Sinka István: Vesszőt táncoltat a sátán…
Bajó Zsuzsi Gyepszil mellett
a kis temetőben
levest főzött tüzes szénen
kerek serpenyőben.
Múlt már a nyár, virult az ősz –
Zsuzsi volt a temető csősz.
S ő a virágos asszony is,
főzőkés, bájoló,
ferde kontyú… Állítják, hogy
apja a vén Bajó
egyszer mikor rajta kapta:
kék akác illata csapta.
Mondom: híre volt Zsuzsinak.
Hitték. Hajdanába
betakarózott a népem
mesék illatába.
S kínra, sebre, szerelemre,
ahhoz tért segedelemre.
Zsuzsihoz is azért jártak
holt virág bibéért:
élők, fájók, csóktalanok
az élet hitéért.
Rá is borult a hatalma
bölcsőre és ravatalra.
Ült egyszer egy vén sír tövin,
s körötte kutyatej
hervadott és ballangó, mi
ősszel már útra kel.
S szunyókált is tán magában
semmittevő nagy magányban.
Ekkor koppant a kerítés,
betört a léc fele:
gatyaszárban jött egy legény,
nagy volt a balkeze.
Tudta mindjárt Zsuzsi néni,
hogy jó szirom kéne néki.
Virágbibe, bolondító,
zöld héj, erős gyökér,
mitől ha faszénen főzik,
tűzzé válik a vér;
keresztúton kell átvinni,
azután kell azt meginni…
Az élet biz furcsa puszta,
rajta angyal kacag;
csókot hintál kosarában
s mégis sóshalat ad.
Azt kapott bíz a gatyás is,
s Zsuzsi előtt sírta máris:
– főzzön nénikém bájitalt,
ami lyánynak való,
édes-gőzű, mámorító –
megfizetem, ha jó.
Hozok érte őszikéket,
tottyos nagy sárga csirkéket.
– Éjfélkor jöjj – mondta Zsuzsi –
s készül jó főzőke;
hű lesz tőle lyánykád, mint a
fürjihez a tőke.
Ha azt egyszer megízleli,
kedvit csak tebenned leli.
Bűvnek kell a lyány alsója,
kivarrt, vadonatúj,
s illatos olaj, amibe
kilenc méh méze hull;
új hálóval fogj hét halat
s hozd át hét nagy nyárfa alatt.
A hét hal majd átúsztat a
szerelem habjain.
S a nyárfáknak kinn a szélben,
danoló gallyain
jelezem a boldogságod.
Nagy lesz. Rózsa hull. Meglátod.
Beszélt Zsuzsi – tépett varnyú!
Estélt már, hullt a lomb –
Málénak hitte a legényt,
s maga volt a bolond.
Még csak nem is bondolt rája,
hogy nagylány már unokája.
Néha biz a sors visszanéz,
ha sokszor idézik –
sötét lesz a hold ilyenkor,
s a lét belevérzik.
S mellé, ki vak, annak hátán,
vesszőt táncoltat a sátán.
Azért történt, mi megtörtént:
fújt az éjfél szele;
barna színű főzőke főtt
s ment a legény vele
bele önteni izibe
kedvese ivóvizibe.
Egy hét múlva sírt a Gyepszil…
Tizenhat éviben
megtalálták Kajtor Zsófit
szájában vériben.
Méreg volt nagyanyja főztje.
Sokat ivott. Le is győzte.
Eltemették… Zsuzsi megtört,
le a földre görbült
s lelkivel egy ördögszekér
a semmibe gördült.
Egy lélek se volt, ki szánja.
Kilenc bagoly szállt utána.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Gyepszil padkáin a vének
sokaknak mesélték:
ahol fekszik, a sír néha
rázkódik és vért vét.
Kővé vált a por hüvelye,
s nem győz, nem bír a föld vele.