Tóth László: Átkelés

           „Minden előzőt tartalmaz a kor.
           Minden előzőt tartalmazhat az ember.”

                                      Lászlóffy Aladár

 

Megállok a tél előtt megrontó
teremtőm, nyirkos-véres asszonyvágy,
szenvedélyek futóárka, ó, egy perce is,
de megállok. A Jelenés, a Tapasztalás, a Felismerés
elkerülhetetlen. Dér-kapu, szem-ablaka, jég-öle előtt
megállok; utamat őrzötte félelmes füve-fája, utamat
őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat őrzötte,
jaj, világnak-örökös-futása. „Eén Istenöm,
mit kelött megeérnem, hogy eéneéköm az eén
férjemet el kelött kisérnyi a harctérre.

Azt gondolta, majd vissza fog még
gyönni.”
Nézd, ó, Zúzmara király
birodalmát látod-e? „Nem laotam többet.”

Nézd, ó, földszerű arcát, hózuhatagát
látod-e? Sziszeg, süvölt, tipródik,
szűköl, hallod-e? „Nem tudom,
van-e rajta keét kapa főd
vagy egy se.”
Dob szól,
utamat őrzötte, gügyög,
lázít, siránkozik a kerteken túl,
hallod-e? Nézd, nézd, ó, mellén
szánok siklanak, nézd, nézd, jaj, megölel!

És hogy! Sejtjeivel, zsigereivel, agyán adélkörökkel,
térítőkkel megölel. Csak ember tud így, madárcsontkarú
ember, csak Isten, minden idegszálával csak valami
borzongató hit! (Jelentem: az átkelés megtörtént.
volt, aki evezett, inaszakadtából,
volt, aki térdre rogyott, s átcsapott fölötte
a hullám. Az élők helyébe túlélők léptek, összeszorított
fogakkal, test test mellett, ziháló mell ziháló
mellek mellett
.) A hit, ó!

Van-e hát? S ha van,
mi más lenne, mint az átkelés hite,
mi más lenne, jaj, mint hinni az átértékelésben,
mint hinni a mindig-harmadik-kakasszóban,
mint hinni a létezőben és
hinni a sosem-voltban,
hinni,
hogy megállok a tél előtt, „itt
hagyott haoznélkül heét aorva gyerökömre,
mennyit kelött eéneéköm kínoznyi, haozat építenyi,
midönt szaontanyi, vetnyi”
, sziszegve,
egy percre is bár, de két lábon,
fölegyenesedve, nem hajló
derékkal megállok; dön-dön, táncol
a medve, dön-dön, csikorog a láncon! Dob
szól, dob szól, dübörög az elvonatkoztatásig,
keményre döngölt teste fagynál is keményebb,
keményre döngölt álmom fagynál is keményebb,
keményre döngölt szívemből fölfénylik az érc!

A homlok mezején – forrást keresve – döngve vonulnak
át az ünnepek: „Negyvenhete éves özvegy vagyok eén, eés
meég a sírjaora se mehetök!”
Kötöznek gyökerek,
kötöznek szakadások, kezem-lábam almafa
ág-boga: Zúzmara király megölel
az érintéssel, megölel
nyelvem hegyén az ízekkel,
megölel hallással,
hallás hallásával,
megölel látással,
látás látásával,
„Ugyan mit eértem, nagy
özvegységre hattá lett”
, míg
egy látomásban fölemelkednek a dolgok,
kilövik önmagukat, a hideg űrbe föl, lángfarkuk
belelóg az éjszakába, gőzölgő tűzcsóva-testük átcikkan

az égboltozaton, s bennem újra leszállnak
kerengve. Látod-e hát, hogy rendeződnek
egymás mellé, szabályos, hideg rendbe
az ünnepek? Ó, az ünnepek! Egyikük –
a csárdától hátrább – veszélyt
lesve a puszta légbe szimatol,
s ó, a halk-kék,
jaj, s félhangos-zöld
nem rejti el, nem ássa
földbe, álarccal nem takarja,
kővel nem falazza körül a kísértést,
a világtalant, a süketet, a fél lábon bicegőt,
a fél tüdővel lélegzőt, a tenszívedből kiszakadtat,
a tentestedvől valót, kocsányai kinyúlnak, előtörnek
a megsárgult pergamenek közül, körülfonják a csontokat,
körülfonják a zászlórudakat, a katedrálisok
tartóoszlopait, behálózzák a horizontot,
„hogy gondolhatok ojan messzi vilaogra
road, mikor nem tudom, este nézzek-e
az eég alatt, ha este kiaoltok, vagy
ara”
, és szem sem rejti már el,
orr sem, ó, az illatok halk-kék,
félhangos-zöld fátylába,
mert együtt lép,
s jaj, együtt ölel veled. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Az évszakot túl-
éltük, és túléltük, mi benne örök. Egy
mozdulat még, s virág, ló, lüktető
mell megszelídül. Egy mozdulat
még, a magmától a felszínig,
a gyökerekben és az idegekben.
) Dob szól,
ó, hallod-e? Látás és hallás húrjain
az üzenet átrezeg. Kimaradtam
az éhhalálból. A fagyhalálból.

Az elgázosításból. Vagy ha teljesen nem is,
sosem kerültem testközelsége velük:
görcsöm-oldásom, megrontó teremtőm,
nyirkos-véres asszonyágy, szenvedélyek
futóárka, jaj, az átértékelésé. Dob
szól, földszerű arcát,
ó, látod-e? Nyelvemre
száradt a csók,
a korom íze, látása-hallása,
az örök-utazás, az örök-meg-nem-érkezés,
jaj, az örök-elindulás. Látod-e arcát,
ezt a kifele zárt, s befele nyitott
alakzatot? Látod-e, amint hályogos
szemekben földereng, fölragyog?

Oly tiszta ez az arc, „mer
nem tudom, meér esteél el,
mer nem tudom, hogy mej
taojon van”
, oly kemény,
a kerteken s a lüktetésen túl
Zúzmara király ha rád tekint. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Lassan leszáradnak
rólunk a tengeri moszatok, bőrünkről
lepattog a só, belélegzett
levegőnkkel csak emléke
járja át testünket.)
Állok
a tél előtt: dön-dön, táncol
a medve, dön-dön csikorog a láncon!

Egyetlen sóhajtásban, egyetlen lélegzetben,
egyetlen elmozdulásban állok, jaj, a nagy elvonatkoztatás
előtt, „vagy szertneék odarepünyi,
de nem bírok”
. Lábam nyoma tele
tájjal, lekaparhatatlanul tapad
a sarkamra, Trója-Achilles-inamra,
Lech-mező-lábikrámra, Mohács-térdhajlatomra,
Waterloo-combomra, Segesvár-ágyékomra, Piave-derekemra,
egészen Sztálingrád-mellemig, a nyakamig, sejtjeimig,
az agyon a délkörökig, térítőkig! Lábam nyoma
tele tájjal, jelenéssel, tele tapasztalással,
felismeréssel, s már nem veszejthető el,
nem taposható el:

„Kedves elfeledhetetlen paorom,
hogy eéneéköm ijen nagy özvegységöt
adtál, aki eéneéköm ijent kelött
viselnöm”
, nem hullámzik már el
emlékeidből a Homokos-parti
estékkel „még keét laont felnevelgetnöm”,
nem füstöltetheted, nem égettetheted,
éhínséggel-szomjúsággal nem
kergettetheted ki.

Megállok,
megállok a tél előtt,
ha egy percre is. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Elhalt
sejtjeink regenerálódnak, keményre
döngölt ölünk, keményre döngölt szívünk
dolgozik. Élünk, megtörténünk
.) Nézd,
ó, látod-e? „Iljen aorva özvegy
életöt éltem.”
Halld, ó,
hallod-e? „Így vagyok
most hetvenhat
eéves.”
Így vagyok most
ünnep. Így mindig-harmadik-kakasszó.

Belém ragadt, megrontó teremtőm, nyirkos-véres
asszonyágy, szenvedélyek futóárka, jaj belém ragadt
ez a kísértés, utamat őrzötte félelem füve-fája,
utamat őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat
őrzötte világnak örökös-futása, jaj, belém
ez a tél, ez az eleven éjszaka,
akár a géz egy hatalmas,
sosem gyógyuló,
örökkön-örökké
magamból épülő
sebbe.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf