Vasi Szabó János: Új tradíció felé?

  Varga Tibor: Magyar komédia

 
Varga Tibor nem ismeretlen az irodalomkedvelők körében, írásai megjelentek a Soproni Szemlében, a Művészet című lapban, az Agriában, a kanadai Kaláka folyóiratban, a Kapuban, a Kelet Felőlben és a NapSziget felületén. Főszerkesztő-helyettes az Élő Magyar Líra Csarnoka nevű internetes oldalon. Irodalomtörténeti értékű előadásai Tokajtól Kecskeméten át Pécsig számos helyen voltak hallhatók. Jelen dolgozatom a szerző eddigi leghosszabb munkáját, a Magyar komédia című - édesapjának emléket állító - kisregényét veszi górcső alá.

  A mű felvezetése szűkszavúságában is sokatmondó: a főhős az egyszerű parasztszülőktől olyan útravalót kap, ami tartalmazza Arany János és Komjáthy Jenő költészetének ismeretét is. Ez nemcsak életrajzi elem, hanem mélyebb jelentést hord, a tradíció két eszmevonalát érinti, Arany magyar mítoszokig, mondákig, népmesékig nyúló költészetét és a Komjáthy-féle elvontabb metafizikus lírát. Később nem jelzi, mégis ott lapul a szociografikus és dokumentarista elemekben bővelkedő szöveg mögött, mint az örök emberi értékek revelációja. 

  A Cselédkommenció történeti ideje a Horthy-korszak. Ma éles viták kísérik: a földi pokol egyik oldalon, egyfajta idealizálás a másikon. Varga írása nem ezeket a közhelyeket tükrözi; valóságfeltáró, a figyelmet hagyományos értékekre irányító, ám kritikai élű a cselédsors, a szegénység tényszerű leírása a kor valóságára reflektál és változtatást sürget, ám leírja a kisparaszti szorgalom, fifika létrehozta tisztes élet realitását is. A miliő, amit elbeszél, a világháború előtti falu: rendjével, a természeti környezettel, létesítményeivel, emberi viszonyaival, szokásaival, erkölcseivel és munkatevékenységével. Ez az anakronisztikusnak ható környezet az élményszerű nyelvi megjelenítés  során a mai olvasónak is hitelessé válik, a következő fejezetekben tárgyalt vérzivataros korhoz képest élhető békeidőnek tűnik a dolgos kisparaszt gazdának, Balla Dénesnek.

  Hideg napok jönnek: nyilasuralom és a világháború, majd a Rákosi korszak; olyan terjedelmet igénylő anyag ez, ami túlnő a kisregény keretein. Varga Tibor megoldása kitűnő: elválva főhősétől egy-egy sorstörténetet villant föl, ezekben zanzásítva ott az élet - szenvedés, remény, csalódás, elkövetett bűn és csöndes erény. Egyikük a hadifogolytáborból sok év után hazatért férfi, akit időközben elhagyott a felesége. Az új ura rátámad, mire a sorsverte hadfi mindkettőt megöli. Móricz Zsigmond a Barbárokban írja le hasonló erővel a háború lelket megnyomorító epiciniumát. A másik a zsidó származású doktor, aki az ötvenes évek elején felismeri a nagybeteg téesz-elnökben az egykori nyilas keretlegényt, ám a holokauszt-túlélő gyűlöletén felülemelkedik a hippokratészi esküt tett orvos tisztessége.

  A dokumentarista hitelesség itt-ott ránő a szövegre, az olvasó a fejét kapkodja a röpke pillanatokra feltűnő, néha csak pár szóval említett alakok során. A sokszereplős történetek főhőse mégis Balla Dénes és családja a Rákosi korszakban; a háborút követő nagyszabású tervek, a kulákprés elnyomatása, a kötelező téeszesítés, kiböjtölt, morzsányi szabadság, 56 néhány napja, melynek már nagyon lehet örülni, s amely mulandóbb, mint az első lopott csók öröme. Varga Tibor mindenek előtt lírikus és bizony az itt sorjázó 17 fejezet prózába oltott költészet, amit a kristálytiszta anyanyelv szavai keltenek életre. 

  Itt érhető tetten a szöveg egyik ironikus sziporkája:  Ballát a Koffán Dániel ellen kreálandó rendőrségi jegyzőkönyv felvétele végett idézik be, s a fejezet során kibontakozik a kihallgató rendőr nyelvi tudatlanságának rajza... (A korabeli kommunisták nyelvtani dilettantizmusából fakadt néhány „tudományos” dolgozat ; a pártfunkcionáriusok zavarba jöttek az igeragozástól, hát nosza nyelvész elvtársak: könnyítsünk rajtuk, támasszuk alá tudományosan a tudatlanságukat. Ez a célja Lőrincze Lajos az "Ikes ige, ikes iga" című cikkének.)

 Új szereplő cseperedik a történetbe, Balla Dénes fia, a kis Tamás.  Új látásmód egy olyan világban, ahol minden bizonytalanná válik, nemcsak az apa cselekedetei tűnnek ellentmondásosnak.  A külvilág, az 56 utáni megtorlások konspirációi azt a tévhitet sugallják: itt hazudni kell még azoknak is, akik igazak, a közösség összetartozását az érdekek alapján történt kitaszítás uralja, ám nem oly módon, ahogy a világháború vérzivataros éveiben, se nem úgy , mint az ávó-s idők  körömszaggató, Bauer-harangos brutalitása  idején.  Balla Tamás életének eseményeiből kisüt az erőteljes önéletrajzi utalás.  Itt lelhető föl utoljára a szöveg líraisága, eztán ropogóssá válnak a szavak, a szépirodalmi fikció a megtörtént esemény  hitelességének, a  rideg valóságnak az irányába halad.  

  Balla Dénestől a falusi „elit” meg kíván szabadulni, koholt vád alapján letartóztatják, bár maga sem hiszi, de útja a vérbíróság és a siralomház felé tart. Varga Tibor jellemábrázolásának  erejét mutatja, hogy a főhős kicsit deus ex machina – szerű megmenekülése egy meghasonlott kommunista, Regéczi Sándor tanúságának,a somfalvi pártszervezet titkárának köszönhető.

  A Mementó epilógusa nyilvánvalóvá teszi azt, amit az olvasó már addig is sejtett: valós szereplőkkel, korabeli dokumentumok alapján rekonstruált, megtörtént eseményekről szól ez az igencsak emberi és magyar komédia…


  Miközben a Magyar komédiát szemelgettem, megjelent Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye. Az irodalmi kánonba emelt szerzőről lévén szó, nem lepett meg a hirtelen recenziók özöne – az inkább, hogy mind dicsérő volt -, de ebből is kitűnik: nagyregénnyel van dolgunk. Ez a könyv a közelmúlt (azaz a hatvanas-hetvenes évek) magyar falujáról, a falusi élet zordságáról, a megnyomorítottság kilátástalanságáról szól, részben leránt egy a rendszerváltás óta ráborított nosztalgia-fátylat, a gulyásszocializmus első évtizedeinek, vidéki életének kíméletlen realizmusával. A könyv szociografikus interpretációja az idővel történő nagyobb rálátással módosult,  általunk is elfogadhatóbb az a kritikai habitus, amit Margócsy Istvánnak a Forrás folyóiratban megjelent írása sugall.  Két hosszabb részletet idézek belőle: „Borbély mindabban, amit bemutat, nem társadalmi, tehát elvileg megoldható, rendbe hozható problémát lát, hanem antropológiai meghatározottságot (és a vele szemben egyedül felhozható individuális szabad akaratot) pillantása és leírása nem a társadalomra, hanem az egyénre, a kiszolgáltatott és saját utat kereső egyénre – a gyenge és magát sem értő, de mindenkitől elkülönülő gyermeki egyéniségre irányul.” Másutt: „E könyv világa maga a megváltatlan Világ. Mivel semmiféle közösségi identitás-kötelék nem működik, mivel a világ a maga társadalmiságában nem más, mint a megtestesült hamisság, szinte kézenfekvőnek tűnik a transzcendencia sóvárgása: hátha egy másik Világ kínálna valamely alternatívát. S a regény következtetése e téren is végtelenül következetes és kiábrándult: az anya (és felszólítására a gyermekek is) folyamatosan várják a Messiást, aki – e világ törvényszerűségeinek tökéletesen megfelelően – mindig nem jön el. (…) A megváltatlan Világ mintha gúnyt űzne a Messiás-várásból is (a tetves ember éneke és a zsoltár egymásra hangolódik) – aki várja is, az sem tudja, mit vár, mit várhatna tőle.”

  A Magyar komédia szereplőit többször éri a sorstól direkt brutalitás, ám történetük mégsem tükrözi azt az a’ priori pesszimizmust, ami a Borbély műből árad. Varga Tibor másutt utal a származására: a királyok idejében a nyugati gyepűre költöztetett határvédő székelyek utóda. Ami a székely népről a köztudatban először fölviláglik: ragaszkodás a szülőföldhöz, az anyanyelvhez és a tragédiát, vészt egyenes derékkal, csöndes méltósággal elviselő állhatatosság. A magyar etnikum azon részét alkotják, akikben még él a pogány idők öröksége: akkor is kitartani, mikor veszni látszik minden, a reménytelenségben is reménykedni. Ezt sugallják a Magyar komédia főszereplőjének, Balla Dénesnek a tettei is.

  „Européerek" - és más idegenek - számára ez a lassan horgadó rezisztencia, békés nyakasság birkatürelemnek, ne adj’ Isten „genetikai alattvalóságnak” tűnhet, ám inkább a keleti ember sztoikusnak látszó nyugalmát tükrözi. Ami abból a képességből fakad, hogy minden testi-lelki atrocitás ellenére megőrzi – ha rejtve is – a belső szabadság lélekszikráját, azt a szubsztanciát, ami a teremtett embert különbbé teszi egy két lábon járó, eszközt használó, ha kell, ha nem-fogyasztó biológiai gépezettől.

  A Nincstelenek és a Magyar komédia két kiváló epikus mű, két szabad választás:

  „Nem haragszom rá, nem fáj. Megszoktam már” - önfeladást sugalló végzetszerű sorsa vagy a „Ne féljetek!”  minden bajon, bánaton és megaláztatáson átfénylő ígérete?

  Az irodalmi infrastruktúra erőltette posztmodern  vagy a történeti ballaszttól megszabadult új tradíció?

  Itt a választás ideje!

Ui.

Írásom születésekor kaptam a tragikus hírt: Borbély Szilárd író, irodalomtörténész, egyetemi tanár életének ötvenegyedik esztendejében elhunyt. Nyugodjék békében!

 

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo