Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz

/részlet/

Első fejezet, melyben a szerző Magyarország keresésére indul

Magyarországot Európa hegy- és vízrajzi térképén a legkönnyebb megtalálni. Sokkal könnyebben leli meg ezen az ember, mint a földrész politikai térképén. Erre az észleletre személyes tapasztalt vezetett: azok közé tartozom, akik szívesen nézegetik a térképeket, e színes és valóságos ábrázolatokat, melyeken oly vonzóan keveredik valóság, álom és kaland. Szegény és kicsi kontinentális népek fiainak a térkép helyettesíti a gyarmatbirodalmat; színeinek skálája csupa változatosság, neveinek hangzása csupa költészet. Megvallom, a földrész politikai térképét mindig bizonyos rosszérzéssel szemléltem: ezen nehezen találtam rá Magyarországra. Az a Magyarország, melyet ezen a térképen láttam, formája szerint idegen volt, sértette szépérzékemet és formaérzékemet; az ország színe e térképen rendszerint piros volt, alakja határozatlan, igen nehezen megjegyezhető. Más határozatlan és torz körvonalú lilával, pirossal, zölddel jelzett országdarabok között feküdt, töredezett határvonalaival. Mindez országok együtt úgy festettek, mintha Európa e részére valaki kalapáccsal ráütött volna és a törésvonalakból vált volna országhatár.

Nehezen boldogultam e politikai térképekkel. Eszem elfogadta, hogy ezek jelzik a valóságot; szívem, emlékezetem és vágyaim tagadták. Képtelen voltam megszokni rajzukat. Gondolom mások is így vannak, ez az otthontalanság Európa politikai térképén afféle közös élmény, melyben szinte minden magyarnak része volt. Tanúul Babits Mihályt idézem meg: „rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonkaország formájára” írja „az ólomgömb alatt”. Európa politikai térképén Magyarország változandó képét szemünk észlelete ugyan, de szellemünk tiltakozott; emlékezetünk a maga módján ellenkezett: nem jegyezte meg. Nemcsak a trianoni nemzedékünk tapasztalta ezt, Európa politikai térképén a régiek sem találták meg Magyarországot úgy, ahogy szívükben élt. Egy roppant sárga színfoltot találtak rajta azzal a felírással: „Osztrák-Magyar Monarchia”. Ebben foglaltatott benn Magyarország, sejteni lehetett benne, de világosan meglátni sem. Csak akkor, ha a térképrajzoló az államok egyszínű területébe, a határok kemény, de állhatatlan embercsinálta tört vonalai közé berajzolt valamit, amit a természet alkotott: a hegyeket.

Ha a politikai térképen bármily halványan megjelentek a hegyek vonalai, a mi szemünk elé rögtön plasztikusan és világosan kirajzolódott Magyarország. Ezért van, hogy Európa hegy- és vízrajzi térképén sokkal otthonosabb és nyugodtabb érzésekkel járt a szemünk, mint a politikain. E térkép nem oly izgatóan sokszínű, mint a másik; de nem is oly ideiglenes érvényű. Színeinek skálája szűk: tulajdonképpen a mélyülő kék, a világosuló barna és az egyszínű zöld váltakozása csak. Viszont a formái tisztábbak. Mint hazámfia a térkép e fajtáján mindig bizonyos elégedettséggel jártattam a szememet. A kék vizektől övezett országok során kívül még egy országot rajzolt ki félreérthetetlenül és természetes véglegességgel ez a térkép: az enyémet. Ahogy rápillantottam, azonnal és keresés nélkül megláttam Magyarországot a maga teljes egészében: az Alpok sötét tömbjéhez lazán a Kárpátok karéja kapcsolódik, mint egy kissé aránytalanul méretezett barna férfikar, mely könyökben megtörik Brassó táján, aztán átkaroló mozdulattal visszahajlik és ujjai között a Duna kék vizeit csurgatja a Balkán felé. Amit ez a kar magába ölel, az Magyarország. A francia királyoknak egy időben volt egy nagy becsvágyuk, amit történetíróik így fejeztek ki: „achever la France”: befejezni Franciaországot. Ezt a befejezést, ezt a végleges formába öntést Magyarországgal már a természet elvégezte. A mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzhoz igazítani, a történelmit a földrajzihoz. Ritkán sikerült. Örök és kínzó feladatuk volt ez: a mulandó és változó politikai térkép formáit egyeztetni a hegy- és vízrajzi térkép természeti parancsaival. Ha néha, nagyobb keretekben ez sikerült is, inkább látszatra sikerült, mint valóságosan. Az 1867-től 1918-ig terjedő korszakra gondolok. A nemezt funkciói közül a legtöbb képtelen volt arra, hogy e természetadta keretet kitöltse. A nyelv sem tudta kitölteni, a faj sem, a nemzetiség, a magyar nemzetiség sem. Az egyetlen, ami egészében kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt. Mindezeket azonban nem politikai irredentizmus célzatával mondom most, e kis könyv küszöbén.

1942

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo