Tóth László: Átkelés

           „Minden előzőt tartalmaz a kor.
           Minden előzőt tartalmazhat az ember.”

                                      Lászlóffy Aladár

 

Megállok a tél előtt megrontó
teremtőm, nyirkos-véres asszonyvágy,
szenvedélyek futóárka, ó, egy perce is,
de megállok. A Jelenés, a Tapasztalás, a Felismerés
elkerülhetetlen. Dér-kapu, szem-ablaka, jég-öle előtt
megállok; utamat őrzötte félelmes füve-fája, utamat
őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat őrzötte,
jaj, világnak-örökös-futása. „Eén Istenöm,
mit kelött megeérnem, hogy eéneéköm az eén
férjemet el kelött kisérnyi a harctérre.

Azt gondolta, majd vissza fog még
gyönni.”
Nézd, ó, Zúzmara király
birodalmát látod-e? „Nem laotam többet.”

Nézd, ó, földszerű arcát, hózuhatagát
látod-e? Sziszeg, süvölt, tipródik,
szűköl, hallod-e? „Nem tudom,
van-e rajta keét kapa főd
vagy egy se.”
Dob szól,
utamat őrzötte, gügyög,
lázít, siránkozik a kerteken túl,
hallod-e? Nézd, nézd, ó, mellén
szánok siklanak, nézd, nézd, jaj, megölel!

És hogy! Sejtjeivel, zsigereivel, agyán adélkörökkel,
térítőkkel megölel. Csak ember tud így, madárcsontkarú
ember, csak Isten, minden idegszálával csak valami
borzongató hit! (Jelentem: az átkelés megtörtént.
volt, aki evezett, inaszakadtából,
volt, aki térdre rogyott, s átcsapott fölötte
a hullám. Az élők helyébe túlélők léptek, összeszorított
fogakkal, test test mellett, ziháló mell ziháló
mellek mellett
.) A hit, ó!

Van-e hát? S ha van,
mi más lenne, mint az átkelés hite,
mi más lenne, jaj, mint hinni az átértékelésben,
mint hinni a mindig-harmadik-kakasszóban,
mint hinni a létezőben és
hinni a sosem-voltban,
hinni,
hogy megállok a tél előtt, „itt
hagyott haoznélkül heét aorva gyerökömre,
mennyit kelött eéneéköm kínoznyi, haozat építenyi,
midönt szaontanyi, vetnyi”
, sziszegve,
egy percre is bár, de két lábon,
fölegyenesedve, nem hajló
derékkal megállok; dön-dön, táncol
a medve, dön-dön, csikorog a láncon! Dob
szól, dob szól, dübörög az elvonatkoztatásig,
keményre döngölt teste fagynál is keményebb,
keményre döngölt álmom fagynál is keményebb,
keményre döngölt szívemből fölfénylik az érc!

A homlok mezején – forrást keresve – döngve vonulnak
át az ünnepek: „Negyvenhete éves özvegy vagyok eén, eés
meég a sírjaora se mehetök!”
Kötöznek gyökerek,
kötöznek szakadások, kezem-lábam almafa
ág-boga: Zúzmara király megölel
az érintéssel, megölel
nyelvem hegyén az ízekkel,
megölel hallással,
hallás hallásával,
megölel látással,
látás látásával,
„Ugyan mit eértem, nagy
özvegységre hattá lett”
, míg
egy látomásban fölemelkednek a dolgok,
kilövik önmagukat, a hideg űrbe föl, lángfarkuk
belelóg az éjszakába, gőzölgő tűzcsóva-testük átcikkan

az égboltozaton, s bennem újra leszállnak
kerengve. Látod-e hát, hogy rendeződnek
egymás mellé, szabályos, hideg rendbe
az ünnepek? Ó, az ünnepek! Egyikük –
a csárdától hátrább – veszélyt
lesve a puszta légbe szimatol,
s ó, a halk-kék,
jaj, s félhangos-zöld
nem rejti el, nem ássa
földbe, álarccal nem takarja,
kővel nem falazza körül a kísértést,
a világtalant, a süketet, a fél lábon bicegőt,
a fél tüdővel lélegzőt, a tenszívedből kiszakadtat,
a tentestedvől valót, kocsányai kinyúlnak, előtörnek
a megsárgult pergamenek közül, körülfonják a csontokat,
körülfonják a zászlórudakat, a katedrálisok
tartóoszlopait, behálózzák a horizontot,
„hogy gondolhatok ojan messzi vilaogra
road, mikor nem tudom, este nézzek-e
az eég alatt, ha este kiaoltok, vagy
ara”
, és szem sem rejti már el,
orr sem, ó, az illatok halk-kék,
félhangos-zöld fátylába,
mert együtt lép,
s jaj, együtt ölel veled. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Az évszakot túl-
éltük, és túléltük, mi benne örök. Egy
mozdulat még, s virág, ló, lüktető
mell megszelídül. Egy mozdulat
még, a magmától a felszínig,
a gyökerekben és az idegekben.
) Dob szól,
ó, hallod-e? Látás és hallás húrjain
az üzenet átrezeg. Kimaradtam
az éhhalálból. A fagyhalálból.

Az elgázosításból. Vagy ha teljesen nem is,
sosem kerültem testközelsége velük:
görcsöm-oldásom, megrontó teremtőm,
nyirkos-véres asszonyágy, szenvedélyek
futóárka, jaj, az átértékelésé. Dob
szól, földszerű arcát,
ó, látod-e? Nyelvemre
száradt a csók,
a korom íze, látása-hallása,
az örök-utazás, az örök-meg-nem-érkezés,
jaj, az örök-elindulás. Látod-e arcát,
ezt a kifele zárt, s befele nyitott
alakzatot? Látod-e, amint hályogos
szemekben földereng, fölragyog?

Oly tiszta ez az arc, „mer
nem tudom, meér esteél el,
mer nem tudom, hogy mej
taojon van”
, oly kemény,
a kerteken s a lüktetésen túl
Zúzmara király ha rád tekint. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Lassan leszáradnak
rólunk a tengeri moszatok, bőrünkről
lepattog a só, belélegzett
levegőnkkel csak emléke
járja át testünket.)
Állok
a tél előtt: dön-dön, táncol
a medve, dön-dön csikorog a láncon!

Egyetlen sóhajtásban, egyetlen lélegzetben,
egyetlen elmozdulásban állok, jaj, a nagy elvonatkoztatás
előtt, „vagy szertneék odarepünyi,
de nem bírok”
. Lábam nyoma tele
tájjal, lekaparhatatlanul tapad
a sarkamra, Trója-Achilles-inamra,
Lech-mező-lábikrámra, Mohács-térdhajlatomra,
Waterloo-combomra, Segesvár-ágyékomra, Piave-derekemra,
egészen Sztálingrád-mellemig, a nyakamig, sejtjeimig,
az agyon a délkörökig, térítőkig! Lábam nyoma
tele tájjal, jelenéssel, tele tapasztalással,
felismeréssel, s már nem veszejthető el,
nem taposható el:

„Kedves elfeledhetetlen paorom,
hogy eéneéköm ijen nagy özvegységöt
adtál, aki eéneéköm ijent kelött
viselnöm”
, nem hullámzik már el
emlékeidből a Homokos-parti
estékkel „még keét laont felnevelgetnöm”,
nem füstöltetheted, nem égettetheted,
éhínséggel-szomjúsággal nem
kergettetheted ki.

Megállok,
megállok a tél előtt,
ha egy percre is. (Jelentem:
az átkelés megtörtént. Elhalt
sejtjeink regenerálódnak, keményre
döngölt ölünk, keményre döngölt szívünk
dolgozik. Élünk, megtörténünk
.) Nézd,
ó, látod-e? „Iljen aorva özvegy
életöt éltem.”
Halld, ó,
hallod-e? „Így vagyok
most hetvenhat
eéves.”
Így vagyok most
ünnep. Így mindig-harmadik-kakasszó.

Belém ragadt, megrontó teremtőm, nyirkos-véres
asszonyágy, szenvedélyek futóárka, jaj belém ragadt
ez a kísértés, utamat őrzötte félelem füve-fája,
utamat őrzötte ágas-füttyös-madárdala, utamat
őrzötte világnak örökös-futása, jaj, belém
ez a tél, ez az eleven éjszaka,
akár a géz egy hatalmas,
sosem gyógyuló,
örökkön-örökké
magamból épülő
sebbe.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf