Vasi Szabó János: Feledésre ítéltettek?

   Sajó Sándor, Reményik Sándor, Mécs László

Sajo Sandor   Sajó Sándor  (Ipolyság, 1868. november 13.. – Budapest, 1933.február 2.) költő, tanár, drámaíró, az MTA levelező tagja,a Felvidéken született, tanulmányai alatt a század közepének nagy költői: Vörösmarty, Petőfi és Arany volt műveire legnagyobb hatással; ám a XX. század első harmadában a nagy újítók: Ady, Babits, Kosztolányi stílusa nem érintette meg, kritikusai ezért poétikai szempontból avítt, patetikus, nyelvezetében sokszor modoros, sőt dagályos, Trianon utáni lírája erősen didaktikus. Másik – és a kommunizmus évtizedei alatt szinte „kőbe-rögzült” - ítélet költőnkről az irredentizmus. (A Magyar Életrajzi Lexikon szerint Sajó ”Mint szélsőséges nacionalista, irredenta költemények szerzője ismeretes”(1969). Emberöltőnyi idővel a kötelező nemzeti önvád után, mit jelenthetnek – jelentenek-e egyáltalán valamit Sajó Sándor versei? Ha csak egy lírát emelnénk ki, akkor a Magyarnak lenni címűt kell említeni, remekmű, az egész versen végigvonuló szerkezeti megoldásával érzelmileg rendkívül gazdag hatást vált ki mai olvasóból is. Az alábbi részletét a kevésbé vájt fülűek is ismerik:

Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség, 
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! 
Magyarnak lenni nagy szent akarat, 
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

   A szülőföldet – még ha gazdasági kényszerből - elhagyni készülő fiataljaink figyelmébe ajánlom A veréb című Sajó mű alábbi szakaszát:

Könnyű szárnyúak, jó, csak menjetek!
Én a verébről mondok éneket,
S dicsérem ezt a kicsi madarat,
Koldus, kopott, de hű és – itt marad

   A költő korában, európai mértékben is igen súlyos csecsemőhalandóságról írt fájdalmas opusa, ma is hátborzongatóan hat. (A halott csecsemők helyére az abortuszok számát tegyük.)

Ez a sok hamvadt szív mind magyarul verne,
Mind magyarul szólna a sok hűlt ajak,
Bús kétségre jajdul a haza szerelme;
Jaj, ha számunk egyszer végképp elapad!

   Sajó Sándor versei a korukban rendkívül népszerűek voltak, a Petőfi és a Kisfaludy társaság is több díjjal jutalmazta őket. Nagy ódája a kései, 1930-as Vajda János. A névadó költő híres Luzitán dalára komponálja ezt a kiváló lírát: az első világháborúban idegen érdekekért elesett magyar katonákat, a szebb magyar jövő porba hullását siratja a mai olvasónak is elevenen.

   Sajó Sándor nemcsak az összmagyarság fájdalmát szedte versbe, féltő szeretettel figyelte szülőföldjének, a Felvidéknek további sorsát is. Ezért örömteli a hír, hogy újra fölfedezésében a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó élenjárt, 2003-ban jelent itt meg a Magyarnak lenni című válogatás, ennek utószavában írja Zalabai Zsigmond:  „Nemzetsirató verseinek java része egyszerűen: magyarságvers, a jogtalanul elszenvedett kínok kiéneklése, szociálpszichológiai rögzítése. Ez a konzervatívnak nevezett költő az egykor a konzervatívok által dühödten támadott,magyartalannak bélyegzett Adyval, A szétszóródás előtt vízióját megálmodó Adyval is azonosulni tudott a nemzetvesztés fájdalmában: ”És én vagyok és nem ti vagytok/ Keservben Adyval rokon”– írta a Szomorú bizakodásban. Egyéb, eddig nem említett verseiben a nemzeti önostorozás, az önvád, a ”hervadó hit”, a ”dermedt öntudat”, az elégikus hangvétel szólal meg; mívesebbek ezek a költeményei, mint a nyersen ”trianozók” ; néhány közülük – például a Mohács után, a Budapest angol valcert lejtő úri társadalma ellen írott Farsang, a tárgyias-leíró allegória, A haldokló gallus, a ”Nem, nem soha!”irredenta jelszót magával a sírba vivő, kritikus-önkritikus A magyar holló, az önironikus, helyenként abszurd A vén bolond, amelyben Sajó a falu bolondjának szerepébe illeszkedve, a tragikumot tragikomikummá oldva siratja országát, népét s népsirató önmagát – Sajó legérettebb költeményei közé tartoznak. Nincs bántó irredenta éle az említetteknél valamivel halványabb verseknek sem: Így ballagunk a magyar úton, Riasztó, Bűnös magyar töredelme, Magyar ősz, Gyászmagyarok, Mi vagyok: ”Úton fetrengő, vérző szívdarab, / Mennél tiportabb, annál magyarabb”.

   A trianoni tragédia előképét Sajó Sándor és Reményik Sándor egyaránt a mohácsi csatavesztésben és az ország három részre szakadásában látja. Mindketten Mohács után címen írnak gyászos éneket, így siratják az ország egykori és újabb romlását. 

RemenyikSandor   Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetették, a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

  Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Első verseskötete (Fagyöngyök, 1918) a Nyugat első nemzedékén nevelkedett, vívódó költőre vall; a békediktátum kihirdetése után elhallgatott. Az 1918 után Végvári álnéven megjelent köteteiben (Mindhalálig, 1918; Végvári versek, 1918-21) a kissebségbe szorult erdélyi magyarságot buzdította kitartásra, a szülőföldön maradásra szólít föl. A régebbi és új verseiből összegyűjtött A műhelyből (1924) c. kötet darabjai már költői alkata és a kényszerűen vállalt szerep összeférhetetlenségéről vall. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, halk hangú ember, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. De azért mindig az életet hirdette. Ha nem lesz többé iskolánk című verse egy nép élni- akarásának szimbóluma. Ekkor már  a transzszilvanizmus képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek.

Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,
Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, 
Ha nem lesz tanterem,
Hol a tanító nyíló ajakán
Az ige-virág magyarul terem,
Ha nem lesz többé szentesített mód 
Oktatni gyermekünk az õsi szóra, 
Ha minden jussunkból kivettetünk: 
Egy Iskola lesz egész életünk,
S mindenki mindenkinek tanítója. 
Bölcsek leszünk, szentek leszünk, 
Hogy gyermekeink lelkéhez közel, 
Mindíg közel legyünk.
Nem leszünk semmi más: 
Hitben, hûségben, tisztaságban 
Egymásnak folytonos példaadás. 
És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk: 
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, 
Hogy mind az idõk végezetéig 
Megemlegettetünk.

   Híres verse az Ahogy lehet személyes élmény hatására íródott, a költő felháborodása ihlette:

Fogcsikorgató türelemmel
Összeszorított szájjal,
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan
Kínszenvedést, virágzó életet,
Ahogy lehet…

   Verseiért és tiszta életéért szerették őt értő kortársai. A magyar lírában nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. Reményik Sándor nemcsak verseiben, de magánéletében is bizonyította sorsvállaló voltát. Alapításától, 1921-től fogva főszerkesztője volt a Pásztortűz folyóiratnak. Versei bővelkednek a természeti képekben, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, felbukkan benne a humor is. Lírájában nagyon fontos szerepet játszik a szimbolizmus. Reményik Sándor már életében megérte azt, hogy Végváriként nemzeti költészetünk legnagyobbjai között emlegették. Tagjai sorába választotta a Kisfaludy és a Petőfi Társaság. Megnyerte a Petőfi Társaság díját, tagjává választotta az Erdélyi Irodalmi és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, a soproni Frankenburg Kör. Halála után kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia nagydíját. Költészetét 1937-ben és 1941-benBaumgarten-díjjal, 1940-ben Corvin-lánccal ismerték el. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg

   Reményik Sándor verseit angol, cseh, francia, lengyel, német, olasz, román, svéd, szlovák és horvát nyelvre fordították le, összes verseit 2005-ben a Luther Kiadó, a Polis Kiadó és a Kálvin Kiadó adta ki két kötetben.

Mecs1b   Mécs László (Hernádszentistván, 1895. január 17.- Pannonhalma, 1978. november 9.) Falusi tanító fia. Középiskolai tanulmányait Kassán végezte el. 1913-1914 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakos hallgatója lett. 1914-ben belépett a premontrei rendbe. 1915-től jelentek meg versei. 1918-ban pappá szentelték Jászóváron. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszűnése után jászóvári könyvtáros, majd 1920-1929 között nagykaposi plébános volt. 1923-ban jelent meg első műve (Hajnali harangszó). 1935-ben sikeres erdélyi körutat tett, és megfordult Franciaországban, és a Benelux államokban is. Ekkor találkozott Paul Valéryvel, aki 1944-ben előszót írt a második francia nyelvű verseskötetéhez. 1941-1942 között a Vigilia főszerkesztője. 1944-ben elhagyta Királyhelmecet. 1945 után barátainál, rokonainál, Csornán és Pannonhalmán visszavonulva élt. 1953-ban koholt vádak alapján 10 évi börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban rehabilitálták. 1957-től ismét lelkipásztori tevékenységet folytatott. 1958 tavaszától rendszeresen prédikált az óbudai plébániatemplomban. 1978-ban Pannonhalmán ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. Hagyatékát a pannonhalmi bencések gondozzák. Költészete újhumanista, amelyben a szolgálat- és küldetés-jelleg, az eszméltető hang a döntő. Keresztény életigenlése a gazdag, sokszínű élet teljességét hirdeti.

   Mécs László irodalmi megítélése szorosan összefonódik a magyar papköltőkével. Az Isten-élményben megfogant versek a XX. század óta nem szalonképesek az irodalmi berkekben. Legfeljebb az Istennel perben álló, vele hadakozó, Ady stílusában írt lírák jöhetnek számításba. Ez a kirekesztő és önmagában is elfogadhatatlan szemlélet az oka annak, hogy nálunk a század eleji papköltők nevét alig találjuk meg az irodalmi lexikonokban. Még akkor sem, ha verseik különben megütötték a költészet szigorú mércéjét. Mécs László  papköltő létére több versciklusában is finom érzékkel kezeli a szerelmet, mégis a Nyugat írói, Illyés és Babits őt támadták a leghevesebben. Illyés Gyula a Nyugat 1933. áprilisi számában tette közzé Katolikus költészet című tanulmányát. Ebben összehasonlítja a szegényesnek mondott magyar katolikus lírát a Claudel nevével fémjelzett franciával. Sorra veszi a papköltőket: Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László, Kocsis László. Mindegyikről hosszan és igen elmarasztalóan ír. Sík Sándor – szerinte – „inkább hazafi, mint katolikus”, – Prohászka „középszerű”, aki bár szeretne, de nem tud vizet fakasztani a sziklából, mint Mózes. És mit mond Mécs Lászlóról? Versei gáttalanul ömlenek belőle. Költeményeiben rengeteg a modorosság, cifraság, olcsó fajtájú szimbólum,bőbeszédűség.

   A legigazságtalanabb szociális beállítottságával kapcsolatban hangzott el, pedig a nagybirtokos egyházi és világi felső körök forradalmárnak titulálták. Illyés ugyanis Mécs Lászlónak Legyen világosság című versét tudatosan félremagyarázta. Mécs együtt érzett a társadalom legszegényebbjeivel, a munkanélküli, sok gyermekes családokkal, a Vaskó Jánosokkal, mert ő maga is ismerte a nélkülözést.  Szerették volna perbe fogni izgatás vádjával az 1933-ban megjelent Vád- és védőbeszéd című verse miatt, ami a Legyen világosság kötetben jelent meg. Ebben Isten szavának trombitájaként oly hangerővel fúj bele kürtjébe, hogy beleremeg a világ. Két részletet idéznék, a ma „urainak” is megszívlelendőt:

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”, 
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”, 
irigy ebek a dús koncokkal szemben 
s a háborúban ágyútöltelék! 
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős: 
e fiúkért valaki felelős!

… 

Ezeknek az lesz majd a messiásuk, 
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér, 
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk 
világ-lángok között a Holdig ér. 
Jön a Halál, a mindent elnyelős: 
ítélet lesz s valaki felelős!

   Csak azért nem emeltek vádat ellene, mert az elcsatolt Felvidéken élt, és bár magyarul írt, de nem volt magyar állampolgár. Vajon a baloldali Illyés Gyula és a Nyugat vezéralakja, Babits Mihály, annyira nem voltak tájékozódva, hogy fülükhöz sem jutottak el ezek az Adyra emlékeztető szavak? Illyés az említett kritikájának végén azt írja, hogy ha majd a külsőségek helyett elmélyedésre fog törekedni, akkor valóban katolikus költővé válhat. Babits a Nyugat 1933 májusi számában, általában szól és elmarasztalja a magyar papköltők irodalmi tevékenységét. „Az a papköltők nehézsége, hogy „ha az a katolikus költő, akit egyházához érdekek és viszonyok láncolata fűz, könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak.”

   Mécs László körül mindig forrt a levegő, politikai síkon is. Bár legtöbbször ártatlan volt: nevével, verseivel gyakran visszaéltek. A fasizmus kellős közepén majdnem ennek lett az áldozata. Az Imádság a nagy Lunatikusért a című verssel nagyon meggyűlt a baja.  Megtalálták a berlini külügyminisztérium levéltárában a vers fotókópiáját: „Pamphlet gegen den Führer”. Ez olvasható azon a feljelentésen. A németek kérték Mécs kiadatását, ami a koncentrációs táborral volt egyenlő. Az akkor még lojális magyar igazságszolgáltatás mentette meg. A premontrei nagyprépost kérésére „ad acta” tették az ügyet. A botrány abból adódott, hogy Hitlerről, a „holdkórosról” szóló versét tudta nélkül megjelentették a Vigilia című katolikus folyóiratban. Évtizedekkel később így ír erről Mécs László: „Amikor még a Vigiliára ezt írta Just (Rabstern) Béla boszorkamester, hogy Szerkesztőbizottság: Aradi Zsolt, Balla Borisz, Possonyi László stb., – Balla Borisz ki akarta magát küldetni Portugáliába sajtóattasénak Gömbösékkel... A nyilas időkben Balla Borisz tényleg attasé lett – Just – Rabstern nem hordta a sárga csillagot, de bevonult a Borisz lakásába, és onnan dirigálta az ún. katolikus irodalmat. Lesodorta Vigiliáról a „szerkesztőbizottságot”, – Odaírta: Szerkesztő: Mécs László (minden megkérdezés nélkül) – leközölt Horváth Bélától egy ilyen piszkos cikket: „Ki a zsidó írókkal”. Ezt én máig sem olvastam, de mindenki a túloldalon a „szerkesztőre” köpött, vagyis rám. Horváth Béla beépített ember volt a Szabad Európa Rádiónál, – mikor forró lett alatta a talaj, hazajött, – az állomáson, a határon autóval várták... Akkoriban adták le a Vigiliában Hitler ellenes versemet, engedélyem nélkül, és hajszálon múlt, hogy nem kerültem Auschwitzbe.” (Pannonhalma, 1972. augusztus 3.)

   „Tudta nélkül, de nevét szerkesztőként felhasználva jelent meg a Hitler ellen írt verse, és a Ki a zsidó írókkal cikk is. A hátsó szándék világos: a Vigilia szerkesztőségébe beépített áruló akarta lehetetlenné tenni az egyre nagyobb hírnévnek örvendő papköltőt. Horváth Bélának nem volt semmi kétsége a felől, hogy ha Mécs a Gestapo kezére kerül, többé nem látja a világ. Bár ez nem történt meg, azt minden esetre elérte, hogy Mécs személye és közéleti szereplése körül egyre zavarosabb kép alakult ki sokak lelkében.  még ez az egész országot felrázó hang sem jutott el Babits Mihály és Illyés Gyula Nyugatába? Vagy megint „a papköltő” szindróma lépett működésbe, akit csak elmarasztalni lehet? Pedig én Mécs Lászlóban a legbátrabb magyar költőt látom, aki nyíltan, és élete kockáztatásával ki mert állni a világ elé, és holdkórosnak, a Sátán megszállottjának merte nevezni Hitlert.” ( Barlay Ö. Szabolcs: A megbélyegzett Mécs László.)

   Legyen dolgozatom befejezése ez a remek vers, amit ha egy baloldali – vagy liberális – költő írt volna, kötelező anyagként szerepelne évtizedek óta az iskolai tantervben.

Imádság a nagy Lunatikusért

 

Népek éje. Halk haláltánc-lanton
játszik a Hold, mint sátáni fantom.

Európa történelme kormos
tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz.

Biztos lépte mintha szállna szárnyán:
glóriázza vérpárás szivárvány.

Bizton lép: holdkórost, égõ aggyal
megáldottat véd egy külön angyal.

Jaj a nyárspolgári józanoknak,
kik nem lettek részeg megszállottak,

s úgy indulnak a Holdkóros láttán!
Hõs õ, hajszálbiztos, mint a Sátán.

Úgy vezet megszállott milliókat,
mint ki szem-nem-látta földi jót ad.

Európa történelme tornyán
zeng a vér, mint víz esõcsatornán.

Imádkozzunk érte emberek:
„Míg a Holdfantomra rámered,

élünk úgy-ahogy! Most ne vezesse
sorsunk más: költõ se, bölcs se, szent se,

meg ne szólítsd, Isten, fel talál
ébredni, s jön a világhalál!”
 

   Sajó Sándor, Reményik Sándor, Mécs László: három, a kommunista- majd liberális- irodalomkritika által feledésre ítélt költő, mindhárman a történelmi Magyarország területén születek, ám szülőföldjük a trianoni diktátum után idegen ország része lett. Alkotásaikban ott a fájdalom, a reményvesztés, de az ellenállás makacssága is. Újbóli felfedezésük időszerű, Sajó Sándor kötetének ezredforduló utáni kiadása, a Mécs László nevét viselő, irodalmi örökségét ápoló társaság megalakulása, Reményik Sándor összegyűjtött verseinek – szintén ezredforduló utáni – idegen  nyelvű megjelentetése ezt bizonyítja. Hangjuk őszinte, még ha Reményik kivételével nem mindig mérhető a „kanonizált” magyar líra legnagyobbjaihoz, szavaiknak, gondolataiknak ott kéne visszhangzani minden magyar ember szívében/elméjében.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf