorakoztak. A műhelyben volt két esztergapad, két fúrógép, egy marógép, egy harántgyalugép, egy szalagfűrész, egy köszörű a fúrók, esztergakések köszörülése céljából, egy karos lemezvágó olló és két egyengető lap – egyszóval gazdagon voltunk felszerelkezve. Néhányszor dolgoztunk lent az alagsorban, a nagy alapterületű kovácsműhelyben is, ahol egy hagyományos, faszén- vagy koksztüzelésű kovácstűzhely, kovácsüllő, számos kalapács, fogók tucatjai, távolabb egy laposszíj-hajtású hosszgyalugép és egy golyósprés volt.

   A tanműhely elnevezés nemigen volt használatos; az első emeleten lévő helyiségnek hivatalosan 104-es kabinet volt a neve.

   Két tanműhelyi csoport alkotott egy osztályt, így a másik csoportbeliekkel hetente egyszer találkoztunk az elméleti órákon az épület tantermi részében.

Először mindezen eszközök, szerszámok és gépek közül a satuval ismerkedtünk meg. Megtudtuk, hogy a megmunkálandó munkadarab befogására, rögzítésére szolgál, és megtudtuk azt is, milyen magasságban kell lennie – mert alacsonyabb vagy nyúlánkabb társunknak alacsonyabban vagy magasabban kellett lennie a satujának is. A satu magasságának megállapítása úgy történt, hogy egyenes törzzsel a satuhoz álltunk, alkarunkat behajlítva állunk alá tettük az öklünket, miközben felkarunk a testünkhöz ért; s ha ebben a testtartásban a könyökünk éppen érintette a satu pofáját, megfelelő volt a satu magassága. Ha nem, a satupad és a satu közé felszerelt, gyalult fából kialakított téglatestszerű közbetét darabot ki kellett cserélni megfelelő magasságúra. Aztán a satu részeit tanultuk: álló rész és mozgó rész, amelyek anyaga öntvény; következett a két-két csavarral felszerelt, edzett acélból készült satupofa-pár, amelyek közvetlenül a munkadarabot szorítják; a pofák hossza százhuszonöt milliméter, s ezért a satunk neve: százhuszonötös asztali satu. A nélkülözhetetlen munkaeszköz fontos része volt a csavarmenetes orsó, amely egy belső menetes – anyamenetes – hüvelybe illeszkedve adja át a mozgást a prizmatikus csúszóvezetéken mozgó résznek – és ugyanez a csavarmenetes orsó a munkadarabot is rögzíti.

   A satuink régiek voltak, a csúszófelületek igen lazán, „kotyogva” érintkeztek – túl nagy a játék, mondta szakszerű kifejezéssel a mesterünk. Fogott egy kockaszerű vasdarabot, s megmutatta, hogy ha ezt beszorítja a satuba, a mozgórész a szorításkor megemelkedik a szorítópofával együtt, és a szorítás bizonytalanabb lesz. Aztán egyenes, sima felületű lemezcsíkokat hozott, amelyeket beillesztettünk a mozgó és az álló rész egymáson csúszó felületei közé, s a nagy játék normálisra csökkent. A satuinkat aztán szét is kellett szednünk, s több kisméretű, addig észre sem vett alkatrészről tudtuk meg, mi a neve és mi a szerepe. A szorító orsót és a csúszófelületeket vékonyan megolajoztuk, s ezt naponta meg kellett ismételnünk.

   A satupad tágas fiókjában elhelyeztük a kapott szerszámokat. Megtudtuk, hogy nyél nélküli reszelőt balesetvédelmi okokból tilos használni, s megtudtuk, hogyan kell a reszelőre a nyelet ráilleszteni. A mester mindennek megmutatta az útját-módját. Néhány óra alatt megtanultuk a tolómérő kezelését, a vele való mérést, mérés közben a nyomóerő érzékelését, a mérőeszköz ápolását és tisztítását. Ha nem volt a kezünkben, csak egy puha, tiszta géprongyra tehettük le, s ha használaton kívül volt, egy filcből varrt tokban volt a helye.

   A harmadik vagy a negyedik napon lehettünk a 104-es kabinetben, amikor mindnyájan megkaptuk az emlékezetem szerint 20x20mm keresztmetszetű és körülbelül 120 milliméter hosszú, szerkezeti acélból készült hasábot. A keresztmetszetet 16x16 milliméteresre kellett reszelnünk, vagyis oldalanként 2 milliméternyivel kellett csökkentenünk reszelővel, de úgy, hogy a végén finomfelületű legyen a hasáb, az oldalaknak teljes hosszában derékszöget kellett bezárniuk a szomszédos oldalakkal és a hasáb két végével is, s mind a hat oldalnak síknak kellett lennie. Minden darabot szigorúan ellenőrzött a mesterünk, s a megadott mérettől való eltérésnek ötszázad milliméteren belül kellett lennie.

   Mielőtt nekiláttunk volna a reszelésnek, eligazítást kaptunk a reszelő helyes kézbevételét, a helyes testtartást, a reszelő tolásának módját illetően. Megmutatta a mesterünk, hogy harántterpeszbe kell állnunk, s amikor tolni kezdjük a reszelőt, hogyan fokozzuk testünk előredőlésével a reszelés hatékonyságát. Megtudtuk, milyen a ferde és a keresztirányú reszelés, s hogy a reszelőnek az egyik lapja valamivel domborúbb, s nagyolásnál célszerű ezt használni. Aztán megtanultuk a simítóreszelő használatát, majd a kettős-, vagy duplasimító reszelővel a szálrahúzást, amely abból áll, hogy a finomfogazású simítóreszelőt merőlegesen helyezzük a munkadarab hossztengelyére, s ebben a helyzetben mozgatjuk a munkadarab teljes hosszában. Mesterünk megmutatta azt is, hogyan kell a reszelő élei közül eltávolítani az oda beszorult pici forgácsokat, amelyek nem engedik az ék alakú forgácsoló éleket kellően belemélyedni a munkadarab felületébe. Miután mindent a fejünkbe véstünk, belendült a tizennégy nagyméretű, súlyos, vaskos karreszelő (negyven- negyvenöt centi hosszúak lehettek), hogy a leválasztandó anyag nagy részét eltávolítsuk, majd kisebb és finomabb reszelőinket is használva, kialakítsuk a szabályos és a megadott méretnek megfelelő hasábot. Nem volt könnyű időszak: a szükséges mozdulatokat irányító idegpályákat ki kellett építeni, s ehhez önfegyelem és akaraterő kellett. Persze nem tudott mind a tizennégy tanuló egyformán jól dolgozni, s akkor a lemaradónak jött a felszólítás: fogjon egy improduktív darabot, és gyakorolja a síkreszelést! A tanuló akkor befogott a satujába egy darab valamikor, valahonnan megmaradt, hasonló méretű anyagot, és gyakorolta a síkreszelést, amíg bele nem jött, „rá nem érzett” a reszelő helyes használatára. Közben a mesterünk instrukciókat adott a tanuló testtartását illetően, vagy figyelmeztette, hogy ne billegjen a reszelője. A kellő mozdulatok aztán rögzültek mindnyájunkban – és azóta is együtt élnek velünk.

   Nagy alapossággal és mindenre kiterjedő gondossággal oktattak bennünket. Minden tanulónak volt egy tanműhelyi munkanaplója, amelybe műszak végén röviden le kellett írnunk, milyen műveletet végeztünk aznap. A naplóba lerajzoltuk a munkadarabot, több nézetben is – az iskolai napokon természetesen tanultunk géprajzot –, és szakoktatónk a munkanaplónkban osztályozta a napi munkánkat, egyben szóbeli kritikát is mondott. A napok bevezető foglalkozással kezdődtek, amelyen részletes eligazítást kaptunk a napi munkát illetően, s a nap végén befejező foglalkozás volt, amikor az elkövetett hibáinkról volt szó

   A hasáb után egy húszdekás kalapácsot készítettünk edzhető anyagból. Ez már összetettebb munkát igényelt; a kalapácsnyél helyét fúrni kellett, ehhez a fúró köszörülését is meg kellett tanulnunk, aztán a furatból megfelelő méretű félgömbölyű reszelővel ki kellett alakítanunk a nyél kosárgörbe (ellipszoid) formájú helyét, s minden más részt is méret szerint – de minden műveletet előre megbeszéltünk részletesen, s a mester felhívta figyelmünket a soron következő munkafázis buktatóira is. A kalapácsot a kovácsműhelyben megedzettük, majd a visszaeresztés műveletét is elvégeztük, amely valamelyest visszavett a szerszám üvegkeménységéből.

   A kalapács után egy rugós fémkörzőt készítettünk, aztán egy állítható fémfűrész-keret következett, ahol marós munkára is szükség volt, így a marást is gyakoroltuk. A gyakorlati munkákat és az iskolai tanítási órák tananyagát általában összehangolták, így a gyakorlati és az elméleti tudásunk együtt, egyszerre gyarapodott.

   Legutolsó munkánk egy olyan, számos alkatrészből álló szerkezet volt, amely a toronydaruk, vagy más, magas daruk működését egy bizonyos szélsebesség elérésekor leállította. A műszer, amelynek minden porcikáját mi készítettük, a venturi cső elve alapján működött, de a leállítás illetve a szélsebesség csökkenése utáni újraindítás mechanizmusa szintén a mi kezünk nyomán született. Amikor elkészült a tizennégy komplett készülék, a műszer pontosságát egy, a tanintézetben lévő szélcsatornában hitelesítettük – s mind a tizennégy műszer jól vizsgázott. Úgy emlékszem, a hajógyár daruira kerültek.

   A tanév végén egy bizottság értékelte a csoportok munkáját – a 104-es kabinet lett az első. Jutalmul Esztergomba utazhattunk két napra, s közben az ottani szerszámgépgyárba is ellátogattunk. Volt mit nézni…

*

Ha választ akarnék adni arra a cikk elején feltett kérdésre, hogy miért is tért el a szakközépiskolai vagy a technikumi szakoktatás a tanműhelyi szakoktatástól, a válaszom a következő: azért, mert a tanműhelyi oktatás az alapoktól indult és igen részletes volt. Amikor már tíz éve dolgoztam a szakmában, tettek mellém egy akkor szakközépiskolát végzett műszerészt. Egy meghibásodott textilipari gépet kellett megjavítanunk, s amikor a burkolatot kezdtük lebontani, láttam, hogy a csavarhúzójának, amelyet a szerszámraktárból kapott, véső formája van. A csavart persze nem tudta kicsavarni, mert a csavarhúzó az ékhatás folytán „kimászott” a csavar hornyából, s az erőltetéstől a horony is kezdett elroncsolódni. Javasoltam neki, hogy köszörülje meg szakszerűen a csavarhúzóját, de láttam rajta, hogy nem érti. Akkor elmondtam, és le is rajzoltam, hogy milyennek kell lenni egy csavarhúzónak, hogy illeszkedjék a csavar hornyába, a horony aljába legalább úgy, mint a felsőbb részébe. Értetlenkedett, azt hitte, hogy csak kötekedem vele. Aztán kiderült: nem tudja, mit jelent a horony szó. Mondtam, hogy valamilyen hosszúkás vájatot kell a szó alatt érteni, gondoljon a horhos szóra, amely két meredek hegy között mélyen elnyúló, hosszú, árokszerű völgy. Azt felelte, hogy először hallja ezt a szót. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, hogy szokott-e olvasni például May Károly meg Verne könyveket, vagy magyar vadászírók könyveit, mert azokban szerepel ez a szó. Később gondolkodtam el azon, hogy ő már belenőtt a televízió világába, amely ellene volt a szókincs gazdagításának. Aztán meg neki négy éve volt arra, hogy érettségizzen a közismereti tantárgyakból és a szakképesítéshez szükséges tárgyakból, s közben gyakorlatot is szerezzen; nekem erre hat év jutott. (Nem véletlenül mondták a szakközépiskolákra, hogy se szak, se közép.) Több hasonló tapasztalatom is volt: egy alkalommal, szintén egy szakközépiskolát végzett fiatal kolléga a keményforrasz anyagával – forrasztóezüsttel – próbált forrasztani, forrasztópáka segítségével. Bizonyára tanulták a keményforrasztást, de arra már nem emlékezett, hogy a keményforrasztó anyag csak gáz és levegő keverékének lángjánál válik folyóssá.

   Akik szakközépiskolát vagy ipari technikumot végeztek, de kevés műhelygyakorlatot szereztek, akárhová kerültek, hátrányban voltak – s ezt érezték is. Akiknek azonban volt kellő gyakorlatuk, vagyis képzettek voltak, volt elképzelésük a szakma fogásairól, azok az érzés szintjén, az idegsejtjeikben birtokolták a szakmát, a fejükben fogant alkotó ötlettől kezdve végig az ujjaik hegyéig. Ezért volt pótolhatatlan a tanműhelyi oktatás – s ez a satu alapos megismerésével meg a karreszelő használatával kezdődött.

*

Mi következhet abból, ha terveznek egy gépet, de a szakmai intelligencia hiánya miatt rossz a tervezés, de közben már ezer és ezer gépet – például kerékpárt – eladtak? Azért merem bátran feltenni ezt a kérdést, mert több kerékpárt terveztek rosszul, illetve úgy, hogy a kerékpárost könnyen baleset érheti.

   Mindig szerettem biciklizni, s úgy a 60. évem felé járhattam, amikor vettem egy sebességváltós kerékpárt a több évtizedes, egyszerű, de ütött-kopottan is megbízható 28-as Csepel biciklim helyett. Már az üzletben tetszett a bringa: valami hét sebesség volt rajta, a vázra az Olimpia szót írták, formatervezett, áramvonalas betűkkel; szinte már érezni véltem, ahogy suhanok modern kerékpárommal az országúton. Magyar gyártmány, mondta a kereskedő, megbízhat benne. Egy régi barátommal hamarosan megszerveztünk egy komolyabb túrát. Az út harmadánál lehettünk, amikor egy kaptatónál éreztem, hogy a jobboldali pedál mozog a talpam alatt. Amikor megálltam, nem akartam hinni a szememnek: a pedál két menettel volt kicsavarodva a pedálkarból.

   Már az első kerékpárom megvétele óta tudtam, hogy a jobboldali pedálnak balmenetesnek, a baloldalinak pedig jobbmenetesnek kell lennie. (Tizenhárom éves koromban, még a 8. általános megkezdése előtt vettem az első biciklimet a szünidei keresetemből, s hamar megismertem a szerkezetét.) A csavarmenetek iránya azért fontos, mert hajtás közben a pedál is forog, s ha nagy nyomás nehezedik rá – például erőteljes felfelé hajtáskor, vagy ha a csapágyazás megszorul – befelé csavarodjon, ne kifelé. Hiszen ha a pedál váratlanul kiesik, komoly baleset lehet belőle! S íme, most, az én új kerékpáromnál nem tartották be ezt a régi szabályt…

   Barátom, aki szintén műszerész, meglepődött, miféle újmódi pedáljaim vannak. Mert a baloldalit is megnéztük, s bizony az meg balmenetes volt, tehát az is kicsavarodhatott volna.

   A nálam lévő villáskulccsal erősen meghúztam a kilazult pedált, de egy félóra múlva újra kicsavarodott. A 80-100 kilométeres túrát azért megtettük, hegyen-völgyön át – a pedál miatt azonban sokszor meg kellett állnunk.

   Otthon aztán a minduntalan kilazuló menetre kenderkócot tekertem, s úgy csavartam be a helyére; persze erőltetve, mert a kóc helyet követelt magának a pedálkar anyamenete meg a pedál orsómenete között. Ez persze szakszerűtlen megoldás volt – de kontár tervezés szakszerűtlen hibajavításra kényszerít, ha a gépet egyáltalán használni akarjuk…

   A kerékpár egyébként kínai gyártmányú volt; az apróbb alkatrészekre pici betűkkel bele van ütve: Made in China. De ma már a Csepelen gyártottak pedáljai is fordított menetiránnyal – a kétbalkezes szó analógiájára: kétbalmenetesen – készülnek. Vajon miért?

*

A cikk elején említett, televízióban látott, zöld gombos gépindítást követő napon azt olvastam az egyik lapban, hogy szakítani kell az elavult tanműhelyi gyakorlattal, mert a jövő fiatal szakembereinek a jelenkor üzemeiben szükséges szaktudást kell elsajátítaniuk.

   Hiba van a jövőbeli szakképzés tervezésében, mert alapok nélküli. Ahogy – sok egyéb között – hiba van a kerékpárok tervezésében is, szintén az alapok hiánya miatt.

2015. február 24.

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo