Szabó Dezső: Az új magyar honfoglalás felé

A magyarság megszervezése a dalban

A dal, az ének, a ritmus: az ember lényege, legbelsőbb élete, első kinyilatkoztatása. Előbb volt dal, ének, ritmus s csak később: szavakra tördelt beszéd. A dal, az ének: az emberben sírássá és kacagássá, fájássá és gyönyörűséggé csorduló világ közvetlen folytatása. A ritmus az a mozdulat, amelyben életem a legkevesebb ellenállással, a legintenzívebben tud élni. Azért hiszek a magyar fajban: mert a magyar parasztnak lépésében, minden mozdulatában, egész teste néma zenéjében királyi ritmusa van.

   A dal a legmélyebb faji emlékezet: a világ testéből kiemberesülésnek külön fájdalommá, külön örömmé: legősibb sajátos formája. Egy időben elfájtam fajomtól. A fiatalság titáni lázadásával azt hittem: hogy nem jelenthet már termést az élet számára magyarnak lenni. Elbujdostam Nyugat-Európába, elvonatkoztam mindentől, ami magyar. Egyszer aztán: egy dinardi kávéházban a francia, angol, amerikai, néger, török, olasz dalok dzsungelében felfakadt egy magyar dal. Tökéletlenül, idegesen játszották. És mégis: mint visszatérő tenger árasztott el az elmúlt évezredek élete, minden akarat és minden csók, minden szenvedés és gyönyörűség, temetők és harangok szólaltak meg bennem. Hallottam a rög szerelmes ápolóinak énekét, és mint megszúrt ember a sebét, mint fiatal szerető szeretője csókját: húsomban, idegeimben, lelkemben éreztem: hogy ehhez a fajhoz tartozom, ennek vagyok elidegeníthetetlen része, hogy minden erőm és értelmem benne van, s hogy nála nélkül homokba öntött pohár víz, futó habra vetített árnyék az életem.

   A dal a legegyetemesebb, a legmegtartóbb szolidaritás, az egymáshoz tartozásnak, az ősi gyökerű természetes, szerves emberi összeállásnak leghatalmasabb nevelője. Azok: akik együtt vannak a dal és ritmus legmélyebb emberségéven, az emberi fájás és öröm legbensőbb formájában: könnyen egymásra találnak az élet más terein is. Amelyik nemzetben sokan és sokat énekelnek együtt: nem kell félteni a nemzeti egységet.

   Idegen akaratokban vergődő történelmi életünknek egyik legelképesztőbb eredménye az: hogy a dal, az ének nem tud a szolidaritás, a közös sors, a közös kultúra megszervezett egyetemes kapcsolata lenni annál a népnél, mely Európa egyik legsajátosabb, legeredetibb emberarcát mondta meg dalaiban. Hiszem, hogy a magyar kultúra vezető székébe, melyet az utolsó tizennyolc év irtózatos svihák-kurzusa immár rendszeresen tehetségtelen sváboknak bitangított oda, még fog széles látású magyar ember kerülni. Ebben az esetben a következő sorok nem lesznek pusztába kiáltó szavak.

           1.

A dal, az ének megszervezését a magyar társadalomban négy tényező intézheti: 1. Az iskola.2. Az egyházak. 3. A társadalmi szervezetek. 4. A katonaság.

   Igen érdekes s a pusztító idegen akarat egyik legjellemzőbb ténye: hogy míg a testnevelésnek az eddigi heti két óra helyett heti négy órát adtak és tették ezt akkor, mikor cserkészet, diákatlétika úgy is bőségesen testítik a gyermekeket; a leghatalmasabb lelki formálót: az éneket a közoktatás minden vonalán elhanyagolták. Úgy látszik: a keresztény valláserkölcsi alap nyugodtabban érzi magát a rugó lábakon, öklöző öklökön és bukfenceket vető testeken, mint a múlt minden lelkével megteljesedő, mind szélesebb öleléssel emberré fejlődő lelkekben.

   Aztán: egyik futballista behozta a középiskolába – heti két órával! – a gyorsírás tanítását. Egy olyan ügyesség elsajátítását, melyet minden kellő korú játszva magáévá tehet az iskolán kívül. Ilyen címen igazán tanítani kellene a középiskolában az autóvezetést, a manikűrözést és az okszerű bolhászkodást és poloskairtást. A sváb kurzus óta a magyar középiskola gyilkos idegen akaratok vicces futballja lett.

   Tételem: a magyar nép és középiskolák minden fajtájának minden osztályában az ének tanítás heti két órával kötelező.

   Ha azt akarjuk, hogy egy társadalom olvasson: az iskolában meg kell tanítani a gyermekeket az írásra, olvasásra és meg kell velük szerettetni az olvasást. Ha azt akarjuk, hogy egy társadalomnak gazdag dalkultúrája legyen: úgy a termésben, mint a művészeti előadásban és a tömegek élvezésében: meg kell tanítani hallani és énekelni a gyermekeket s meg kell velük szerettetni ezt a hallást és éneklést. És mindezt tesszük dallal, az énekkel járó fennebb előadott döntő fontosságú lelki tényekért.

   Az iskolai énektanításnak azonban nem az a célja, hogy hangolimpikonokat, zengő sztárokat neveljen. Amint az iskola írni-olvasni tanításnak, stilisztikának, retorikának, irodalomtanításnak nem az a célja, hogy Shakespeareokat, Demostheneseket ás Byronokat dudorítson a világra. Az iskolai énektanításnak az a célja, hogy mindenki tőle telhetőleg énekelni és éneket hallgatni és élvezni tanítson. Ezért az ének egész vonalon minden egyes tanulóra kötelező. Az énektanításból kizárni, vagy az alul mentesíteni senkit sem lehet. Sem a botfülűt, sem a hang-kukát, sem a rekedtet, sem a kappanhangút. Mert az osztályéneknek nem egy kitűzött ilyen vagy olyan magas művészi színvonal a célja: hanem a dal, az énekkultúra alapelemeinek elültetése minden lélekben.

   Természetes és szükséges azonban: hogy – különösen a középiskolák – most már több művészi akarattal, az arravaló tanulókból külön dalárdát alakítsanak és így minden iskolának legyen már egy művészibb színvonalú énekkara. Ez a továbbfejlődés természetes ténye.

   Egyetemi énekkaraink már is vannak, és úgy tudom: sok jeles dolgot köszönhetünk nekik. De két kritika feltétlenül megilleti őket. Az első: belső (magyarországi) propagandájuk, működésük sokszorosabban kisebb, szűkebb körű, mint amilyenre szükség volna. A második: nekik volna hivatásuk a tényleges főiskolai hallgatókat, a főiskolai ifjúság nagy tömegeit beszervezni a magyar dalba. Minden főiskolai alakulatnak legyen meg a maga saját énekkara.

   A cserkészet és leventecsapatok énekkarának megszervezését is az iskolák közébe utalnám. Valóságos becstelenség, hogy milyen fertelmes német dalokkal piszkolják meg a magyar anyák gyermekeik száját.

   Arra, hogy az énektanítás egyes fokozatain mit, hogyan tanítsanak, és hogy bármily énekkarnak milyen programjuk legyen: ma csakis a magyar népdal két hatalmas megmentője s egy új tényleg magyar műzene két nagy költője: Bartók és Kodály dolgozhatnak ki részletes munkatervet. Az ők óriási gyűjteménye, mely lehetőleg teljes egészében rövidesen meg fog jelenni: a bibliája minden magyar énektanításnak és énekkarnak.

   A magyar kultúra minisztériumának szorgalmazásával és segítségével minden foglalkozási ág a legegyszerűbb is: megszervezi a maga énekkarát a magyar dal elültetésére.

   A világi énekkarok megszervezésének, fejlődésének természetes velejárója: az egyházi énekkarok megszervezése. És itt természetesen nem azok a kivételes, sokszor igen magas színvonalon álló énekkarok jönnek elsősorban számításba, melyek Budapesten s esetleg egyes nagyobb vidéki városokban különösen a katolikus istentiszteleteknél közreműködnek. Itt a falvak, a kisvárosok és általában bármily és bárhol levő keresztény magyar egyházközség énekkarának és gyülekezeti énekeinek megszervezése a fontos. Különösen a magyar protestáns egyházaknak kell lényegesen nagyobb súlyt fektetni az énekkultúrára, mint eddig. Mindenfaluban, az iskolai énekkarokon kívül meg kell szervezni, nem csak az ifjúságra határolva a szervezést, a magyar dal világi énekkarát. Ezek a világi énekkarok aztán az iskolai énekkarokkal: bevonandók az egyházi énekek ellátására. Még az egyszólamú gyülekezeti ének is más lesz: ha tanult énekesek vezetik. És bármily felekezeti egyház igyekezzék minél több régi magyar istenes éneket alkalmazni istentiszteletében. Vannak olyanok, melyeket épp úgy el lehet énekelni protestáns templomokban, mint a katolikusokban. Amint nem tudom: hogy Kodály Psalmus Hungaricusát vagy Jézus és a kufárok c. darabját miért nem adhatnál elő a magyar protestáns templomokban.

