Török András István: A gyógyulás titka

A köztudatban erősen él az a vélekedés, hogy a daganatos betegségekből nemigen lehet felgyógyulni. A nemigen szó azonban azt sejteti, hogy van ellenpélda, vagyis lehetséges a felgyógyulás, még akkor is, ha azt kivételnek tekintik. Magam is tudok egy ilyen kivételről: egy régi iskolatársamnak és padtársamnak, Zolinak felesége, Erzsike gyógyult fel a rettegett betegségből. Egyszer aztán, tekintettel a bő négy és fél évtizedes ismeretségünkre, megkérdeztem, elmondaná-e felgyógyulása történetét. Zoltántól már sok mindent tudtam, de Erzsikétől, a betegség és a gyógyulás átélőjétől akartam hallani az egész folyamatot – ő pedig az első szóra ráállt a beszélgetésre.

   – Úgy kezdődött, hogy 2012 végétől 2013 kora tavaszáig lefogytam hét kilót – kezdte Erzsike a történetet. – Semmi bajom sem volt ebben az időszakban, sőt mint minden nő, örültem, hogy fogyókúra nélkül is karcsúsodom. A két lányom azonban – Erzsike és Gabika – nem hagyott békén, mondván, hogy ha valaki ugyanúgy él, eszik, dolgozik, mint eddig, akkor miért fogy. Így aztán az ő unszolásukra elmentem az orvoshoz. A kerületi szakrendelőben a laboratóriumi vizsgálatok után egy gasztroenterológus doktornőhöz kerültem, aki egy elbeszélgetés végén megkérdezte, vállalnék-e egy gyomortükrözést. Erre nem beszélhet rá, mondta, de örülne, ha beleegyeznék. Beleegyeztem, hiszen ő tudja, szükséges-e a vizsgálat. A gyomortükrözés során több gyanús elváltozás is mutatkozott, ezekből mintát vett, s elküldte szövettani vizsgálatra. A gyomortükrözésről kaptam egy leletet, s ezt Zolival elvittük egy sebész barátunkhoz, aki akkor a Jahn Ferenc kórházban dolgozott; miközben olvasta, láttam, hogy az arca elkomolyodik. Aztán azt mondta: Erzsike, átveszlek téged, elküldelek még egy vizsgálatra, aztán megműtelek. Ki fogom venni az egész gyomrodat, mert ezek az apró daganatok olyan típusúak, hogy könnyen el tudnak terjedni – s kezének, ujjainak mozgásával mutatta a kóros sejtek szerteröppenését.

   A sebész viszonylag hamar megtudta a kerületi szakrendelő szövettani vizsgálatának eredményét, mert a vizsgálatot munkahelyén, a Jahn Ferenc kórházban végezték el. Ennek köszönhettem, hogy mire az eredményt visszaküldték a kerületi szakrendelőbe, ahol kézbe vehettem volna, már túl voltam a műtéten. 2013. március első keddje volt aznap. Gondolom, a gyorsaság hozzájárulhatott a műtét sikeréhez – bár nekem még akkor, hatvanhét évesen sem volt semmiféle panaszom. Igaz, a sebészorvos sosem mondta, hogy nagy a baj, csak azt, hogy én így és így látom, és meg foglak gyógyítani. Eszembe jut még valami: amikor Zoli Gabikával, a kisebbik lányommal bevitt a kórházba, s a nővérek megkérdezték, hogy milyen műtétre jöttem, kimondtam a szót: gyomorrák. Zoli akkor megjegyezte, hogy ne ilyen csúnyán mondjam a betegség nevét. Többször is tapasztaltam, hogy kerülik a rák szó kimondását, mintha az tabu lenne, s valami más szóval helyettesítik.

   Délután a családom még bejött látogatni, de mondtam, hogy holnap ne jöjjetek, mert a műtétből ébredő beteg nem valami szép látvány. De nem hallgattak rám, s másnap arra eszméltem, hogy az ágyamnál állnak.

   A nővérek szerint az operációból gyorsan felébredtem. Tíz napig semmit sem ehettem vagy ihattam, még a fogmosásnál is figyelnem kellett, nehogy vizet nyeljek. A tíz nap letelte után nyeléspróba következett: valami rettenetes ízű kék folyadékot kellett leengednem a torkomon, s röntgengépen át figyelték a korty útját.

   – No és miből élt a szervezeted tíz napig?

   – A vénámba csövön át, folyékony állapotban adták a tápanyagot, vizet, mindent, ami kell. Megjegyzem, addig a tíz napig nem éreztem éhséget. Az első étel, amit már lenyelhettem, egy igen finom ízű, üres erőleves volt. Nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt újra enni! Az orvos megkérdezte, hogy ízlett-e. Azt feleltem, hogy csodálatos volt, bár egy kicsit mintha sósabb lett volna, mint amilyenekhez hozzászoktam. Az orvos erre nagy érdeklődéssel kérdezte: érezte az ízét is? Igennel feleltem, hozzátéve, hogy bizonyára jó sok csontból főzték, mert az is érződött rajta. Később hallottam, hogy mások, akiknek hasonló műtétjük volt, egy ideig nem érezték a különféle ízeket, csak a keserűt.

   – Hadd kérdezzem meg: hova ment a nyeléspróbán a korty meg a kórházi „első fogás”, az erőleves, hiszen a gyomrodat kioperálták.

   – Igen, de lejjebb húzták a nyelőcsövet, és azt aztán valahogyan összedolgozták a vékonybéllel. Ezek a tíz nap alatt eggyé váltak, s valamiképpen kezdett kialakulni az a zsákszerű képződmény is, amit gyomornak nevezünk. Az orvosok már a nyeléspróba közben megállapították, hogy az összedolgozott rész tökéletesen gyógyult.

   Miután kijöttem a kórházból, hat hétig szigorú diétán kellett lennem, csak pépes ételeket ehettem, olyanokat, ami nem fúj fel, nem tartalmaz sok zsírt vagy fűszereket. De nekem, hála Istennek, minden jólesett már az első naptól fogva.

   – Most, az újonnan kialakult gyomrodban vannak-e savtermelő mirigyek? A régiben nyilván voltak, hiszen ezek bontják le a zsiradékot.

   – Az orvosok elmondása alapján annyit tudok, hogy az epevezetéket betoldották az újonnan létrejövő gyomorba. Az igaz, hogy valami miatt mégsem tud úgy működni, mint a régi, s emiatt életem végéig minden hónapban egy B–12 injekciót kell kapnom. Ez valahogy segíti az új gyomor működését.    

   – Zolitól egyszer azt hallottam, hogy egy ideig kemoterápiás kezelésen is részt vettél.

   – Ez igaz: a sebész nemcsak a gyomromat vette ki, hanem a gyomortájékról is kioperált több nyirokmirigyet. Ezekben a mirigyekben hat-hét olyan sejt volt, amelyek – az onkológus professzor akkori szavait idézem – akár daganattá is alakulhatnak. Ennek megakadályozására ajánlott nekem egy hat alkalommal tartandó kemoterápiás kezelést. Azt kérdeztem tőle: azért kell a kemoterápia, mert baj van? Azt válaszolta: nem, aranyom, azért kell, hogy ne legyen baj. Megnyugodtam a válasza hallatán. 2013 áprilisától szeptemberéig a kemoterápia be is fejeződött – igaz, ebben az időben sokat fogytam. A terápia elején a betegektől meg különféle hirdetésekből sok mindent hallottam a kiegészítő szerek sokaságáról, amelyeketa kezelés során ajánlatos szedni, s megkérdeztem a professzort, hogy vélekedik ezekről. Azt mondta, hogy egyikről sem beszél le, de ha a véleményére vagyok kíváncsi, ő a Béres-cseppnél jobbat nem tud. Ezért ezt minden nap szedtem. Gabi lányom pedig vette nekem a Varga-féle gombát, amit célirányosan termesztenek a kemoterápián résztvevőknek, s kapszulás formában ezt is szedtem, de csak addig, amíg a kezelés tartott. Megjegyzem, a béres cseppet most, az őszi időkben is szedem, s a műtét óta még csak náthás sem voltam

   Mialatt kemoterápiás kezelésre jártam, kéthavonta CT-vizsgálatra is kellett mennem, de kórra utaló leletem nem volt. Jó tizennégy hónapja már, hogy csak negyedévenként kell ellenőrző vizsgálatra járnom: ez vagy CT vizsgálat, vagy mellkas átvilágítás, de lehet hasi ultrahang vizsgálat is, attól függően, mit ír elő a professzor. Júliusban meg is dicsért, hogy milyen jól nézek ki, pedig nem túl beszédes. Nagyon okosan mindig csak annyit mond, amennyit éppen kell, így a beteg nem ijed meg, de nem is bízza el magát.

   – Manapság hogy táplálkozol? Mennyit eszel és mit?

   – Az orvosok tanácsa az volt, hogy gyakran, de egyszerre csak keveset egyek. Hamar visszaálltam a rendszeres reggelire, tízóraira, ebédre, uzsonnára és vacsorára. Sose felejtem el, amikor Zoli egyszer igen meglepődve kérdezte: mondd, te tényleg érzel éhséget? Elnevettem magam, s azt feletem: igen, apa, éhes vagyok, képzeld el! Mindig eszem levest is meg második fogást is, de egy valamihez tartom magam: ha csak egy kanálnyi étel is marad a tányéromon, de nem esne igazán jól, akkor nem eszem meg. Egyébként bármilyen ételt fogyaszthatok, amihez gyermekkorom óta hozzászoktam. Hát itt tartunk ma.    

   – Mit gondoltál az első, betegségre utaló lelet kézhezvétele után az egészséged majdani alakulásáról, egyáltalán a jövődről?

   – Nem éreztem azt a levertséget vagy folytonos kétségbeesést, amit sokan éreznek ilyenkor – igaz, nem éreztem fájdalmakat sem. Amikor bekerültem a kórházba, megkérdezték, milyen gyógyszereket szedek, s azt válaszoltam, hogy semmilyet. Alig akarták elhinni. És nem gondoltam olyasmire sem, amit később az egyik barátnőm mondott, hogy ő bizony a műtét előtt végrendeletet írt volna, mert ebből a betegségből nagyon kevesen gyógyulnak ki. A rákot – én kimondom a nevét – nem tartottam végzetes betegségnek. Az orvosokban megbíztam, igazodtam a javaslataikhoz és igyekeztem meggyógyulni.

   – Azt tudom, hogy Zoli katolikus. A hitről mondj valamit: segített-e a felépülésedben?

   – Segített, hogyne, a hit bizakodóvá tesz. Református vagyok, de nem mondom, hogy gyakran járok istentiszteletre. Az egyházi ünnepeken Zolival szoktam elmenni a katolikus templomba, vagy ő jön el velem a reformátusba. A szüleim már gyerekkoromban megtanítottak imádkozni, s este ima nélkül nem is tudnék elaludni. Betegségem alatt még közelebb kerültem Istenhez: esténként minden napomat megköszönöm, és reggel az ébredést is.

   Erzsike észrevette, hogy az imént egy falon lévő, mívesen faragott feszületre esett a pillantásom, s rámutatott:

   – Láttam, hogy megakadt rajta a tekinteted. Ezt egy Balatonalmádiban lakó fafaragó barátunk készítette. Mikor átadta, azt mondta: neked készítettem, hogy segítsen a gyógyulásban. És segített is. Nemcsak azért, mert a szenvedő Krisztust ábrázolja, hanem azért is, mert tudom: egy jó barát szándéka, gondolatai, keze munkája van benne.

   – Az a tudat, hogy családod van, hozzájárult-e a gyógyulásodhoz?

   – Természetesen igen. Mindkét lányom gyakran van itt nálunk, vejeinkkel, a négy unokánkkal együtt, így nem ok nélkül szoktam mondani, hogy „nagycsalád” vagyunk. Mindig éreztem azt, hogy meg kell gyógyulnom, mert szeretjük egymást és számítunk egymásra. De amikor ráeszméltem, hogy az én gyönyörű családom tagjai sokkal jobban meg vannak ijedve a betegségemtől, mint én, akkor nekem kellett bátorítani őket, hogy nincs baj, meg fogok gyógyulni. Egyszer Gabi lányom meg is kérdezte: anya, hogy tudsz te vigasztalni minket, mikor ennek fordítva kellene lennie? Azt feleltem: ez a dolgom, édesem! Ne féljetek! Mielőtt műtétre mentem, azt mondták a lányaim: anya, ne felejtsd el, hogy megígérted: nyolcvanhárom éves korodig fogsz élni!

   – Milyen ígéret volt ez?

   – Meséltem egyszer a lányoknak – még kicsik voltak akkor – a család idősebb tagjairól. Az apai nagymamámról elmondtam, hogy nyolcvanhárom éves koráig élt, és én őrá hasonlítok, alkatilag is, arcban is, és remélem, én is élek addig… Ezt az én két kislányom akkor ígéretnek vette, s évek múlva erre emlékeztek és emlékeztettek. Hát megengedhettem volna magamnak, hogy becsapjam őket?

   Mindketten nevettünk, s Erzsike pár másodpercnyi szünet után így folytatta:

   – Eszembe jut még valami. Erzsike lányomék voltak egyszer nálunk; amikor már hazafelé készülődtek, s szálltak be a kocsiba, Nóri unokám a kapuból visszajött hozzám, hogy még egy kicsit beszélgessünk. Akkor már felnőttnek számított. Evett még valamit, csevegtünk erről-arról. Mikor aztán menni készült, láttam, hogy egy kis fehér mackóbabát szorongat a kezében, s mondja: ez a szerencsemaci, mami, vidd magaddal a kórházba! Meg fog gyógyítani! S el kellett vinnem. Tudod, ezek mind erőt adtak nekem a gyógyuláshoz…

   Erzsike hangja egyszerre elcsuklott… Témát váltottam.

   – Mit gondolsz, segítettek-e az örökölt tulajdonságaid a gyógyulásban?

   – Ezen még nem gondolkodtam. Talán igen… Kaphattam valamit édesanyám természetéből. Pedig nem volt könnyű élete; kétoldali csípőficammal született, s már gyermekkorában, de később is több műtétre volt szüksége. Csípőprotézissel élt. Ennek ellenére mégis nagyon családszerető volt, s általában bizakodó, békés, jókedvű és vidám. Hárman voltunk testvérek, s nagy szeretettel nevelt bennünket. Édesapám azonban aggódó, kétségbeesésre hajlamos természettel bírt, gyakran panaszkodott, és olyankor édesanyám vigasztalta, hogy ne féljen, nem lesz semmi baj. Igen, édesanyám tulajdonságaiból sok mindent örököltem.

*

   Mialatt jegyzeteltem, majd otthon, e sorok írása közben is, elgondolkodtatott Erzsike természete: az, hogy mindenben a jót látta meg. Gondolkodását, világnézetét, lelkiségét, szándékát, mindennapi munkáját a jó, a jóság, annak elfogadása és akarása vezérelte. Ha válaszút előtt állt, a jobb utat, a javulás útját választotta. Ez a tulajdonság, mint létének alapvető eleme segíthetett újraépíteni a szervezetét, amikor korunk gyakori és súlyos betegsége megtámadta. Sokan vallják, hogy a rák pszichés eredetű: akkor támad, amikor a jóba vetett hit, a bizalom megrendül, és az ember egyéniségének irányítását a szorongás, a félelem veszi át. Erzsike képes volt ellenállni ennek az érzésnek – s lehet, hogy ebben az édesanyjától örökségképpen kapott természete segítette.

   Vajon ez az öröklődőnek vélt természet megtanulható-e? A választ nem tudjuk – de a tanulását mindenképpen érdemes lenne megpróbálni.

2014. november 22.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf