Török András István: Tudós tanáraim

Kitűnő cikket olvastam dr.Lükő István egyetemi magántanártól a Magyar Nemzet 2015. január 8-ai számában. A cikk címe Tudós tanárok és tanár tudósok volt, alcíme pedig: Az általánosan művelő iskolák mellett a szakképzés területén is voltak, vannak tudós előadók.

beolvasas 1964 Mu. M. 140002   A professzor lejjebb, mint a tudós tanárok egyikét, említi a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergia-ipari technikumban tanító Magyari István mérnöktanárt, akinek táblára rajzolt vázlatai, színes ábrái jól szemléltették az éppen soron lévő tudnivalókat. Amikor az aszinkron villamos forgógépek kördiagramját magyarázta, olyan kört rajzolt szabad kézzel, hogy körzővel sem lehetett volna pontosabbat.

   Már a cím olvastán eszembe jutott, hogy nekem is volt két tudós tanárom, akik a főváros VII. kerületében, a Hernád utca 52. alatt lévő, akkori elnevezéssel a Munkaügyi Minisztérium 14-es szakmunkásképző intézetében tanítottak, s mindkettőjükre elsősorban a rajzai miatt emlékszem. A nevezett oktatási intézményben a mechanikai műszerész szakmával ismerkedtem 1962 és ’64 között, miután gimnáziumban érettségiztem. A hét egy napján elméleti oktatáson vettünk részt, ahol tantárgy volt a műszaki rajz, a szakmai ismeretek, az anyag- és gyártásismeret és az elektrotechnika. A hét öt napján pedig tanműhelyi, azaz gyakorlati oktatáson vettünk részt, amelynek tanterve igazodott az elméleti órákon tanultakhoz – a tanműhelyi oktatás témája azonban külön cikket igényel.

*

A két emlékezetes tanárom közül az egyik Király Ottó volt, aki a szakmai ismereteket, a másik pedig Fancsali Lajos, aki az anyag- és gyártásismeretet tanította. Mi, a tanulók mindkettejükben a szakmát szerető, annak minden csínját-bínját ismerő tudós tanárt ismertünk meg, akik tiszta magyarsággal, kiváló előadó képességgel adták át a tudnivalókat – nem csoda hát, hogy dr. Lükő István cikkének olvasása közben ők jutottak eszembe.

   Még az első tanév őszén lehetett, amikor Király Ottó tanár úr színes krétákat hozva jött be az órára. Biztos kézzel rajzolt fel egy csigafúrót: a forgástengelye függőleges volt, mintha felfelé akarnánk vele fúrni. Az átmérőjét jó nagyra vette, hogy a kialakuló részleteket lássák a leghátul ülők is. Utólagos kiigazítás nélkül, határozottan húzta vonalait. A fúró két élét piros krétával, az egyéb kontúrokat zölddel erősítette meg. Aztán a fúró erősen felnagyított felülnézetét is ábrázolta, amelynek egy kör volt a kiindulópontja. A szemünk előtt egyetlen másodperc alatt születő kör kezdete és vége tökéletesen záródott, és szemernyi torzulás sem látszott rajta. Aztán jöttek a részletek: meghúzta a két főél vonalát, aztán a köztük lévő keresztélét, ahol műhelynyelven a fúró „magja”, mások szerint a „szíve” van, majd a két íves keresztmetszetű hornyot is megrajzolta, ahol a fúrás közben keletkező forgács távozik. Végül a kontúrokat itt is kihúzta színes krétával, a fontosabbakat pirossal. Tankönyvbe illő, szemléletes ábra alakult ki a táblán. Le kellett másolnunk a füzetünkbe: ami engem illet, igen siralmasan sikerült…

   Szó volt aztán a csigafúró működéséről, a kialakított élek többféle, célszerű formáiról, azok köszörüléséről. Minderre több tanóránk ment rá. Igaz, aki megértette a fúróval kapcsolatos tudnivalókat, az az egyéb forgácsoló műveletek alapjait is megértette, a reszeléstől, fűrészeléstől kezdve a gyaluláson át a hántolásig. Talán erre gondolva kötötte lelkünkre kedves tanárunk a következő mondatot: minden forgácsoló szerszám ék alakú. Javasolta, hogy ezt külön sorba, középre írjuk le a füzetbe.

   A padsorok között sétálva gyakran belenézett a füzetünkbe. Az ügyetlenebb rajzolóknak a rossz, torz vagy hiányos rajzai mellé töltőtollával megrajzolta a helyes ábrát, csak úgy, odahajolva a padon fekvő füzethez. Egy csavarorsót egyszer az én füzetembe is vázolt a rosszul sikerült ábrám mellé. A csavar végét szabályos ívvel kerekítette le, s a menetprofilok olyan egyformán sorakoztak, mint egy díszszázad katonái. Nekem semmit sem szólt, amikor továbbsétált: a két ábra különbsége helyette is beszélt. Addig a percig, amíg rajzolt a füzetembe, folyamatosan, az előbbi tempóban magyarázott a többieknek…

   Király tanár úr egyszer-egyszer a fő témához hasonlatszerűen társított gondolatait is közölte velünk. Emlékszem, hogy a fogaskerék tanulásakor mintegy mellékesen említette, hogy a hajtókerék minden egyes foga olyan hatást gyakorol a hajtott kerék fogaira, mint a kétkarú emelő az emelendő teherre. Vajon mi okozhatta ezt a ritkán tapasztalható, igen szellemes gondolattársítást? Egyedi látásmód? Költőiség? A rajztudással rokon művészhajlam? Ezt nem tudtam megfejteni. Később úgy gondoltam, hogy egyetemesebb, egyszerre több, egymással összekapcsolódó vagy egymásra épülő jelenséget volt képes meglátni – és ebből a tehetségéből valamit átadott nekünk.

   Úgy huszonöt évvel a vizsga után megkerestem volt tanárom nevét a telefonkönyvben. Felhívtam, s a bemutatkozás után elmondtam neki, hogy tanítványa voltam, és hogy mennyi mindent tanított, amit mástól nem hallottam. Például megkérdezte egyszer, hogy vajon miért íves a metszőolló két éle, és miért olyan az ívelése, amilyen. Akkor tanultuk a logaritmikus spirált, s mi, az osztály az ő segítségével közösen kiderítettük: ez az ívelés, illetve ennek egy-egy darabja biztosítja a kevésbé megerőltető vágást, mert a két él a vágás során végig ugyanazt a szöget zárja be. Azt is említette, hogy a nagyobb karos lemezvágó ollók mozgó kése ugyanezen okból hajlik az álló késhez. Úgy éreztem, jólesik neki, hogy emlékeztetem ilyesmire.

   Később is többször beszélgettünk telefonon. Amikor készültem e cikk megírására, szintén hívtam a számát – de már nem beszélhettem vele. Csak azt tudtam meg, hogy úgy másfél éve, a 85. évében meghalt.

   Egyik könyve, amelynek címe A mechanikai műszerész (Lantos Árpáddal együtt írta, 1974-es kiadás), itt van a könyvespolcomon. És itt van a Szakmaiismeretek feliratú füzetem is, megtépázva, szakadozottan – de olykor jólesik ránézni.

*

A másik tudós tanárommal, Fancsali Lajossal – aki tanulóidőm második évében osztályfőnökünk is volt–, szintén beszélgettem olykor-olykor telefonon. Egy alkalommal meghívott egy budai vendéglőbe, ahol a régi, Kandó technikumi diákjaival volt találkozója. Természetesen elmentem: jólesett a beszélgetés, és örömmel láttam, milyen szeretettel és bizalommal vették körül a nálam jóval idősebb öregdiákok. Kedves tanárom ott mutatta be feleségét is.

   Egyszer aztán megbeszéltük, hogy találkozunk egy kávéházban. Szó esett ott az élet dolgairól, bajokról és örömökről, meg persze a szakmáról, s arról, hogy a szakmához – vagyis a tudás egészéből kiszakított kis szakasz-tudáshoz – gyakran társul egy más lelkületet igénylő elfoglaltság. Mert, látod, te, aki műszerész lettél, írni is szoktál – mondta, majd elmesélte, hogy ő fiatalon képzőművész akart lenni. A festészet és a szobrászat vonzotta. Szolnokon, ahol lakott, készített egy Kossuth-domborművet: ez a dombormű a Tisza hídjához közel lévő szakszervezeti székház falára került, s a városban máig ez az egyetlen, Kossuthról készült képzőművészeti alkotás. A március 15-ei nemzeti ünnepünkön ott tartják a megemlékezést. Szolnok képzőművészei észrevették tehetségét, felkarolták, biztatták – a háború utáni viszonyok között azonban biztosabbnak látszott a műszaki pálya. Aztán arról esett szó, hogy a választott pályáján milyen nagy hasznát vette képzőművészeti tehetségének, a térlátásnak és egyáltalán a látásmódjának – mert ez nagy segítségére volt az ábrázoló geometriában meg a műszaki rajzban.

   Elmondtam akkor neki egy vele kapcsolatos emlékemet, amelynek alapja szintén egy rajz, egy diagram rajza volt. Mivel a mechanikai műszerészeknek ismerniük kell az acélfajtákat, sor került a vas-szén állapotábra, más néven a vas-szén egyensúlyi diagram megismertetésére. Mert az acélfajták milyensége attól függ, mennyi benne a legfőbb ötvöző elem, a szén, és a szénatomok hol és hogyan helyezkednek el a vasatomokkal együtt alkotott kristályrácsban, továbbá mi történik a szénatomokkal a hőkezelés, edzés során. Bonyolult valami volt ez az egész téma, nemkülönben a diagram: vízszintesen fel volt tüntetve a széntartalom százalékos aránya, függőlegesen pedig a hevítés hőmérséklete ezerhatszáz fokig. A magyarázat során kialakuló furcsa vonal-egyveleg pedig egyre bizarrabb formát öltött. Egészen apró részleteit is szemléltetni kellett, ezért nagy rajzra volt szükség, így éppen csak elfért a táblán. Tanárunk pedig a tábla teljes hosszában sétált oda és vissza, miközben rajzolt, de közben magyarázott is. Elmondta, milyen folyamatok mennek végbe az acél szerkezetében, attól függően, hogy mekkora a hőmérséklete és mennyi benne a szén, s mi történik, ha az acél gyorsan, s mi, ha lassan hűl le, s e folyamatoknak mi az eredménye az acél tulajdonságát illetően. Sok ismeretlen kifejezés is felbukkant, amelyeket meg kellett tanulnunk – szolidusz és likvidusz vonal, eutektikum, ferrit, perlit, ausztenit, primér és szekundér cementit stb. –, de végül a diagram tiszta, szabványbetűs feliratokkal ellátott ábrája volt az, ami számomra érthetővé tette, miről is van szó.

   Tanárom mosolyogva végighallgatott, s megerősített abban, hogy a képzőművészet minden más tudományt és annak átadását segíti. Akkoriban már hallottunk híreket arról, hogy a képzőművészet tanítása mennyi előnnyel járna – de aztán maradt minden a régiben. A beszélgetés után azonban sokat gondoltam a képzőművészet szóra, amely felidézi a kép, a képzelet, az elképzelés és persze a képzés fogalmát is…

   Emlékszem az órák feszültségét oldó, humoros szavakra is. A lángedzésről beszélt tanárunk, ami a felületi edzés egyik fajtája: az edzhető acélból készült alkatrészt a hegesztők által használt lánggal hevítjük, amíg a felülete vörösen nem izzik, s aztán az odakészített vízben hamar lehűtjük. A gyors lehűlés keménnyé teszi az acélt, de ez esetben csak a külső rétegét, mert mélyebben nem volt ideje átvenni a kellő hőfokot. Az alkatrész tehát belül nem lesz kemény, azaz nem lesz törékeny, de a külseje kopásállóvá válik. Hogy a forró lánggal való hevítés módszerét el ne felejtsük, tanárunk a heves udvarláshoz hasonlította, amely szintén célravezető… Azt hiszem, felejthetetlenné tette számunkra a lángedzést.

   Még egy pillanatkép az órák hangulatáról: egyszer-egyszer a messziről járó tanulók, akiknek otthon nem volt idejük reggelizni, óra alatt kaptak be egy-két magukkal hozott falatot. Tanárunk persze észrevette, s Arany Jánost idézve megszólalt: csendesen kérődzik, igen jámbor fajta. Aztán mondta tovább a tudnivalókat.

   Amikor kedves tanárom fiatal volt, humor és oktatás, humán és műszaki műveltség, képzőművészet és fémszerkezettan még jól megfért egymás mellett. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Dunán… A tanár úr, aki oktatott, nevelt és példát mutatott, ez év tavaszán tölti be a kilencvenedik esztendejét. Isten éltessen, Lajos bátyám!

2015. január 26.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf