Deák Mór: BALKON
valahol halkan hagymát süt egy asszony
hagy engem meghalni s én hagyom hogy meghaljon
érzem az illatát s emlékszem az ízére
kilépek rá és befogad a balkon
magasabban vagyok már mint a galambok
elengedem a bennem élő foglyot
nézem ahogyan megalvad a vére
szerettem mindig és minden bolondot
jó itt állni magasan a szélben
az érzés maga nem vers csak az lett éppen
nem kép és nem szobor
a hagyma valakinek ária egy zenében
csörren itt szarka is de nem vagyok fényes
a mindig hangzó bennem zengő zenéhez
én aki oly botor
magamat adom csak aki mindig éhes
repülni soványan vagy szárnyalni kövéren
súlytalanul súlyaid ellenében
ha nem félsz nem nehéz
ez az erkély a pokol és az éden
alattam ívlámpa ostoroz
egy utcát ami százszoros
aszfaltsötétbe néz
s nekem már ez is otthonos
valahol halkan hagymát süt egy asszony
hogy meghaljak végre s velem ő is haljon
érzem az illatát s emlékszem az ízére
finom hagymával az áldozat vére