   A jövőben mindinkább hadsereggé fejlődő (közelebbről nagyobb tanulmányom fog megjelenni a magyar néphadseregről) magyar nemzeti hadseregnek a honvédelem csak egyik funkciója. A másik állandó, természetes föladata: hogy a magyar népkultúra: az egész magyar psziché legegyetemesebb megszervezője legyen. A hadseregben is kétfokú kultúrája legyen a magyar dalnak. 1. Minden katonát énekelni s a magyar dal szeretetére tanítani. 2. Legalább is minden ezredben művészibb énekkart alakítani a magyar dal művelésére.

   Az énekkultúra minden fokozatán, minden formájában óvakodni kell: a hamis pesti műnépdaloktól és az idegen szeméttől.

   Természetes azonban, hogy az énekkultúra magasabb fokain álló énekkarok, bármily természetek is: idegen dalkultúrák termékeit is bemutatják néha. Végtelenül hasznosnak találnám: ha különösen az idegen népdalköltészet termékeivel foglalkoznának, hogy így legbelsőbb formáiban mutassák meg a népek lelkét a magyar léleknek. Egy kivételet az életvédelem természetes szükségéből kell tennünk: tekintettel mai helyzetünk halálos veszélyére: a német zenét, német dalt lehetőleg teljesen mellőznünk kell. A nyugat-, észak-, dél-európai, az orosz és ázsiai népek éneke elég anyagot adnak ezen a téren, mely úgyis csak másodlagos, kevésbé fontosabb tevékenysége lesz a magyar énekkaroknak.

           2.

   A magyar énekkarok, bármily természetűek is legyenek, kapcsolatba lépnek egymással, és megalkotják a magyar dal egyetemes szervezetét.

   Az énekkarok, külön vagy több mással társulva: kirándulásokat rendeznek a közönség bevonásával a közelebbi vidék megismerésére. E kirándulásokat a magyar dalon kívül a régi magyar játékok, magyar táncok felelevenítésével, népies szokások, jelenetek bemutatásával teszik élvezetessé.

   Népies ünnepeket rendeznek hasonló tartalommal.

   Meglátogatják az ország távolabbi részeit, hogy bemutassák énekkultúrájukat.

   Hasonló célból esetleges külföldi utakat szerveznek.

   Minden negyedik évben, minden hatóság támogatásával: a magyar ének egyetemes versenyét tartják meg Budapesten. Erre a hangversenyre országos és európai propagandával minél hatalmasabb tömegű bel- és külföldi vendégeket nyernek meg. Ezen az egyetemes versenyen mindenféle magyar énekkar részt vesz: az iskolaiak, egyháziak, társadalmiak, katonaiak. Egyes ünnepein a népzene, néptánc, népi szokások, játékok, viseletek stb. is bemutattanak. Kapcsolatba kell hozni a népi képző- és iparművészetek Európára szóló országos vásárával.

   Kisebb, megyei vagy országrészi versenyt időről időre az egyes vidéki városok rendezhetnek. Budapest és a városok saját vidékükre minden évben rendeznek ilyen hangversenyt.

   Budapest Egyetemén fel kell állítani a magyar népdal és népzene tanszékét. Az országos Zeneművészeti Főiskolával kapcsolatban pedig meg kell alakítani a magyar karmesteri Főiskolát internátussal. Ahol a szkképzésen kívül megismerkednének a magyar népi kultúra jelenségeivel s legfőbb problémáival.

           *

   A magyar dalnak ez az egyetemes szervezete talán megadná a Magyar nyelv és magyar kultúra Egyetemes Ligájának elővonalait is. És talán hasonló szervezkedésekre buzdítaná a Külföld magyarjait is.

   És talán megteremtője volna annak a magyar lelki demokráciának, mely nélkül sohasem fogunk élő életet élni. Azok, akik együtt lesznek a magyar dal nagy ölelésű emberségében: nem fognak többé külön osztálygőgökre fanyalodni el egymástól.

   Szegény örök lávázó Széchenyi mondása szerint, mely nem sok bókot jelent ezerévi teljesítményünkre – Magyarország nem volt, hanem lesz. – Én így hiszem: a magyarság nehezen volt eddig, de győzelmesen lesz ezután.

Városmajor, 1936. október 19-én.            

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo